2015. október 29., csütörtök

Komoly probléma

Minthogy anyagi helyzetünk sosem engedte, hogy mindig mindenem meglegyen, amire a szívem vágyik csak úgy, valószínűleg könnyű volt ajándékot választani nekem szülinapra és ünnepekre. Mindig jól jött plusz 1-2 ruhadarab, könyv, játék életkortól függően. (Mondjuk a számológép a 13? szülinapomra nagyon lehangoló volt, de oda se neki.)
Két hét múlva szülinapunk lesz. Nekem meg Édennek, ugye egy nap különbséggel héber naptár szerint.
Mit lehet venni egy kétéves gyereknek, akinek mindene megvan? Valamit, aminek örül. Hál' Istennek nálunk a ruhadarabok beleférnek a mindennapi költségvetésbe, és nem kell a szülinapot kihasználni erre a célra, meg aztán egy kétévest pont nem érdekli, milyen ruhát vesz fel. Játék? Milyen? Úgyis azzal játszik, amivel éppen Joel szeret. Csokit biztos kap, ebben legalább nem lehet tévedni.
Tulajdonképpen a legváltozatosabb dolgoktól tud iszonyú boldog lenni. A múltkor attól volt az egekben, hogy leszedtem neki a cupkát a koktélparadicsomról...
Könyvet nem szeretnék, mert lassan már több van itthon, mint a könyvtár gyerekrészlegén.
Kemény dió.

És ezzel nem lesz vége. Utána jön Maoz szülinapja, aztán Joelé. Bár Maoz annyira nem vesz magának semmit, hogy ki szoktam használni a szülinapját új ruhadarabok beszerzésére. Ha nem szülinapra vagy ünnepre kapja, "pénzszórás". Így csak kicsit.

2015. október 15., csütörtök

Csütörtök - nyolcadik nap a gettóban

Múlt hét csütörtökön este a férjem utolsó véréig harcolni készen tért haza: Márpedig nem mehetek el másnap bevásárolni, kődobálás (a tudatlanok kedvéért majd teszek ide képeket), késelés, gázolás minden órában, minden percben. Bár mindenre készen volt, hogy ez alkalommal belássam neki van igaza, nem kellett sokáig küzdenie. Beláttam. Azóta vagyok hivatalosan is szabadságomban korlátozva. Nem a férjem, hanem a helyzet és a rá való tekintet által.
Ma.
6:30 Csörög az ébresztő a telefonon. Nem értem, nem én állítottam be. Férj volt. (Általában ő ébreszt.) Korán indult munkába, talán mert busszal ment, talán mert a korábbi busszal akar hazajönni. Igyekszik minél kevesebbet használni a tömegközlekedést Jeruzsálemben, a Buszpályaudvarról pedig csak három megálló a munkahelye.
 8:00 üzenet: "Megérkeztem a munkába, puszi." Ok. Ugyan az épületben nincs biztonsági őr...
8:15 Elindulunk a gyerekekkel. Ma gyalog, mert nem kell a munkába sietnem. Szép az idő. Édent leadom a bölcsiben, épp imádkoznak. Olyasmi, énekeket énekelnek. Elindulunk Joellel a szomszédos óvodába. A biztonsági őr is épp megérkezik, ő is hozza a gyerekeit. Ez némiképp megnyugtat. A sajátjaira is vigyáz. Megérkezünk, felakasztjuk a táskát, Joel barátnője átakasztja a sajátja mellé. Leülnek játszani. Az egyik dada a barátnőm, a héten kezdte a tanulmányait, heti két nap, tegnap tehát Jeruzsálemben volt. Lehalkítja a hangját, mikor meséli, pont akkor volt nagyon közel, amikor a Buszpályaudvarnál a támadás volt. A gyerekek nem hallják. Így is érzik.
Nem értem, miért nincs átvilágítós ellenőrzés a buszállomáson. Csak 1-2 éve szűnt meg. Előtte évekig álltunk sorba minden létező bejáratnál, és futószalagra tettük minden táskánkat,még a kiló banánt is a nejlonzacskóban. Hosszú sorokban álltunk télen esőben, szélben, nyáron tűző napon. Pedig nem voltak támadások. Most csak a "gyanúsakat" ellenőrzik.
A héten igyekeztem minél kevésbé lenni naprakész, hány támadás volt, hol, hogyan történt. Hány sebesült, hány halott. Ez persze kevéssé lehetséges, a tanáriban cserélődik az információ, az osztálytermekben, noha a tanítási idő alatt összegyűjtik a telefonokat, mindenki mindent tud. Mindenki feszült, fél, dühös. Ennek ellenére végtelen bölcsességgel nem változtatták meg a tervet, hogy a női mosdó felújítását palesztin munkások végezzék. Kalapács, véső, elektromos fűrész. (Néhány napja még csak a helyzet abszurditását érzékeltetendő poénkodtam azzal, hogy ezek annyira őrültek, hogy képesek felkapni egy krumplihámozót, és azzal megtámadni valakit, de az imént olvastam, hogy igazából történt támadást zöldségpucolóval.)
Tegnap már nem láttam őket az iskolában. Hála az Égnek. A diákjaink nagy része eleve érzelmi bajokkal is küzd, impulzívak, jobban,mint az átlagos kamasz. Túl azon, hogy magam is tartottam tőle,a munkás felkapja a fűrészt, és kettéhasít, majdnem ugyanannyira féltem attól, hogy ha ne adj' Isten egy diák arról kap hírt, hogy rokona, ismerőse sérült meg egy újabb támadásban, ő találja meg a munkásokat keserűségében. Ki tudhatja.
Egyébként azt hiszem, büszkék lehetünk a diákjainkra. Nem hallottam Mavet la'aravim! (Halál az arabokra!) kántálást, nem beszélnek arról, hogy mindent ki kéne nyírni, vagy ilyesmi. Arról igen, hogy a támadókat le kellene lőni, nem csak megsebesíteni. Pár fiú odajött hozzám, az egyik óra előtt, hogy "na tanárnő, csak tíz percre engedjen el minket. Kimegyünk, elintézzük az akciót, és már itt is vagyunk. "
Nehéz ilyenkor tanítani. Munkatársam, nálam jóval idősebb, több éve él itt, több mindent megélt, szintén kitört: Hogy lehet ilyen helyzetben tanítani? Hogyan várható el bárkitől, hogy koncentráljon, hogy lehet elvárni a diákoktól, hogy tanuljanak??
Próbálom másként megközelíteni. Az ötletre, hogy engedjem el őket tíz percre azt mondtam, ami szerintem nagyon igaz, és amit évekkel ezelőtt hallottam szintén munkatársamtól, Rivkától. Ő azt mondta: Miért olyan elítélő a világ velünk szemben? Miért szórja ránk a mocskot, és tálalja tényként a hazugságokat, amikről pedig bebizonyosodott, hogy hazugságok? Mert nem bírják felfogni, hogy mi tényleg annyira máshogy kezeljük a helyzetet,mint ők tennék. Könnyebb elhinni, hogy halomra lőjük az ártatlanokat Gázában, mint hogy irreálisan sokat teszünk azért, hogy megvédjük azokat a civileket is, akiket a saját rezsimjük élő pajzsként használ. Nehéz elhinni, hogy Izrael támadás alatt is tudja, mi a morál, és hogy az élet érték, amit óvni kell.Nehéz befogadni, hogy igen, mi tényleg ennyivel magasabb szintjén állunk az emberségnek. Úgyhogy a diákjaimnak csak annyit mondtam, hogy zsidó nem csinálhat ilyet. Nem mehet ki, és nem ölhet meg egy palesztint. Nem, mert ha megölted azt az egyet, aki nem akarta a te halálodat, fizetni fogsz érte. Nem a börtönben, nem a bíróság előtt, hanem Odanföntről fognak megbüntetni. Mert nem süllyedhetünk le erre a szintre. Mi nem. Abban van az erőnk, hogy nem adjuk be a derekunkat az állatiasságnak, a vak gyűlöletnek.
Másik osztályom, akik egyébként is minden lehetőséget megragadnak, hogy ne kelljen tanulni, szintén kifakadtak, hogy hogy vagyok képes tanítani. Mondtam nekik, hogy ez a dolgunk. És mindenki, aki nem teszi a dolgát, a Messiás eljövetelét hátráltatja. Úgy néztek rám, mint aki meghülyült. Folytattam: A megváltást úgy lehet siettetni, hogy minél jobban végezzük, ami ki van ránk mérve. Diákok vagytok, a szüleitek fizetnek az iskoláztatásotokért itt a jesivában. Aki elvesztegeti az időt, a szülei pénzét szórja, és máris megsérül a szülők tiszteletére vonatkozó parancs. Belátták, hogy igazam van, aztán tovább húzták az időt. :) De feszültség csökkent. Ez is valami.
Őrület, hogy nem érzem, ez nem volt benne a pakliban, mikor a zsidóságot vagy Izraelt választottam. Ezen kívül azt is érzem, hogy sehol máshol sem lennék biztonságban. Apokaliptikus hangulat nélkül, csak az utóbbi évek és hónapok tendenciáit tartva szem előtt, csúnya dolgok fognak történni mindenfelé a világban. Hálás vagyok, hogy legalább tudom, mi folyik itt és máshol, hogy nagyobb összefüggésben látom, hogy perspektívám van. Nem tudni, meddig fog ez tartani, és hogy - az Ég óvjon - ez nem csak a kezdet-e. Ilyen kilátásokkal két kisgyereket nevelni, és egy harmadikat növeszteni a hasamban, okoz némi aggodalmat és eltűnődésre okot. És arra jutottam, hogy ez is az erősségünk. És a titkunk is a fennmaradásra. Ha a világ rossz, akkor nem az a megoldás, hogy nem hozok rá új életet, mert ilyen világba minek. Az a megoldás, hogy védem az új életet és úgy nevelem, hogy jobbá tegye a világot. Az emberélet rövid ugyan, de ahhoz túlságosan is hosszú, hogy eldöntsük, a születendő gyermeknek jó lesz-e vagy sem. Holokauszt-túlélők, akikről '44-ben azt mondta volna bárki, jobb lett volna nekik, ha meg sem születnek, és alighanem nekik is megfordult a fejükben ugyanez, később birodalmakat építettek. És a gyerekeik, unokáik...
Olyan nagyon szerencsés a világ, hogy a zsidók végülis túlélték a megsemmisítésükre szőtt összes tervet. Kezdve Egyiptomtól, Perzsián, a keresztény inkvizíciókon, az orosz progromokon, kétezer év lehetőségén, csábításán és kényszerén az asszimilációra, a Holokauszton keresztül a modern Izrael összes háborújáig. Mi lenne most, ha nem lennénk? Hát nem nagyszerű, hogy a muszlim gyűlöletet ilyen jól le tudjuk foglalni? Kire lenne dühös, kit támadna ez a sok önjelölt vallásharcos, ha mi nem lennénk itt kéznél?
Jeruzsálem csak ürügy, azért kezdik itt, mert itt van a rés a pajzson, itt lehet elkezdeni a követeléseket, mert a világ egyáltalán nem tudja, mi is a szerepe a két vallás életében,  nem gondolják, hogy a zsidóknak több joguk lenne rá, mint a muszlimoknak, és a zsidók egy részét  szintén kétségek bizonytalanítják. De egy ekkora szörnyeteget egy ilyen tulajdonképpen pici várossal nem lehet jóllakatni, ezt senki sem hiheti. És ha megkapnák, akkor mi lenne? Békésen imádkoznának benne? Hiszen ezt most is megtehetik...

Képekben:

Ami a békés ima helyett megy a mecsetben



És ami az ilyen békés ima után az utcákon

A kérdés



Kődobálás





De azért humorunknál vagyunk:

Azt mondja az egyik diák a szociális munkásnak: Merav, ha elindulsz otthonról, mindig tarts magadnál kést. Nem tudhatod, ki lep meg egy tortával.


Hatástalanítási egység. (Az utca embere azzal védi magát, ami épp nála van: esernyő, szelfi bot, és van aki felkészültebb...)


A hölgy, akinek a véletlenül elővett kését a nyílt utcán megtámadta egy zsidó háta

Eközben az Ein karem-i kórházban: - Ahmed, ha nem hagyod abba a késelést, nem tudunk ellátni.
- Csend! Még mindig faj a hátam. Küldj még több orvost.


A terror fokozódik: Terrorista lenyelt egy katonát



És az abszolút kedvencem, ami jól rímel az előző bejegyzésemre, amiben azon háborodtam fel, hogy az ún zsidó állam fővárosában az Allahakbar üvölt, de a zsidóknak lapulniuk kell:





2015. október 6., kedd

Az a NEVER AGAIN egyre nevetségesebben hangzik

Az ismerőseim által megosztott állatvédő hirdetéseket, babafelszerelések lehetőségének megnyerésével csábító reklámokat, haverokkal sörözős szelfiket látva egyre többször érzem azt, hogy az embereknek fogalmuk sincs, mi az élet. Meg hogy mindez milyen távoli tőlem. Persze nekik ez az életük vagy ezek a fontos dolgok az életükben (és méregdrága babacuccokat tényleg klassz nyerni). És persze az én életemben is van helye mindennek (a sört kivéve, annak jelenleg nincs).
Miről hadoválok? Arról, hogy az életem tele csudajó dolgokkal. A gyerekeim napról napra okosabbak, cukibbak, Éden beszélni kezd, Joel két nyelven ontja a bölcsességeit folyékonyan és borzasztó találékonysággal. Vettünk egy pici házat engedélyezett bővítési tervekkel, és beköltöztünk. Nem kell beleszakadnunk a törlesztőrészletekbe sem. A derekam,ami igencsak hazavágott a nyáron, már nem fáj köszönhetően a fizikoterápiának, és a vitaminoknak és táplálékkiegészítőknek, amik többször is átmentek a vizsgán, mert pl. a költözés, pakolás, emelgetés, szobafestés után se tért vissza a hátfájásom. Bár a nyári szünet eleje egy korán megszakadt terhességgel tört le kicsit, a nyár vége és az évkezdés újabb reményeket hozott, és most épp 11 hetesen reménykedem. B"H!! Ez a vitaminok második tesztje, egy konkrét tablettáé, ami a rosszulléteket csökkentette jelentősen. Szóval jó nekem, mégpedig annyira, hogy időnként hátradőlök, és azt mondom, csak ennek ne legyen vége soha. Köszönöm, Istenem,köszönöm, minden jó, mindenem megvan.

Csak mikor újabb és újabb merényletekről adnak hírt, akkor fagy meg a szívem, akkor szaggatom a nokedlit a könnyeimmel küzdve, mikor a férjem dühében felkiált, hogy "Milyen dolog ez, hogy kilenc éves kisfiú mond kaddisht a szülei után!" (kaddish - halotti ima) Belegondolok, hogy a csodálatos, már most is olyan értelmes és olyan sok mindent megértő gyerekeim nem vagy csak alig emlékeznének ránk, ha meghalnánk. Ki nevelné fel őket? Talán soha többé nem is találkoznának a magyar rokonokkal, mert én vagyok az egyetlen kapocs. Dühös vagyok, szomorú, és nincs semmi okom arra, hogy azt higgyem, vezetőink hatásosan fel fognak lépni a terroristák ellen.
Mert mindenki be van szarva. Ugyan Európát hamarosan egy darabban lenyeli az iszlám tömeg, és az ENSZ már így is teljesen hülyét csinált magából, még mindig mindenki be van szarva. (Egyébként őszintén drukkolok, hogy a béke vallásának népe eljut majd Svájcba is és a téli hidegben felismeri az ENSZ székházban rejlő ingatlanlehetőségeket.) Az iszlám rohasztja a világot, ahova csak eljut, és nem érdekel, hogy ki kardoskodik a békés többség mellett, mert a békés többség is csak kussol,mert vagy csöndesen egyetért vagy csöndesen szenved a nem békés, de erőfölényben lévő kisebbségtől.
Hogy Izraelben, ami mégiscsak a zsidó állam (együtt az itt lakó nem zsidó lakossággal), a fővárosban üvöltsön a dühös Allah Akbar, és a rendőrség a zsidókat csitítsa, hogy lapítsanak csak, nehogy valami legyen, hát az elképesztően morbid és felháborító. Egyszer azt hallottam, hogy a Berlini Fal a világ röheje volt bizonyos szempontból. Hát, nem akkora röhej, mint ami itt megy. Hogy vita legyen a földről, melyen élni minden joga meg lenne egy népnek, ami évszázadok óta itt él. Ezt nem vitatja senki. De hogy a földet, mely soha országuk  nem volt, melyen különböző hatalmak alatt éltek, maguknak követeljék,és még pedig "vissza-". A földet, amely legutóbb Jordániához tartozott, és nem győzöm hangoztatni, attól egy védelmi háborúban szerezte meg Izrael. A földet, amin birkatenyésztésen és olívafák termesztésén kívül semmit nem csináltak, és mindazt a jót, bőséget, termékenységet, és technikai fejlődést, amit a zsidók elértek rajta irigylik, magukénak gondolják, és nem esik le nekik a tantusz, hogy nem azért nem az övék, mert a zsidók elvették tőlük, hanem azért élvezhetik ők is, mer a zsidók létrehozták. Mint mondtam, senki se vitatná el a jogukat ahhoz, hogy itt éljenek, de a feltételes mód nem véletlen. Mert igen is el lehet játszani ezt a jogot azzal, hogy ölnek és pusztítanak.
Én a facebookot nézve azt érzem, hogy az embereknek fogalmuk sincs, mi az élet? Az rémiszt meg ebben, hogy míg én az ő életük, az ő valóságuk és az enyém közti  (egyre növő?) távolságot látom ebben, tudom, hogy az eddig odaszivárgó, most már özönlő tömeg nem ezt fogja (optimista a jövő idő?), hanem a bűnt, a hitetlen nyugati civilizáció fekélyét, és úgy érzi majd, hogy ez ellen márpedig tennie kell. Hogyan? Mindenki számba veheti az elmúlt hónapok eseményeit.Aki nem emlékszik, annak majd felfrissítik az emlékezetét hamarosan, Sajnos efelől sincsenek kétségeim. Gondolom idő kérdése, hogy Amerika is kapjon egy új napot az évenkénti megemlékezésre 9/11 mellé,de lehet, hogy már túl apokaliptikus hangulatba kerültem. (Részemről máris gyásznapként lehetne megtartani Obama beiktatásának napját.) De itt, Izraelben még mindig mindenki be van szarva, és nem mer csinálni semmit, hogy a magukon kívül mindenkit késélre hányni szándékozó mocskok megtanulják hol a helyük. Megkéselnek egy férfit és a feleségét, akik a Siratófaltól tartanak haza az Óvároson át a gyermekeikkel, és mikor a nő sérülten és vérezve segítséget kér, az arab boltosok, semmit nem tesznek, csak átkozzák és kiröhögik őt? Ők lennének a békés többség? Meddig akarjuk áltatni magunkat? Autóra lőnek Itamar faluhoz közel (igen, ez az a falu, ahol három éve szülőket, gyerekeket, csecsemőt gyilkoltak meg álmukban palesztin merénylők). A két szülő meghal, a négy gyerek életben marad. Köztük a kilenc éves kisfiú, aki kaddisht mond a szülei temetésén. Négy gyerek, a legkisebb egy fél éves csecsemő. Nem nagy megnyugvás nekik, hogy a támadókat elkapták, azt hiszem. Nekem sem nagy, mert jön helyettük más. A békés tömegből, gondolom.
 De persze ez a "telepeken" történt, Ciszjordániában, a stachimban, a West Banken. Izraelben, emberek, Izraelben. És a másik késelés az Óvárosi (ami megint csak kit érdekel, ugye, ki jár az Óvárosban?) után pár órával? Azt mondja a barátnőm, kereste, hol történt, de nem talált erre vonatkozó információt. Annyit talált, hogy a "Damaszkuszi kapuhoz közel". Vagy jó esetben "Jeruzsáleben". Jól hangzik, ez megint csak az Óvárosra fordítja a tekintetet, De a merénylet a HaNeviim utcában történt. Éljünk a modern technika adta lehetőségekkel, guglizzuk meg, hol van az. A Yafo-val párhuzamosan futó utca. A Városközponthoz legalább annyi köze van, mint a Damaszkuszi Kapuhoz. De ez nagyon csúnyán hangzik, nem tesz jót a közhangulatnak. Esetleg a Jehuda-Shomrontól, Gush Etziontól, a jeruzsálemi Óvárostól jó távoli 21. századi vidám gettókban élőket is megzavarhatja.
Mert nem gettó ez? Hogy a nem zsidók megszabják a zsidóknak hova mehetnek és hova nem? Lehet, hogy nem pusztít a vérhas,a tífusz, a tüdőgyulladás, bőven van mit enni, nincs helyszűke, tengerpart jár hozzá, de azért gettó. Abban az országban, ami névleg legalábbis a Zsidó Állam.

Mivel az örömöm,a boldogságom, a megelégedettségem és a hálám, a fotelban hátradőlve tud kiteljesedni, az nem kerül be ide. A dühöm, felháborodásom, a félelmem intenzív, és minél hamarabb, minél több módon próbálok szabadulni tőlük. Kiírom magamból. Írtam néhány hete egy levelet, amit naivitásomban el akartam küldeni egy-két baloldali lapnak, de aztán lenyugodtam, és másfelé terelődött a figyelmem. De  a következő posztban közzéteszem. Héberül van. Az ilyesmit nem jó dédelgetni a hintaszékben, és nem olyasmi, amiben az ember elidőzne is lubickolna.

Legyen minél több az örömből, és ne egyen többé a gyászból és szomorúságból, senki életében,őszintén kívánom.