2015. november 28., szombat

Jason Bourne és a masszázs

Hajnali három. Felébredek, kimegyek pisilni, majd visszabújok az ágyba. Elsőszülött kitúrta férjet, aki így a gyerekszobában alszik (újabb megerősítés, jó, hogy nem gyerekágyat vettünk). Nem tudok elaludni. Nem ritka. Itt a válasz, mikor fogom gyakorolni a relaxációkat-vizualizációkat, amiket kellene a Hypnobirthing könyv szerint. Attól majd úgyis elalszom. Nem. Bár a színes ködös elképzelés helyett kitaláltam egy színes lufisat, és próbáltam is ellazítani magam, amihez szintén kitaláltam egy szöveget, ami megkönnyíti, éreztem, hogy feszült vagyok. Nagyon nem laza. A vállam, a mellkasom, a hátam. Hát ez így nem fog menni.
Röviden: A Hypnobirthing relaxálni, elengedni, vizualizálni tanít, és ezzel azt akarja elérni, hogy a szülés akármilyen intenzív is legyen, ne elviselhetetlen fájdalommal járjon, hanem természetes, átélhető, élvezhető csodaként lehessen átélni. (Ami nem azt jelenti, hogy direkt jólesik, hogy átpréselősik az intim részeimen egy baba, hanem hogy 9 hónap örömteli készülődése ehhez méltó szüléssel ér véget.) Van, aki azt mondja, hülyeség, én azt mondom, csak segíthet. Beszámoló 5 hónap múlva. A lényeg, hogy fel kellene ismernem, és el kellene engednem a félelmeim, aggodalmaim, a mérgem. A szüléssel, kórházakkal, és minden egyébbel kapcsolatban. Itt a bibi.
Nem ébredtem úgy az utóbbi időben, hogy ne fülelnék, nincs-e valaki más is a házban. Tegnap éjjel - ezek a legpiszokabb rémálmok - azt álmodtam, hogy tegnap éjjel van, ülök a kanapén, és hirtelen cigarettafüstöt érzek. A redőny (vagy mi) résein keresztül meglátok egy ötvenes, copfos (biztos, hogy az indiános, Kolombusz kristófos videó a felelős a hajáért) dohányzó arabot. Klasszikus kiabálni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Pedig azt akarom kiabálni, hogy Maoz, hozd a pisztolyt. (Nincs lőfegyver a házban, persze.) Következő, hogy hívni akarom a szomszédot, aki viszont géppuskával jár-kel. (Egyébként tényleg gyorshívóba kéne rakni a számát...) Később nagy katyvasz lett az egész álmomból, még annyira emlékszem, hogy az utcán állunk, és fent említett szomszéd mondja, hogy a pasi, akit láttam, nem terrorista, kicsit flúgos, egyébként tán beduin, és lopni jár be falvakba.  Ettől függetlenül az egész éjszakám nagyon zavart volt, nem nyugodt, félálomban, mert az álom átfordult abba, hogy visszamegyek aludni, de nem nagyon sikerül (ami ugye a valóságot is fedte).
Szóval nehéz úgy lazítani, hogy tudat alatt, folyton arra állok készen, mikor kell valakit fejbevernem, vagy mikor rohan nekem valaki. Pedig itt aránylag biztonságban érezhetem magam. Jövő (e) héten találkozóm van egy dúlával Jeruzsálemben (ahová bőrgyógyászhoz megyek). Hogy hol találkozzunk? Olyan helyen, ahol relatíve nehéz kést kapni a hátunkba (stb.), ebben egyeztünk meg. Férj nem tudja, mert még csak az kéne, hogy ilyen időkben császkáljak!
Borzasztó nyugodt vagyok egyébként (értsd, annak látszom). Maozt idegesíti is, mert én nyilván álomvilágban élek, és nem is sejtem, mi megy "odakint" (it's a jungle out there...).



Pedig itt van. Tudom, hány lehetséges vészkijárata van a háznak, és hogy körülöttem, hány ártatlannak tűnő használati tárgy szolgálhat önvédelmi eszközként.



Csak ellazulni nem megy.
Elképzeltem, milyen lehet Jason Bourne masszázson. Lazítsd el magad. Miért vagy ilyen feszült? Képzelj el egy puha, piros felhőt, mely körülveszi a tested, ellazít, feloldja a fájdalmad, és te csak lebegsz... Hunyd le a szemed, a szemhéjak lazán érintkeznek, nem kell erővel lecsuknod őket. A homlok sima, a fülek lazák, az állkapcsok kis távolságban egymástól, a fogak nem érintkeznek, de a száj csukott. Az áll laza, a nyak pihen,a vállak mozdulatlanok, és pihennek. Semmi sem nyomja őket. Jason, semmi sem nyomja őket. Mondom,lazák. Pihennek. Jason, el kell engedned a feszültséget. (Arról nem olvastam még könyvet, hogy Matt Damonra gondolni szülés közben milyen hatással van, de tudatában annak, hogy Val Kilmer sorsára jutva az ő képe is elmalacosodik, nem hiszem, hogy segít.)
Hát így.

2015. november 18., szerda

Beads Flowers Freedom Happiness

A minap belekeveredtem (legyünk hűek az igazsághoz, én kezdtem el, egy kommentemmel) egy meddő vitába a fb-on.



Tök hülyeség volt, melynek folytán egy ismerősöm intelligensen kifejtette, többek közt mely pontokon nem ért egyet velem, egy nem ismerősöm (aki magát csonthéjas gyümölcsként nevezte meg, a képét pedig egy szivecskével helyettesített, tök komoly) pedig úgy döntött veszélyes, rossz példát mutató szélsőséges szűk látókörű rasszista vagyok. A vicces a dologban, hogy bizonyos fokon az ő döntése és ennél fogva szavai végül tényleg olyan álláspont megvédésére vittek, ami nem egészen az én álláspontom, és természetesen nem azon vitatkoztunk, amire eredetileg reagáltam. Egyébként az vicces, hogy a nagy szabadsághívő, végletekig liberális, mindenkit szeretek, aki más mint én népség (boccs, hát nem általánosítok már megint?) tényleg mindent és mindenkit elfogad, csak azt nem, ha valaki  másként gondolkozik, mint ők.(Kivéve, ha muszlim vagy, persze, ez esetben ignorál, és azokra a muszlimokra koncentrál, akik nem fejezik ki egyet nem értésük, vagy biztosítják arról, hogy a szívük tele szeretettel - mert ilyen muszlimok is vannak, ugye én ezt elismerem.) A vitát és az érvelést nem kezdem újra sem itt, sem máshol, mert nem tett jót nekem (egyébként meg se említeném).
Hanem van két videó. Nagyon szép mindkettő. 





Virágokkal és gyertyákkal harcolunk a rossz emberek ellen. Illetve a kisfiú, aki azzal győzi le a terrort, hogy boldog és szabad lesz élete minden napján. (Egyébként számomra kérdés, valóban képes lesz-e Antoine gyanakvás nélkül nézni az utcán mellettük elhaladó, a villamoson mellettük leülő muszlim állampolgártársára.)  Az ő világukban a történtek: Szörnyű tragédia, sajnos időnként felbukkannak szélsőségesek, akik mások életét elveszik, de mi folytatjuk az életünket, nem hódolunk be a terrornak és a félelemnek. Hiszen nem vagyunk veszélyben, a gyermekeink továbbra is egy relatíve biztonságos, értékeiben nem sérült, szabad országban fognak felnőni. Mert ez nem fog megismétlődni, legalábbis jó sokáig nem. Egy ilyen világban lehet(ne) virágokkal harcolni. 
Nem vagyok a virágok és a gyertyák ellen. 
És persze a gyászoló férjtől sem várom el, hogy táblákkal szaladjon országa parlamentje elé, hogy tegyenek valamit a terror megfékezése érdekében. (Hogy a gyermeke tényleg boldogan és szabadon nőhessen fel.) Ő most gyászol.
De mind vezető,mind egyszerű állampolgár felismerhetné, hogy  a radikális iszlám és támogatóinak kemény kezű megfékezése nem sértené a szeretettel teli szívű, békés muszlim állampolgárait sem ugyanazon országnak, sem bármelyik másiknak. Hogy a gyűlöletkeltésnek nincs helye a szólásszabadság határain belül. Hogy az imám, aki Európa iszlámosításáról beszél, és a Korán szavaival igazolja a magáéit, nem a vallásszabadság jogával él, hanem arra buzdít, hogy mások (mindenki más) szabad vallásgyakorlásához való jogát vegyék el. (Szintén egy videó, Pakisztánból tán: Fiatalok elmondják, hogy a terroristák egyrészt nem képviselik az összes muszlimot, másrészt hogy az iszlám terrortól szenvedők legnagyobb számban maguk is muszlimok. Szerintem ők is örömmel látnák, ha valaki fellépne ellenük...)
Aki fél, és ezért minden muszlimban terroristát lát veszélyes, és ostoba? És akinek csak a napos oldalt kényelmes látni, és ezért nem foglalkozik az árnyassal, az nem általánosít? Az nem veszélyes? A Nap lenyugszik, és bár a félhold is világít valamennyire, azért éjszaka sötét van. Persze, hogy megnyugtató, jól érezzük magunkat attól, hogy megmaradunk a saját utunknál, a saját világképünknél, amiben virágok vannak, gyertyák, színes pillangók, a szeretet mindent legyőz meg ilyenek. Nem foglalkozunk a fegyverekkel. De azok nem tűnnek el pusztán azért, mert nem veszünk róluk tudomást. 
Ezeknek az apáknak tényleg az a feladatuk, hogy a gyermekeiket szeretni tanítsák, megóvják a félelemtől, biztonságot sugározzanak feléjük. De jó lenne tudni, hogy lesz, aki megvédi őket akkor is, ha a virágok esetleg kevésnek bizonyulnának.

2015. november 14., szombat

Miért hányok a francia zászlóval ködösített profilfotók láttán

Még Shabbat beköszöntötte előtt eljutott a hír hozzánk a lövöldözős merényletről Otniel mellett, amiben apa és fia életüket vesztették. Bár általában tartom magam ahhoz, hogy a világ tehet egy szívességet, mégis fáj, hogy vannak, akik szerint ez jogos, megérdemeljük, akik szerint, bár magát a problémát sem értik, az megoldás rá, ha megjelölik a "vitatott területek"-ről származó termékeket, hogy könnyebb legyen bojkottálni egyénileg is.
Shabbat kimenetele után mondta Férj, hogy mi történt Párizsban. (Borzasztóan meglepődtünk, persze.) A facebookot ellepték a francia zászlók. meg kellett állapítanom, hogy többen szimpatizálnak Franciaországgal, mint a melegekkel, ami nem kis szó. Lehet, hogy nemrég majd' mindenki Charlie Hebdo volt, de aki nem, most az is kifejezte együttérzését. 
Szörnyű, hogy ilyen ára van a tagadásnak. (Kicsit riasztó, hogy rögtön 9/11 mellé helyezték. Tisztára mintha ezt is évek csöndje követné majd. Pedig halihó, tele Európa jó szándékú bevándorlókkal, újakkal és régiekkel, csókolom.)
Ezt rögtön azután állapítottam meg, hogy három Fro-ban élő ismerősömről azt írta a fb, hogy biztonságban vannak. (Negyedik, mi van veled?)
Elképzelem, hogy akinek most leesett a tantusz, mennyire meg lehet rémülve, hogy aki közelről érintve van, mekkora sokk és fájdalom uralkodhat most rajta. De nincs francia zászló a képemen. Mert úgy érzem, nem én vagyok (nem mi vagyunk) az, akinek sajnálnia kell Párizst, akinek azt kell mondania, igen, tudom, mit érzel, osztozom gyászodban. Franciaországnak (Európának, mindenkinek, akire 'világ' címen szoktam vonatkozni) kellene a homlokára csapnia, és kitennie az izraeli zászlót, hogy bakker, igen, hiszen erről hadováltok mióta. De nem teszik. És szerintem még kell egy két csapás, a másik orcára is, hogy kicsit kitisztuljon a fejük a sok hülyeségtől, amivel telement az elmúlt években. 
A harmadik dolog, amire figyelmes lettem a fb-on, az az iszlám és a bevándorlók védelmében felszólalók, posztolók, kommentelők. Álmodj, királylány./WTH?/Hülyeség határok nélkül/ Hogynepersze/Szeretlek, de fogalmad sincs miről beszélsz. (Tessék válogatni a hirtelen eszembe jutott reakciók sorából.)
Szóval I won't "pray for Paris". Imádkozom magunkért, imádkozom minden zsidóért és békés szándékú emberért Izraelben, és Izraelen kívül, Imádkozom, hogy egyéneknek és országoknak legyen bátorságuk levenni az önként felvett szemellenzőt. Nem vagyok nyugodt, ismerőseim, barátaim, sőt családom van szétszórva potenciális célpont-országokban. (Akik közül nem mellesleg egyik se kérdezte meg az utóbbi időben -oké lehet, h soha - heló, hogy vagy, nem késeltek meg/lőttek rád az elmúlt időszakban? Pedig tuti sicher, h a fb nem írta ki, hogy safe vagyok.)


Ja, és Európa, kérlek, mesélj többet arról, hogyan is kellene harcolnunk a terrorizmus ellen itt, Izraelben.