2013. december 25., szerda

Megyek aludni

Na, megint eljutottam abba a fázisba, amikor e-mailekből kopipésztelem ide a bejegyzést. Levél Chanának:

Megint kiütöttem a mosógépet. Elindítottam egy citromsavas üres járatot, és felcsavartam a hőmérsékletet. Eddig 35 fokra volt állítva, mert egyszer már pukkant egyet túlmelegedésében, és leverte a biztosítékot. Na, nem tudom, miből gondoltam, hogy azóta elfelejtette az esetet, és kevésbé esik nehezére melegíteni. Szóval most már 40 foknál is pukkan. Végül 30 fok alatti vízben mostam tegnap. A lényeg, hogy rájöttem, hogy az egész meleg vizes őrület csak a mosószerek oldása miatt van, mert a foltoknak igazából a hideg a jobb. Ezt az internet mondta nekem.
Szóval mosódiót áztatok, az oldatot kell beleönteni a dobba, és ugyanezt megcsinálni a mosószódával. Azt úgy állítod elő, hogy a szódabikarbónát nem túl vastagon (én két fűszeres doboz tartalmát öntöttem bele) egy tepsibe öntöd, és 200 fokon "sütöd" kb egy órát. A fényes hófehér por helyett kevésbé hófehér matt port kell kapnod. Ebből egy evőkanál kell egy adag mosáshoz, lehet, hogy nagy mosógéphez másfél. Megnézem, az iHerben mennyibe kerül a mosószóda, mert azért szerintem 8 sékel sok egy kis doboz szódabikarbónáért, hipp.hopp elfogy.
Ja, és tegnap megerősítést nyert, hogy nem hiába nyomatom a magyart Joelnek. Azt mondta, efánt, ami elefántot jelent, és teljesen elámultam, mert nálunk az elefánt annyira pilpilon (pípilom...), hogy néha még én is úgy hívom. Lehet, hogy majd azt is mondja, piros? Mert a színes elefántos könyvben árga, szím, zöld, kék (héberül: arok), lila és adom és hum elefántok vannak. A szürke, a fekete s a fehér még csak úgy megy, hogy én elkezdem. Zseniális gyerekeink vannak, hogy ovi előtt tudjáka színeket. Legalábbis magyarul. Főleg.
Á, és:
  : פיל עגול, על ראשו תרנגול/ חלמתי על פיל בצבע...
Kerekded alakja, fején tyúk, s nem liba/ Elefántról álmodtam, kinek színe...
 (Ez volt, ami kifogott rajtam Ami Rubinger könyvében, amit Joel kapott)
  Különben se lehet Ila (ez volt a javaslat, ami a lilára rímelne), mert fiú. Bár ma Jeruzsálembe menet felvettem egy stoppost, aki történetesen a legembertpróbálóbb tanítványom a jesivában, és fele úton arról próbált meggyőzni, hogy az Éden, az nem fiú név. Érvek: a bátyja most házasodott (mazal tov), és a feleségét Édennek hívják. 2. Nem ismer egyetlen fiú Édent sem.
Neszkafé, zuhanyzás, két bögre fekete tea. Nem vagyok álmos. Hú de fogom ezt bánni, mikor leszek, de Éden enni kér!


Toszefet: Rímel Frankpeti csoda vö. csodával határos módon gondolatára. Szóval. Aki történetesen a tanítványom vö. who happened to be my student. Olyan érdekesek ezek a nyelvek. 

2013. december 24., kedd

Maoz új kabátja

És azt ismeritek, amikor a zsidó rendel az arabtól egy kabátot, amit végül karácsonykor hoz meg Rudolf?


2013. december 23., hétfő

Youtube-syndrome

Tegnap elmentünk Joellel sétálni bölcsi után. Ő a kismotoron, én gyalog, Éden a babakocsiban. Elmentünk az alsó házsor legvégéig. Szeretek ott sétálni vele, mert alig jár autó, és járda is van. Az utca végén ugyan Joel mindig megpróbál meggyőzni, hogy folytassuk a földúton, de én mindig meggyőzöm, hogy ne. Tegnap is így történt, álltunk az aszfalt út végén, lestünk le a gránátalmásra, amikor megláttam egy szarvast. Aztán egy másikat elég közel ahhoz, hogy Joel is kiszúrhassa, meg is mutattam neki. A szarvas téblábolt egy ideig, aztán elfutott. Joel integetett neki, hogy bye bye, 'arvas, aztán közölte velem, hogy Od pa'am! vagyis hogy még egyszer. Mondtam, hogy ezt nem lehet újra, a szarvas elment, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Egy darabig még vártuk, Joel kiáltozott neki, hogy 'arvaaaas, 'arvaaaas, bo, 'arvas! aztán hazajöttünk.

Első nap az iskolában ill. az elmaradt beszámoló a hóról

Tegnap voltunk Édennel iskolában. Az első órán szerintem sokkot kapott. Két osztály együtt volt, mert a miénk vitázott, a másik meg nézte. Annyian voltunk, hogy az emberek majd' kiestek az ajtón. Úgyhogy Éden a menekülőre fogta, vagyis habár megetettem az óra elején, az óra végén is meg kellett. Mihelyt ráborítottam a szoptatós kendőt, és betettem a mellem a szájába, megnyugodott, és elaludt. A második órán végig aludt, bár a kezemben, és minden kilégzésnél elégedett hangokat hallatott. Mellettem Jennifer, aki maga is hat és fél hónapos terhes, teljesen odavolt. Egy másik nő meg mesélte, hogy kérdezte a tanár(nő), hol vagyok. Mármint mikor nem voltam. Mondták neki, hogy bizonyára megszületett a babám. Mire ő: Terhes volt? Mondták neki, hogy határozottan az voltam. Vicces. Aztán a harmadik órát nem találtam meg, mert összesen egyszer mentem el rá eddig, és már elfelejtettem, hol volt, a két lány, akikkel együtt járunk, most döntött úgy, hogy nem jön, és mivel a telefonom is szerelőnél van, és Maozét használom, aki meg megvette az öccse (le)használt blackberryjét, és nem volt benne a számuk. Szerencsére mikor megnéztem a táblán, ahol fel vannak tüntetve az órák és a helyük, megláttam a tanárt, és a nyomába szegődtem. Szerencsére, mert a táblán ez az óra nem szerepelt... Éden nagy sikert aratott itt is. Főleg mivel csendben volt.

A telefonom azért van szerelőnél, mert folyton kikapcsolt. Volt valami folt is a képernyőjén, úgy nézett ki, mint amikor a nylon alá befolyik egy kis víz. Mondta is a csajsziliba a teflonboltban a Maoznak, hogy bizonyára az a baj, hogy víz került bele, ki kell tisztíttatni, belekerülhet 500 sékelbe is. Maoz persze rosszul viselte a hírt, és rákezdett, hogy mert én nem vigyázok a dolgaimra. Mondtam neki, hogy nem mondom, hogy az ő hibája, de múlt péntek előtt nem volt baja, ő rohangált vele egész pénteken az áramszünet alatt, és azóta nem jó, és nem emlékszem, hogy valaha is víz került volna a közvetlen közelébe.
Na, elment a szerelőhöz, akit mondtak neki. Addig én elmentem a fotóshoz, hogy már nyilván kész vannak a képek, ott találkozunk. Gondoltam, hogy csinálnak valamit a telefonnal, mert sokáig vártam, mire megjöttek. Maoznak fülig ért a szája. Na, gondoltam, ez olcsó volt. Kiderült, hogy a leányzó csak józan paraszti eszére hagyatkozva mondta, hogy víz került bele, mert egy nagy frászt. Teljesen jó állapotban van az egész, csak az akkumulátor ment tönkre, felfúvódott, mint egy lufi, és az nyomta a képernyőt belülről. Kicserélte 150 sékelért, aztán szevasz.  Illetve nem, mert nem töltődött, hiába volt egész szombaton töltőn. Ugyan előzőleg azt mondta a pasi (Jacques), hogy visszavihetjük motzeshabatkor, mikor Maoz felhívta, közölte, hogy nem dolgozik, és nem is tud bemenni. Mindez Kiryat Gatban, ugye. Így vagyok én most telefon nélkül. Nati (Maoz öccse) tegnap elvitte a telefonom hozzá, és feladták ajánlott küldeményként. Remélem, hogy holnapra megjön. A képeket is azért hivattuk ott elő, mert Kiryat Gatban minden olcsóbb... És tényleg: Míg a jeruzsálemi tachana merkazitban fél sékel egy kép ára, ennél a Srulik nevű fószernél csak 49 agora! Tehát a 227 képünkkel megspóroltunk 2 sékelt és 30 agorát. Nyilván a telefonszerelés is olcsóbb. Kérdés, mennyi ajánlottan küldeni egy bazi nehéz iPhone-t. Nyilván a hülyének is megéri. Amúgy mindegy, lo nora, b"H, ahogy a haredi nőci mondta minden mondata után a telefonban a kórházban, ahol napokra ott ragadt, mert a kislánya úgy besárgult, mint egy kis mandarin. Gondoltam is, hogy ezt meg kell tanulnom tőle. Aztán a múlt szombat adott is leckét arról, hogy vegyünk mindent besababa.

 A hó. Jeruzsálemben kezdte, Maoz már csütörtökön nem ment dolgozni. Joel meg fura volt reggel, úgyhogy nem vittük bölcsibe. Ő később be is lázasodott, a hó pedig megérkezett hozzánk is. Így:



Irtó nyugodt és csöndes volt minden. nem is tudom, a hótól valahogy még a zajok is puhábbak lesznek. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy kiszabadultak a gyerekek (nem az enyéim),  és randalíroznak az éjszakai hóban. Péntek reggel Maoz megállapította, hogy nincs elég meleg idebent, és éppen felvázolta volna a stratégiát, amikor elment az áram. Egy idő után aggódni kezdtünk, ugyanis kint szakadt a hó, a vacapon azt írták, az egész környéken nincs áram, és aligha lesz a közeli órákban. Mondtam a Maoznak, hogy akkor összepakolom a táskát, és iszkiri. Felhívta a rendőrséget, mert úgy hallottuk, hogy a Holt tenger mellett a megáradt patakok miatt szintén le vannak zárva az utak (ugye Jeruzsálem már egy napja le volt zárva). Az én kérdésem az volt, hogy hogy vannak lezárva: fizikailag el van az út torlaszolva (a rendőrség által, mert meg voltam róla győződve, hogy ezek az ostoba izraeliek megint csak drámáznak, nincs itt pánikra semmi ok), vagy csak áll egy rendőrautó az út szélén, és az arra tévedőket visszafordítja? Mert ez utóbbi esetében nincs miért aggódni, nem állok meg neki, aztán kész. Maoz viszont nem találta ezt olyan jó ötletnek. A hőmérséklet mindeközben csökkent és csökkent. Mikor 15 fokhoz érkezünk, kezdtem sajnálni, hogy nincs parkettánk, amit felszedhetnék, hogy meggyújtsam a nappali közepén. Ugyebár nekem szoptatni kell, amihez ki kell dugnom egy részem a ruhákból, Édent pelenkázni kell, vagyis még nagyobb részét kell kivenni a ruhákból, Joel pedig lázasan kókadozott Maoz karjaiban. Ekkor futott be Barak, Maoz egy barátja fentről, hogy ők Horovitzéknál vannak, akiknek van egy gázkályhájuk a nappaliban, és van hely még egy családnak, ha gondoljuk. Persze gondoltuk. Összekészítettem, amit még kellett, megsütöttem a halat serpenyőben (mert a sütő is árammal működik), aztán mentünk. Ayala már ott melegedett a kanapén, a kislányuk egy rácsos járókában aludt. Betettük mellé Édent. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt szombatig nem lesz áram, Maoz hazajött a kajáért is. Volt sok gyertya, kislámpa, gázra tett lap, mint plata, és egy csapat mosdatlan ember. De jó volt. Aztán Horovitz anyuka, Horovitz apuka, Avia, az egyetlen még otthon élő gyerek és a fiúk elmentek aludni a hideg szobákba, mi meg Ayalával meg a gyerekekkel kint aludtunk a nappaliban. Felváltva dédelgettem Joelt, aki beteg és bújós volt és Édent, aki nem viselte jól, hogy tőlem relatív távolságban, a babakocsiban kell töltenie az éjszakát, és másfél óránként ellenőrizte, hogy a közelben vagyok-e. A nappal is áram nélkül köszöntött ránk, de nem volt rossz. Nekem jó volt, jó társaság, tűrhető, sőt szinte kellemes hőmérséklet. Mindenki tök jó kedvű volt, na gondoltam, ezt is meg kell tanulni. Horovitzékat nem is ismertük előtte (bár az egyik lányukat igen, mert a mazkirutban dolgozott), ők mégis meleggel és szeretettel fogadtak minket, és tényleg otthon éreztették magunkat. Mikor havdala után még mindig a gyertyafényben ültünk, kezdett kicsit elegem lenni. Joel még mindig lázas volt (adtunk neki nurofent, attól mindig fel is éledt egy időre, evett egy kicsit, kifárasztotta Aviát meg engem, aztán visszatért a láza), és szerettem volna lezuhanyozni. Maozék elmentek újabb adag ruháért meg pelenkáért, és míg a küldetésük teljesítették, visszajött az áram. Én majdnem elbőgtem magam, és akkor jöttem rá, milyen védtelenek is vagyunk. És hogy mi mennyire szerencsések. Mi ugyanis nem szenvedtünk különösebben az áramszünettől, viszont a családok többségének nincsen más fűtése, csak a légkondi. Ők max. 13 fokban töltötték a szombatot. Kisgyerek, kisbaba minden házban. Adi ikreinek pénteken volt a britje. Vele semmiképpen nem cseréltem volna. 
Voltak helyek, ahol nem csak áram, de víz se volt. Volt, ahol még napokig nem jött vissza az áram. Most azt halottam, hogy két hónap múlva várják a következő ilyen hóviharokat. Azt nem tudom, honnan tudnak ilyesmit két hónapra előre, de mostantól nagyon odafigyelünk az előrejelzésre,  és időben elmenekülünk. De lo nora, baruch haShem.
 

2013. december 15., vasárnap

Az elmúlt napok, ahogy a What'sApp látta


Esővel indult:

 


Aztán kezdtek havat emlegetni, de senki se vette komolyan (az alábbi autó gazdáján kívül):



Aztán le is esett a hó. Először csak Jeruzsálemben. Nagy poén volt: Itt az unokahúgom, Yaheli eszi a hógolyót:



 Ez a kilátás a nappalijukból (Pisgat Ze'ev):



 Végül hozzánk is elért, és nem volt poén. A képen a hóvihar mögé rejtőzött hegy (nem) látható. Ez a kilátás tőlünk (Mitzpe Kramim):


Majd jön egy bejegyzés a szombatról, csak most nem. Nincs meg hozzá a kellő energia és elszántság.




2013. december 9., hétfő

Klárika ágya

Ekkora ágy kell nekem is. Illetve csak széles kell, hosszú nem feltétlenül. Maoz remek ötlete folytán, hogy Joel aludjon velünk, Éden érkezése után hely szűkében lettünk. A hajnali szoptatás alatt hiába kerestem Joelt a szememmel (egykor még Maoz feje felett az ágyon keresztbe, szétterpesztett végtagokkal láttam), nem találtam. Takaró alá került volna? Aztán mikor mentem ki pisilni, láttam, hogy leesett az ágyról be az ágy és a könyvespolc közötti keskeny résbe. Maoz már előzőleg odatett egy párnát, úgyhogy fel se ébredt rá, aludt tovább arccal a földnek. Átvittem az én ágyamba. Amúgy nem foglal sok helyet, általában teljesen rátapad a falra, csak szeret álmában kirándulni. Az ágyak meg azért vannak most debilül elrendezve, mert beáztunk, pont a Maoz ágya fölött. Joel vette észre, mert beletenyerelt reggel a vízbe, mondta is, hogy Nu nu nu, maim!, de én azt hittem, csak a nyála van a lepedőn. Mikor még délben is ott volt, kezdtem gyanakodni. Aztán láttam, ahogy belecsöppent egy csepp. Hoppá. Akkor rendeztem át a szobát.
Egyébként nem bírom a Korda Gyurit, a hideg ráz tőle,csak emlékeztem, hogy anyu mondta egyszer, mekkora ágyuk van. A külön WC sem egy elvetendő ötlet. Egész vicces ez a nő. 


2013. december 1., vasárnap

Az a nap...

Amikor éjjel, a húgomtól kapott sms-ből jövök rá, hogy szülinapom van, így az én civil, és a Maoz héber szülinapja egybeesik.
Amikor nem viszem Joelt bölcsibe, mert az év elején kiosztott paksamétában a mai napról az van írva, hogy nincs bölcsi, de mikor elmegyünk sétálni, a szomszéd mégis értetlenül kérdi, Joel miért van itthon. Igen, van ma bölcsőde.
Amikor minden nagyszerűen halad, Joel nem üvölt, aztán én mégis, mert Éden fején akar ugrálni.
Amikor a nagyszerű délelőtt és ebéd után egy órán át próbálom meggyőzni arról, hogy aludjon, de nem sikerül.
Amikor feladom a délután altatást, és elkezdek egy módosított receptű tortát megsütni, de kinyílik a forma, mihelyt beteszem a tésztát a sütőbe a rácsra.
Amikor a forró sütőt takarítom, nehogy menthetetlenül ráégjen a tészta.
Amikor hálás vagyok, hogy ugyan katasztrófaállapot van a konyhában, Joel nem mászik be a forró sütőbe a nyitott ajtón át.
Amikor a maradék tésztát azért kisütöm, és módosított receptű krémet teszek rá, amit eredetileg párvénak szántam, de végül tejes lett, amibe belenyalok, pedig még több, mint egy óráig nem kéne.
Amikor reménykedem, hogy a puding (nem főzős, gagyi izraeli) + tábla csoki + fél vaj összetételű krém meg fog szilárdulni. Hogy ezt elősegítsem, fagyasztóba teszem a tortát.
Amikor észre sem veszem, hogy olyan sok a por a levegőben, hogy a szomszédig alig látni, és két adagot is mosok. A második adag ruha poros lesz a másfél órára kinthagyott ruháskosártól.
Amikor Éden a legnagyobb felfordulás közepén maga is bömbölni kezd, és ruháiból kibontva kiderül, minden okkal: tegnap éjjel óta gyűjtötte az anyagot, ami távozott a pelenkából is, a bodyból is, és a bokájáig jutott belőle mindenhova.
Amikor Joel inni kér, kivételesen elfogadja műanyag pohárból, de nem fogja meg rendesen, így a pohár leesik, a gyümölcslé kiömlik, és Joel elalszik a fotelban, míg én felmosom a romokat.

Azóta Maoz itthon, égnek a hanukiákon a gyertyák, vacsorázunk, és bár a sütiből még nem ettünk, a krém elég jól megkeményedett.
Nyugtával dicsérd.

2013. november 26., kedd

Az izraeliek kedvesek

Ennek az ellenkezője is igaz, és ez az, amiről kérdezni szokták az új lakost, már hogy hogy boldogul az izraeliek nyerseségével. Ugyanakkor az izraeli mégis inkább kedves. Elégtelennek is találom magam ebben a minőségben, egyszerűen nem verbalizálom, ha valami tetszik (befestetted, a hajad? milyen jól áll! Jó az új cipőd! De jól ál neked ez a kendő! Hogy lefogytál! Nagyon jól megszerveztétek a programtot! satöbbi, satöbbi). Nos, ők még túlzásba is viszik. Nem tudom, mennyi időmbe fog beletelni, míg kiismerem majd magam ebben. Hogy az ilyesmi afféle Szép időnk van, nemde? fordulat, vagy őszintén gondolják a dicséretet. Itt van például Hila. Nagyon szimpatikus csendes nő, van öt nagyon helyes gyereke, a legkisebb Joellel egy héten született, emlékszem, volt egy ilyen ismerkedős játék az egyik este, mikor már mindketten nagyon közel voltunk a szüléshez, a mellettünk ülővel kellett találni valami bennünk közöset, amiről addig nem tudtunk. Hát mi nem találtunk. Semmit. Tök ciki, és mint mondtam, kedves, szimpatikus nő. Na. Tegnap kimentünk sétálni a fiúkkal, Hila megáll mellettünk az autóval, mazal tov, hogy vagy, hogy viseli Joel az új helyzetet stb, hogy haladok a felépüléssel. És akkor azt mondja: At niret mamash nehedar. Ami annyit tesz, hogy mesésen nézel ki.
Úgy döntöttem, komolyan veszem a dicséreteket, mert mindenkinek így a jobb, és igyekszem fejlődni magam is a dicsérésben, mert végülis ettől is jobb lesz a világ. Csak néha zavarba jövök ettől. Nem a helyzettől, hanem hogy nem tudom hirtelen pontosan elhelyezni a rendszeremben. De egyébként a táskás szemeimtől eltekintve tényleg jól nézek ki. Tartottam tőle szülés előtt, hogy milyen lehangoló lesz a tükörbe nézni, és látni a hatalmas himbálózó hasam, de ez egy-egy újabb pirospont a rendes szülésnek meg a terhesség alatti munkának: utóbbi miatt kevesebbet hízik az ember, előbbi után pedig nem marad hátra lógó vietnámi malac has. Úgy nézek ki, mint terhesség előtt, sőt, a mérleg még kevesebbet is mutat. Jééj!

És ma kreatívkodni fogok.

2013. november 25., hétfő

A második baba

Éden szupercuki édes, és nem csak első pillantásra más, mint Joel. Teljesen rapszodikus, mikor éhezik meg, aztán pedig nem veszi zokon, ha a karomon tartom egész nap. Joel nem volt hajlandó mellettem elaludni, Éden bezzeg örömmel.
Azt kívánom, bárcsak alapos kutatómunkát végeztem volna a szakirodalomban a testvér ügyről, mert Joelnek nem könnyű. Édent szereti, de nagyon gyorsan minden ok nélkül kiborul, teli torokból üvölt, míg elalszik, néha így is ébred. Persze amit találtam arról, hogyan vezessük be az új testvért a családba, nem azt a lehetőséget veszi alapul, hogy a korkülönbség két év. Mindig óvódáskorú nagytestvérről beszélnek. Hát azzal nekem is menne, de egy alig kétévessel mit csináljak? Nem magam sajnálom, hogy tudomisén mit csinál, és nehéz vele. Persze nem könnyű, mikor üvölt, és nem mondja meg, mit akar, de elsősorban neki rossz, és jó lenne, ha segíthetnék. Valószínűleg idővel jobb lesz, megszokja a változást. Hamarosan átveszem Maoztól a reggeli műszakot, vagyis én viszem majd megint bölcsibe, és én is hozom haza. Eddig kétszer hoztam haza én azóta, hogy itthon vagyok. Maoz mindkétszer kiakadt, hogy miért nem kértem meg senkit. Tegnap főleg, és elkezdett siránkozni azon, hogy itt lakunk, és ez már nem állapot. Mondtam, hogy értem, amit mond, egyet is értek, el kell költöznünk, de ahhoz nincs erőm, hogy rákezdjen az efölötti nyavajgásra, a helyzet nem olyan rossz. Valójában annyira megerőltetőnek találja azt, hogy Joelt elvigye a bölcsibe, hogy elképzelni nem tudja, hogy bírom én ezt kettővel csinálni. Mondtam, hogy Joellel már jóideje összeszokott páros vagyunk, Éden meg nem sok vizet zavar egyelőre, felkapom és viszem. Amúgy nagyon élvezi, hogy együtt mennek el reggel Joellal, csak ez egy projekt neki. Arra rájöttem a múlt héten, hogy nem bízhatom rá az egészet, úgyhogy igyekszem én öltöztetni, ölelgetni, míg megissza a teáját. Így reggel nincs, vagy kevesebb a sírás.
Mi mindenesetre marha jól elvagyunk itthon Édennel. Eszünk, pihenünk, nézzük egymást. Napról napra nagyobb, ha így folytatja, még két hónapos sem lesz, mire elő kell vennem a következő méretet a ruhákból. Folyton vágja a grimaszokat, evés közben meg nyikorog, nagyon szórakoztató.
Nem tudom az az oka-e, hogy Joel már bejáratott, de sokkal gyorsabban megismerkedtünk és összemelegedtünk Édennel. Talán az első gyerekkel minden lépésről lépésre alakul ki, a másodiknál meg már előre tudjuk, mi minden jön még, és máris megvan a kötelék, ami későbbiekben alakulna ki. Egyszóval szuper jól elvagyunk, és nagyon szeretem, és irtó boldog vagyok. B"H!

2013. november 24., vasárnap

Van, hogy szeretem a felhőket (18+, és lehetőleg nőknek)

Valahogy tudtam, hogy  nem fog napsütésben megszületni. Még azon a bizonyos szombaton is mondtam Maoznak, mi ez a napsütés, abbamaradnak tőle a fájásaim. Még jó, hogy a Nap végül mindig lemegy.
Két éve lógok vele, hogy megírjam a "frankót" a szülésről Vick kérésére. Akkor csak a császármetszésemről tudtam megírni, most meg Éden születéséről írom meg, mert alighanem tényleg minden szülés más.
Nem fogok cenzúrázni, erről talán jobb, ha előre szólok. És hosszú is lesz.
Orit sógornőm kitartóan nyugtatott, hogy akármilyen kellemetlenek is a hetek óta tartó jóslófájások, ezek kövezik ki az utat a hüvelyi szüléshez, és ne aggódjak, semmi oka nincs annak, hogy ne úgy szüljek ezúttal. Kívántam, hogy a próféta szóljon belőle, ne csak a jóakarat.
Kacsintgattam a ricinus olajra már csütörtök este is, aztán pénteken, de végül hallgattam a józan eszemre meg az orvos tanácsára, hogy csak szombat este igyam meg. Péntek éjjel már fájt a hasam, de ilyen, ugye, már volt. Reggel összehúzódásokat is éreztem, amik elég gyengék voltak ugyan, ám de mégis valamennyi fájdalommal jártak, úgyhogy megkértem a Maozt, vigye magával Joelt a zsinagógába, mert ki tudja, ha ez felerősödik, egyedül jobban boldogulok. Persze mihelyt kitették a lábukat, a fájások is gyengültek, volt is lelkiismeretfurdalásom, hogy lepasszoltam Joelt. Így telt a délelőtt, folyamatos de nem rendszeres és nem erősödő fájásokkal. Ebéd után viszont már nem hagytak aludni, sőt. Ugyan hosszabb időközönként jöttek, de erősebben, amikor feküdtem. Mivel ezt rendkívül idegesítőnek találtam, és még mindig nem voltam benne biztos, hogy ebből lesz valami, elolvastam a rendelkezésemre álló összes könyv vonatkozó részeit (jóslófájás, álvajúdás, vajúdás, a szülés szakaszai), majd úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Elindultam. Mentem, mentem, sehol egy fájás, basszus! Aztán mire a kanyarig értem a Kochav haShachar felé vezető úton, jött egy akkora, hogy meg kellett állnom hozzá. Visszafelé még kettő, aztán bejöttem megnézni, hogy a fiúk felkeltek-e már. Nem. Felvettem egy pulóvert (mert már nem sütött a Nap...), és kimentem a játszótérre. Csak ketten ültek ott a gyerekeikkel, gondoltam, ez jó, velük elüldögélek egy kicsit. Aztán kezdtek szállingózni mások is, nekem meg már kezdtek elég erősek lenni a kontrakcióim ahhoz, hogy ne tudjam fapofával viselni, szóval, búcsút vettem, hogy felébresztem Maozt a minchához. Hazaértem, mondtam neki, hogy szerintem ma itt még akció lesz. A minchát amúgy meg már lekéste, de örülnék ha aravitot is itthon imádkozna, mert nekem kell a jelenléte. Közben ellenőriztem, hogy Joelnek mindene megvan-e a táskában. A fájások jöttek, egyre gyakrabban, és egyre erősebben, havdala után már igen fogytán voltam a türelmemnek, szerettem volna Joelt minél előbb házon kívül biztos helyen tudni (egyébként borzasztóan aggódtam érte, hogy hogy fogja ezt viselni), és csak az előttünk álló - hát nem is tudom, feladatra? kalandra? - szülésre összpontosítani. Maoz megfürdette, pizsamába öltöztette, aztán elvitte Joelt Reuthoz, ahol állítólag marhára örült, hogy játszhat a gyerekekkel, habár nem igazán értette, miért visszük oda ilyen szokatlan órán. Én közben egyelőre csendesen szenvedtem itthon, és megpróbáltam elérni a dúlám. Nem tudtam, sem a férjét. Küldtem neki sms-t, hogy helyzet van, és most elmegyek zuhanyozni. Elmentem. A menés már nem volt egyszerű. A pisilés se. Zuhanyozni jó volt. Nota bene mindenkinek: a vízben szülés nem hülyeség, de ha valaki nem akar vízben, akkor is jó ötlet zuhanyozni. Főleg a derékra irányított meleg víz segít. Lezuhanyoztam, felvettem a hatalmas kék lebernyeget, amit még anyósomtól kaptam, kényelmes, pamut, és nagyon vidám színe van, direkt passzol szüléshez, és leültem a kanapéra. Sikerült olyan pozíciót találni, amiben egész jól viselhetők voltak a fájások. Érdekes módon ülve hátradőlve, de igen kevéssé érdekelt, hogy ez ellentmond a könyvek állításainak  az ilyenkor kényelmes pozíciókról. Maoz közben sürgött, mosogatott meg ilyenek. Minthogy nagyon más hasznát úgy sem vettem volna, ez nem nagyon idegesített, csak egészen kicsit éreztem úgy, hogy nem törődik velem, holott kellene. Közben elértem Talt, aki jött is. Kb 3-5 percenként voltak fájásaim, és erősödtek. Mondta, hogy igencsak úgy nézek ki, mint aki szülni fog, ezen már ne aggódjak, kérdés, mikor szeretnék kórházba menni. Mondtam, nem tudom, nekem most elég jó itt a kanapén. Masszírozott, a hátam, a lábam, meg én már nem is tudom. Aztán mikor már eléggé fájt, és magam is úgy gondoltam, ideje lenne indulni, már csak az maradt a kérdés, vajon mennyire lehet nyitva a méhszájam. Nem akartam volna 3 centivel érkezni a kórházba, azt nem. Felhívtuk Tmimát, aki szülésznő. Át is jött, ő is megállapította, hogy akár indulhatnánk is, ha én úgy gondolom, de mondtam, hogy én nem gondolom sehogy, nem tudom. Megvizsgált volna, de nem volt steril kesztyűje. Felhívott másik két szülésznőt, akik fent laknak, de ők mindketten épp dolgozni voltak. Közben Tal meggyőzött, hogy üljek át egy székre lovagló ülésbe, és dőljek előre az asztalra egy párnára (aminek Joel szaga volt, ami pedig nagyon megnyugtatóan hatott rám). Nagyon nem volt jó megmozdulni (ennyit arról, hogy milyen jó mozogni a vajúdás alatt), de a széken derékmasszázzsal támogatva már tényleg jobb volt. Akkor megemlítették, hogy esetleg indulhatnánk, mert az út viszont kemény lesz, nem kellemes autóban vajúdni. És tényleg nem. Jó tanács: kórházba indulás előtt érdemes kivenni a gyereküléseket a kocsiból. Különösen igaz ez, ha kettőnél többen utaznak majd abban a kocsiban. Szóval kivettük a székeket (na, nem én), Tallal behelyezkedtünk hátulra, az állandó gyakorlatom és a törvény ellenére nem kötöttem be magam, és elindultunk. Ha az átkaim hatásosak, és az illető még nem halott, akkor a fekvőrendőr kitalálójának életét igen megrövidítettem. Ezen kívül nagy élvezetet nyújtottak még az úthibák, éles kanyarok, hirtelen fékezések. Egyébként is nagyszerű volt, úgy huhogtam, mint, hát én nem is tudom, asszem a Vukban van egy rész, amikor Vuk huhog, na úgy, csak hangosabban, ez volt a kilégzésem. Valószínűleg nem így kell, de nekem csak így ment. Őszintén: nagyon-nagyon szar volt. Odaértünk. B"H! Hoznak nekem tolókocsit. Én persze továbbra is huhogok a kétperces (tipp) fájásaimmal. Biztonságiőr lány látva, hogy nem igazán tudok kikecmeregni az ülésről át a tolószékbe, frászt kap: Giveret (hölgyem), érzi, hogy már kint van? (Majd ügyet sem vetve arra, hogy mondom: nem.) Érzi, hogy kint van? Várjon, hozunk egy hordágyat. És már megy is, én meg jajgatok, hogy NEM KELL ÁGY! Jó, átszállok, Tal rohan velem a bejárathoz, persze az út nem sima, jajgatok, ő bocsánatot kér, azért röhögünk, mert vicces is. Maoz közben parkol, mert ahol megálltunk, ott valójában nem lehet (illetve persze mindenki ott áll meg, aki sürgős csomagot hoz a kórházba, de aztán el kell onnan pucolni szélsebesen). Jó, felmegyünk, két haredi velünk a liftben, lihegés-huhogás közben arra gondolok, mennyire nem canua a szituáció, de inkább mulatok rajta, mint aggódom (választás kérdése). A szülőszobán marha nyugodtak, üljek le (mármint egy másik székre), ez ha jól emlékszem a csodával határos módon ment is. Kérdések, kérdések, elővettem a mappám, az orruk elé toltam, hogy ne kérdezzen, olvasson. Ez az előre regisztrálás a kórházba nagyon jó, legalább az alapvető adataim tudják, és kész vannak a karkötők meg miegyebek. Aránylag gyorsan feltűnt nekik, hogy fájásokkal érkeztem, menjek át a vizsgálóba, feküdjek fel az ágyra (Mount Everest), tegyem az öklöm a derekam alá (így könnyebb megvizsgálni, ezt tudom, de adott körülmények közt nem tudtam felemelni a derekam, és a hanyatt fekvéstől egy merő fájdalom lettem). Annyit kinyögtem a nőnek, hogy legyen szíves jó híreket közölni, először értetlenül nézett, aztán leesett neki. A vágyaim és a félelmeim kiegyeztek egy közepesben, öt centi. Na mondom, oké, hát ez van. De akkor megkértek, hogy menjek ki a fotelhoz, hogy rámtegyék a ctg-t. Annyira szenvedtem, hogy páni félelem ült ki minden mindjárt szülő nő arcára odakint, de legalábbis biztos nem szerettek volna velem egy helyiségben tölteni egy percet sem. Közben a nő - miközben görnyedek az ágyra, hogy fáj - megfogja a hasam, és közli, hogy de hát nincs is összehúzódásom. Szerettem volna hasba rúgni, hogy jé, neked se, akkor ne mondd, hogy fáj, de erre nem volt meg a lehetőségem. Mondtam, hogy lehet, hogy nincs, de fájni fáj. Tal közben mondja, hogy ne is hallgassak rá, a testemnek higgyek. Jó, lemondtak arról, hogy nem jajgató emberek közé ültessenek monitoros megfigyelésre. Menjek vizeletvizsgálatra. Oké, futok. Elkínlódtam a wc-ig, ráültem. Ne gondold,ó, ne... Nem tudtam pisilni, ellenben még jobban fájt. Hihetetlen, hogy minden tud fokozódni. Persze már percek óta bent vagyok, Tal be-benéz, én mondom, hogy dolgozom az ügyön, közben az empátia netovábbja nő türelmetlenkedik, hogy hol vagyok már, jó, mindegy, jöjjek ki. A wc-n közben megtörtem, Tal, mi van, ha érzéstelenítést kérek? Tal édes volt, azt mondja, az is nagyon jó lesz, minden nagyon jó lesz, ne aggódjak, nagyon jól csinálom. Milyen jól megtanítják ezeknek a dúlaiskolában, hogy kell dicsérni az embert, gondolom magamban. És akkor itt jegyezném meg, hogy ha nem kell ide-oda mennem, ugyanazon kérdésekre ötször válaszolnom, noha mindent átnyújtottam nekik egy mappában, ha hagynak arra fókuszálni, amire az adott helyzetben kell, akkor lehet, hogy nem szenvedek ennyire, akkor lehet, hogy képes vagyok fájdalomcsillapítás nélkül átjutni a fájásokon. Nem biztos, csak lehet. Például ha úgy ültem volna a széken, mint itthon, vagy a labdán, amit nem próbáltam ki, de állítólag még jobb, ki tudja... Nem biztos, mert később volt egy olyan összehúzódás, amit mondtam is akkor, hogy nagyon nem szerettem volna teljes egészében érezni. Szóval lemondtak róla, hogy együttműködöm, adtak egy szobát (aki zajt csap, azt eltüntetik szem elől, stratégiának sem rossz). Értésükre adtam, hogy nekem epidurál kell MOST. Ezt még megemlítettem néhányszor. Kb. ezt feleltem minden újból feltett hülye kérdésükre, amiket már megválaszoltam korábban is, és ami le volt írva a mappában. Ezek nem filozófiai kérdések, hanem olyasmik mint hányadik szülés, miért volt az előző császármetszés, van-e gyógyszerérzékenységem, általában egészséges vagyok-e, szedek-e gyógyszert, minden rendben volt-e  a terhesség alatt. Akkor már kifakadtam: Mi a fenének készítettem össze a mappát, ha bele se néznek? Minden le van írva. Akkor megjött az orvos, na nem, még nem a fecskendős pasi, hanem a copfos nő. Bemutatkozott (kit érdekel), látja, hogy császármetszés volt az előző szülés, érdekel-e a hüvelyi szülés lehetősége. Én rém türelmetlenül és irritálva: Persze! (Mégis mit gondolsz, mi a szarért szenvedek ebben a szobában ezen az ágyon??) Tudnom kell, hogy van bizonyos veszélye, esetleg kinyílhat a méhseb (Tudom!!!), ennek az esélye 0,1 (vgy valami ilyesmi) %. Jó, tudom!! Közben a szülésznő (nevezett Mirjam) mondja neki, hogy kértem epidurált, és már megkaphatnám. Mire az orvos, hogy érti ő, de ezeket köteles nekem elmondani. Én is értettem ezt, csak kevéssé érdekelt. Na, megjön az orvos, mondtam neki, nagyon örülök, hogy itt van, milyen jó állása van, megjelenik, és a nők rögtön odavannak érte. De ő inkább ijesztgetett, hogy ha nem domborítom jobban a hátam, nem fogja tudni beadni. Én próbáltam, végül segítettek. Tartottam tőle, hogy megint nem fogják tudni benyomni a tűt, de ez alkalommal nem volt ilyen baj, meg is akartam dicsérni, de pont jött még egy fájás. Közölte, hogy kb 10 perc, míg hat, és hogy ha ezen az izén ég a zöld gomb, akkor tudok emelni az adagon. Hál' Istnnek nem tart tíz percig, mire hat. Innentől kezdve olyan voltam, mint aki belőtte magát valami jóféle anyaggal. Arra tippelek, hogy azért, mert elvileg a test az oxitocin mellett termel valami relaxin vagy lehet hogy tök más nevű hormont is, ami viszont segít a fájdalom ellenére ellazulni. Na most a fájdalmat elnyomtuk az epidurálissal, viszont a relaxin ugyanúgy termelődött tovább, ami igen jó kedvet eredményezett a szülőszobán. Csevegtem a szülésznővel, viccelődtem, maximális megelégedettségemet közöltem mindenkivel. Közben turnusváltás volt, és kaptam egy új szülésznőt, Cidkának hívták vagy mi, soha nem hallottam még ezt a nevet előtte, gondoltam is, hogy nehéz lesz megjegyezni. Aztán bejött egy lány, hogy nem adományoznánk-e köldökzsinórvért. Mondtam, tőlem, nekünk már úgysem kell. És akkor vártunk. Iletve beszélgettünk, Tal masszálta a kezem, mindenféle reflexiós pontokat nyomkodott, mire újra megvizsgáltak, már 7,5 centire volt nyitva a méhszáj, és minden nagyon jól haladt, mondtam is, hogy na, legutóbb idáig nem jutottunk el. Már vagy 11 óra volt, mondtam, legalább tudom, miért vagyok ilyen fáradt (igen, nyilván nem a vajúdás miatt). Közben számoltam hány kisbaba sír fel. Tán hármat vagy négyet hallottam. Ez nagyon klassz volt. Amúgy a baba feje még nem illeszkedett be teljesen, de ne aggódjak, mindjárt megreped majd a magzatburok. És tényleg meg is repedt (lehet ám, hogy ez még a 7,5 centi előtt volt). Van abban valami morbid, hogy az ember élvezheti, ahogy a meleg folyadék csurog ki belőle. Elvileg ez nem egy gusztusos dolog persze, de valahogy mégis kellemes volt. Mondtam is, mikor visszatért a szülésznő, hogy kipukkadtam, ő meg tovább pukkasztott, na akkor aztán tényleg Hencidától Boncidáig folyt a (gondolom, nem sárga) lé. Aztán sok minden nem történt, a kihúzott kesztyűs kezekből megállapítottam, hogy most már véres az ügy. Áldás ilyenkor, hogy a nagy has mindent kitakar (már ha az ember lánya félig fekvő, félig ülő helyzetben várja a fejleményeket). Csak sejteni lehet, mennyi vér, folyadék, váladék, miegyéb távozik főleg abból, hogy állandóan cserélik a felfogásukra alánk terített lepedőket.
A lényeg, hogy már egy ideje éreztem, hogy minden összehúzódás erős nyomást gyakorol a fenekemre. Nem mondanám, hogy kellemes érzés, elvégre az ember gondoltaiban mégiscsak a méhére meg a vaginájára koncentrál, a végbél tök más témához kapcsolódik, távol esik. Pedig ott van. Később, mikor bejött a szülésznő, kérdezte, érzek-e nyomást (amire mondtam, hogy érzek valami olyasmit), majd megvizsgált és közölte, hogy tíz, mindjárt nyomunk, akkor rájöttem, hogy alighanem már egy ideje tíz, és ez a remek érzés, hogy már a fenekem tágul, ez jelzi a tolófájásokat. No mindegy, Cidka lekapta az ágy végét, behelyezkedett, mondta, hogy mivel nagy babára számítunk, én pedig még így nem szültem, gátmetszést fog csinálni. Alighanem vágtam egy pofát, mert folytatta, hogy jobb egy rendes, jól varrható vágás, mint egy nagy repedés. Nem voltam vitázós kedvemben egyrészt, mert tartottam tőle, hogy tényleg nagy lesz a baba, másrészt meg mert bíztam benne, hogy tudja, mit beszél. Közben befutott egy orvos meg még egy valaki, aki nem tudom, ki volt, hárman kukucskáltak a széttárt lábaim közé... Közben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy itt majdnem mindenki nő, és hogy jelen helyzetben ezért hálás vagyok. Az epidurális pasin kívül nem is volt ott eddig más férfi. Szóval az egyik oldalról Tal, a másikról tán Cidka segített tartani és felhúzni a lábaim, hogy akkor ha érzem a következő fájást, akkor nyomjak. Nos, én azt hittem, mert ha az ember nem kábítja el a testét, állítólag így is van, hogy a tolóinger egy mindent elsöprő, nagyon erős érzés, és nem lehet nem észrevenni. Epidurális érzéstelenítéssel viszont ez az inger szinte csak jelzésszerű, aminek az ember egyrészt könnyedén ellenáll, másrészt, ha valóban tolni akar, akkor erősen hozzá kell még adnia. Gyakorlatilag fejből kell szülni, nem ösztönből, ami kicsit megnehezíti a dolgot. Itt jó volt, hogy mondták, tartsam bent a levegőt, úgy nyomjak, meg minden ilyesmi, tényleg segített. Kb két ilyen tolófájás után azt mondták, ha nem fog előrehaladni a dolog, mivel nagy a baba is, vákumozniuk kell majd. Ezt szóra se méltattam, mert abszurdnak tűnt, hogy két nyomás után ilyenekkel fenyegetőzzenek, és azt éreztem, ezzel csak azt akarják elérni, hogy jobban nyomjak. Ezt az érzésem később alátámasztotta az, hogy mindenki más is azt mesélte, vákumot emlegettek neki. Tény,hogy tényleg igyekeztem erősebben és jobban nyomni. Közben meg semmit nem éreztem odabentről, hogy a baba hol van, merre tart. Ők meg kiabáltak (nem kiabáltak persze, de határozottan lelkesebbek lettek), hogy jól van, meg hogy adjak bele mindent, mert a következő nyomással kint lehet. Azt azért éreztem, hogy folyamatosan törölgetnek, meg hogy Cidka valami olajjal masszál és tágít. Durva dolog szülésznőnek lenni. Bazi határozott és erős mozdulatokkal nyújtogatni egy másik nő szemmagasságban lévő hüvelyét szerintem nagyon bátor dolog. Azt is éreztem, amikor gátmetszett. Egyébként szerintem kivárta azt a pontot, amikor látta, hogy tényleg kell, de ez szintén csak megérzés. Az nem volt kellemes, de mivel épp nyomtam, nemigen volt időm foglalkozni vele. Akkor bíztatott, hogy csak nyomjak, nyomjak, csinált neki helyet. Akkor Tal is beszállt, hogy Judit, Judit, mindjárt kint van. És valóban, éreztem, hogy megérkezett a feje a kijárathoz (végre valamit éreztem!), úgyhogy nyomtam, ahogy tudtam. Igyekezetemben elfelejtettem csukva tartani a szám, illetve bent tartani a levegőt, és ahogy a nyomás csökkent fent, úgy lent is, szóval gyorsan emlékeztettek, hogy hogy kell ezt csinálni, és akkor már tényleg ment, nyomtam, ahogy csak bírtam annak megnyugtató biztos tudatában, hogy szakadni úgyse fogok, ez már el van intézve. Szóval kibújt a feje, aztán a vállai, aztán csuszz. Hihetetlen, de a baba testének többi része tényleg csak úgy kicsúszik. Noha ezt éreztem, teljesen meglepődtem, amikor feldobták őt a hasamra. Jé, hát itt van! Komolyan féltem, hogy le fog onnan esni, ugyanakkor alig bírtam mozdulni abban a testhelyzetben lábaimmal a kengyelben meg egyébként is. Csak fogtam őt a hasamon, és nagyon örültem. Ő meg olyan nyugodtan elvolt ott nyálkásan és rózsaszínűn (kicsit lilásan). Érdekes, hogy milyen kemény a kis testük először, mintha gumiból lenne vagy nem is tudom, hasonló a köldökzsinór tapintásához, ami egyébként baromi kemény és erős cucc. Kíváncsi vagyok, mennyi lehet a szakítószilárdsága (?). Persze érthető, emberi nyelven megfogalmazva szeretném tudni, nem valami SI mértékegységben megadva. Aztán őt elvitték bebugyolálni, nekem gratuláltak, beadtak egy kis epitocint, hogy serkentsék a méhösszehúzódásokat (amit mondjuk nem feltétlenül kellett volna, de mindegy), közben jött a köldökzsinórvéres lány is, aki levette a vért, visszakaptam a babát bebugyolálva, és vártuk, hogy kijöjjön a placenta. Ez beletelt egy kis időbe, és szerintem egy hajszálnyit lehettek volna több türelemmel ez ügyben, de mindegy, kijött egyben és egészben, meg is néztem, mit mondjak, érdekes, de a falra nem raknám ki. Közben fogtam, fogtam a kis mókust,olyan édes volt, nem is tudtam elhinni, hogy tényleg megszültem, hogy én, és hogy a testem nem mondott csődöt ezúttal. Tal mondta, hogy nagyon ügyes voltam,és hogy akkor ő elmegy. Nem emlékszem kristálytisztán, hogy mi hogy volt már, mindenesetre elment, aztán kerítettek egy orvost, na ez férfi volt, hogy összevarrjon. Viccesen szétválik ilyenkor az ember testének deréktól felfelé illetve lefelé levő része. Le is van a hasa, térde takarva valami lepellel, ráadásul esetemben még az érzéstelenítés is tartott, szóval deréktól lefelé, mintha nem is én lennék. Ott takarítják a romokat, de odafönt már minden csupa boldogság. Azért szóltam a romeltakarítónak, hogy kissé mégis csak fáj, ahogy varr, úgyhogy kaptam lidokaint, aztán megkérdeztem, nagy-e a vágás (merthogy baromi sokáig varrják). Azt mondta, normális méretű. Oké. Meg kell mondanom, hogy szerintem egyébként tök kényelmes ez a félig ülő helyzet széttárt lábakkal a kengyelben, ha nem nézne ki ilyen hülyén, gyakrabban ülnék így itthon is. Na mindegy, akkor már Maoz fogta a babát, és előkerült a műanyag doboz is, amiben a kórházban tárolják őket. Cidka visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok, és elmondta, van most egy szülése, olyan mint az enyém, illetve majdnem, első szülés, epidurál, de a soon-to-be anyukának nagyon nem sikerül nyomnia, pedig jóval kisebb a baba, már kint lehetne. Ettől büszke lettem magamra, és nagyon elkezdtem sajnálni azt a másik anyát, nem könnyű úgy nyomni, hogy az ember nem érzi égető szükségét. Nekem hála Istne ment agyból is, de nem is a fejemben nem bíztam eredetileg. Ha a testem többi része tudja,mit kell csinálni, a többit már hozzáteszem tudatosan.
Az orvos majdnem végzett már, úgyhogy megkértem, ha már úgyis ott van, árulja el, mi a helyzet az aranyeremmel. Mondta, hát, van, és ez két nap múlva csak rosszabb lesz. Kösz, pont ezt és így akartam hallani... 
Maoz ugyan kb semmit nem csinált aktívan egész végig, azért nagyon jó volt, hogy jelen van, és együtt örömködhettünk a végén. Sőt jó volt, hogy sem nem kellett elvárnom tőle, hogy tegyen valamit, sem neki nem kellett úgy éreznie, hogy tenne valamit, de nem tud, vagy nem tudja, mit. Ő is marha büszke volt rám, és rögtön közölte, hogy az új baba egy az egyben Joel, csak jóval világosabb. Én mondtam, hogy egy teljesen új gyereket látok.

Mivel gyanítom, hogy a "frankó" a kellemetlen, hoppá, a könyvek elfelejtettek említést tenni róla, illetve virágnyelven írták le dolgokra vonatkozik, leírnám röviden az első napokat:
Az első nap nem voltam benne biztos, hogy jobban vagyok, mint a császár utáni leső napon. (Bár a császár utáni első 10 órában kb mozdulnom se volt szabad. Nem is ment volna. Hát, mozdulni most se volt könnyű. Fáj. Szerintem annak is fáj ennyire vagy közel ennyire, akit nem vágtak-varrtak. Dől a vér. Jó, hogy (itt legalábbis) a kórház adja a hálóinget, és cserélik az ágyneműt, ha kell (és szólok). Kellett, szóltam. Elgondolkodtam rajta, hogy ha elmegyek szülésfelkészítőre, és megtanulom a légzést, akkor képes lettem volna-e úgy lélegezni, ahogy kell, de kétlem. Világosan értettem, miért nyomja le Tal a vállam a fájások alatt, miért lélegzik hangosan (ő is meg a szülésznő is) úgy, ahogy, mégsem tudtam velük tartani. Alighanem ez lehetett az oka, hogy még két-három napig meg-megszédültem, mikor felálltam, és marha nehezen és kissé fájdalmasan vettem a levegőt. De az is lehet, hogy ez a nyomás miatt volt, nem tudom. Na szóval első nap nem jó. Komolyan felmerül a kérdés,  hogy lehet ezt újra meg újra végigcsinálni. És szoptatáskor tényleg kegyetlenül tud görcsölni az ember hasa. A leggusztustalanabb élményem a második naphoz kötődik azonban, mikor is az ágyból felkelve olyat éreztem, mint mikor a méhlepény távozott... Kimentem a wc-be, és horrorfilmbe illő jelenetnek lettem tanúja. A maxi tena lady méretű betétből egy nagy ökölnyi vérrög nézett vissza rám. Ááááá! Hívtam a nővért, hogy ez normális?? És az. Csajok, a szülés gusztustalan. Közben nem érdekel, hogy az, de utána nagyon zavaró. Ilyen aztán több nem volt, és néhány nap után a varratok is kevésbé fájtak (pl. a harmadik nap már ülve is tudtam szoptatni...). Az aranyérről szólva igaza volt az orvosnak. Akkora gubóim nőttek, mint egy szép nagy cseresznye, majd' szívrohamot kaptam, már elképzeltem, hogy időpontot kérek műtétre, de megnyugtatására mindazoknak, akik ezen szintén keresztülmennek majd, a cseresznye magától lett ribizli, aztán még kisebb, aggodalomra semmi ok. Most, két héttel az események után mind varratok, mind erdei gyümölcsök, mind vérzés terén nagyon jól állunk, és van egy napról napra édesebb kisbabánk.
A kórháznak volt valami nagyon klassz aranyér kenőcse , majd kommentelem a nevét, ha megtalálom, mert valahova felírtam, a gátsebre pedig ajánlom a Weleda Wound care-t. Nincs összehasonlítási alapom, de minthogy én használtam, és mások történeteihez mérten mérsékelten szenvedtem csak, ajánlom.
Ja, az első nagydolog: Jót tennének vele, ha nem ijesztgetnék vele a jó népet. Okosan rendeltem baracklevet a boltból Maozzal, és igyekeztem olyanokat enni, amik nem okozhatnak székrekedést. Egyébként a szülés utáni első pár napra ajánlják még a málnalevél teát is, szóval a koncentrátumból is csöpögtettem tovább az innivalómba, és mindent összevetve az első nagydolog nem volt olyan nagy dolog, akkor már pisilni kellemtelenebb volt. Viszont szabadjon megjegyeznem, hogy lehetőleg ne engedjünk senkit a wc-n magunk elé még az elkövetkezendő pár napban, mert a záróizmok kevésbé erősek, mint általában, és esetleg kevesebb ideig bírják, mint gondoltuk. Én majdnem rosszul jártam. Már itthon, és végül nem, de nem sokon múlt. Csak szólok.

És mivel ez azon kívül, hogy a "frankó" megmondása, egy sikeres VBAC sztori is, íme egy kép arról, hogy néz ki az ember császár, és hogy egy normál szülés után. Szerintem van különbség.


2013. november 8., péntek

Téteket megtenni

Na ki fogad arra, hogy holnap este ugyanilyen (kicsit nagyobb) nagy hassal fogok itt ülni a gép előtt? Ugyan most fáj a hasam, de ez szerintem csak a fűszeres tea emésztőrendszeremre gyakorolt hatása.
Shabat shalom!

2013. november 7., csütörtök

Kezdjük a próbálkozást

Voltam orvosnál. A ctg szabályos tízpercenkénti méhösszehúzódásokat mutatott. Volt idő megállapítani, hogy szabályos 10 percenként jönnek, mert a nővér elfelejtette, hogy 20 perc után le kellene szednie rólam a gépet. Én mentem ki szólni. Nagyon izgatott lett az eredménytől, mondtam neki, hogy csak nyugodjon meg, ez már egy ideje így megy, majd elmúlik. Innen mentem a dokihoz.UH. Majdnem 4 kg, jó lenne, ha szülnék. Melyik kórházban is fogok? Aha, nem ott nem fogják nekem megindítani most a szülést császár után. Hívjam fel őket, kérdezzem meg, de nem fogják. Nem hívom, nem kérdezem, nekem senki ne akarjon most epitocint adni. És menjek el ricinusolajat venni, azt lehetőleg már szombat este vagy vasárnap reggel igyam meg. És reménykedjünk, hogy a jövő hétre foglalt időpontra már nem érkezem meg. És ne egyek cukrot. Szóval most lesz szíves mindenki drukkolni, hogy szüljek. Lehetőleg még az éjjel vagy holnap. Iszom ezt a fűszeres teát, teleöntöttem málnalevél koncentrátummal. A ricinussal várok szombat estig, hátha nem fog kelleni, és a dúlám is mondta, hogy majd menjek el hozzá, odaadja a homeopátiás bogyókat. Mondtam, jó, de gyalog megyek... Még van masszázsolajam, ami segíthet, azt is bevetem.

Még egy tünet: fura álmok

Azt álmodtam, hogy elmentem a dokihoz, mint ahogyan van is időpontom ma hozzá. Először is rám fogják tenni a ctg-t, de az álmomban ez valami hatalmas masina volt röntgennel kombinálva, és mondtam, hogy no way, de mégis megröntgeneztek, ami viszont inkább volt olyan, mint az uh, noha nem matattak zselés izével a hasamon. A lényeg, hogy kiderült, hármasikreim vannak. Maoz is velem volt, bár szerepe nem volt sok, csak nézett értetlenül. Mondjuk korántsem olyan értetlenül, ahogyan valóban nézne, ha közölnék velünk, hogy ikreink vannak, pláne hármas. Első gondolatom az volt, hogy egy ajtón se fogok beférni egy akkora babakocsival, és hogy hogy a francba fogok suliba járni három gyerekkel, aztán mondtam, hogy ez nem jó, mert az is kiderült, hogy így viszont az a 3 kg+ is, amit megállapítottak a baba súlyaként, háromfelé oszlik, vagyis icipici kisbabák lesznek. Ezen kívül még azt állapították meg, hogy a leglejjebb elhelyezkedő baba feje sem illeszkedett be, hanem a vállával került irányba, de állították, hogy ez rendben van. Mondjuk egy egy kilós babát bizonyára nem egy nagy ügy kinyomni (már viszonyítva egy 3 és fél kilóshoz mondjuk), még ha nem is pont úgy van elhelyezkedve, legalábbis álmomban ezzel magyaráztam azt, hogy a vállas fekvés és a hármas ikrek ellenére sem fenyegetnek császármetszéssel, míg a valóságban egy gyanús vércukorszint miatt is megteszik.

2013. november 5., kedd

2013. november 2., szombat

7

Nos, az utolsó napokban(-hetekben) az a legidegesítőbb, hogy az ember nem tudhatja, mikor jön valami minden eddiginél idegesítőbb dolog. Például viszkető kiütések. Illetve előbb csak viszket, a piros foltok csak vakarózás hatására jönnek elő, akkor viszont már maradnak is. A két könyökömnél kezdődött péntek este. Az éjszaka folyamán onnan elmúlt, átvándorolt és -terjedt más vidékekre. Az elmúlt éjjel arra ébredtem, hogy kegyetlenül viszket a talpam és a tenyerem. De főleg a talpam. Átmentem Joel szobájába, hogy a szőnyegén vakarjam, és mivel így szabadon maradt mindkét kezem, vakarhattam vele a derekam, a hátam, és a hasam, ami szintén viszketni kezdett, mihelyt a szőnyeg enyhülést hozott a talpaimnak. Fogalmam sincs, mi ez. A gyanúm az, hogy egy újabb terhességi mellékhatás. Nem ettem vagy ittam semmi furcsát, és az új szappan is természetes, amit kipróbáltam, és amit tegnap vissza is tettem a dobozába, s kinyitottam egy másik, már kipróbált és bevált terméket, hogy biztos legyek. Miután pénteken úgy kiborultam, hogy először úgy beszéltem a Maozzal, mint a leggyűlöltebb ellenségemmel, aztán sírtam, hogy nem ért meg, aztán csak úgy sírtam még, majd pedig úgy határoztam, hogy semmit sem csinálok szombatra, úgy döntöttem, kipróbálom a Bach cseppeket, és cseppentettem is hármat a poharamba (négy az ajánlott). De ez órákkal a kiütések előtt történt, és biztosan nem tartana napokig, miután többet nem vettem be belőle. Azért megemlítem majd az orvosnak, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez okozta volna a viszketést. Mindenesetre most itthon vakarózom nagy buzgalommal. Háromnegyed tízre van időpontom az orvoshoz, aki mindig késik, szóval olyan 11 körül megyek hozzá, szerintem. Már gondoltam rá, hogy gyalog, hátha...
Azt írja a bábás könyv a viszketésről, hogy ilyenkor legelőször is azon kell elgondolkodni, nincs-e az életünkben valami, amitől "kiütést kapunk". Hát de, már kiütést kapok a terhességtől.
Joellel ilyen tájban folyt el a magzatvizem. Most meg semmi a világon nem történik, és egyre inkább a dátumátlépés réme kezdi jeges kezeivel szorongatni a szívemet.

2013. november 1., péntek

9 vagy ki tudja

Az utolsó napokban-hetekben leginkább az a legidegesítőbb, hogy az ember bár visszaszámol, nem tudja, honnan számoljon vissza. Oké, hogy kilenc nap a kiírt dátumig, de abban reménykedem, kevesebb, és attól rettegek, hogy több. Több közvetlenül a szülés előtti tünetet produkálok már vagy két hete egymást követve vagy éppen együtt, de nem történik semmi. Az biztos, hogy olyan idegesítő vagyok, hogy a környezetem egy emberként imádkozik, legyen már vége.

2013. október 30., szerda

Ez komoly???

Ha valaki olyan szerencsétlen hogy eltávolítja a gépéről az Atheros Client Installation Program-ot, mivel a vezérlőpult azt állítja, hogy az egy ritkán használt valami, és az első google találat is semmitmondó infót ad róla, az soha többé nem fog tudni wifire kapcsolódni??? A teljes napom arra ment rá, hogy megpróbáljam megtalálni, letölteni és újra telepíteni, de nincs. Van rengeteg google találat, de sehonnan sem lehet letölteni, mert vagy tök mást tölt le vagy nem tudom. Ez nagyon gáz.

2013. október 27., vasárnap

Szagok és illatok

Ha bármi befuccsolna a tanítással, még mindig elmehetek a rendőrséghez szimatnak.
Elkészítettem a szüléshez kétféle masszázsolajat (megadott összetevők alapján). Az egyik elvileg nyugtat és ellazít, a másik arra jó, hogy összehúzódásokat eredményezzen, ha a fájástevékenység nem volna elégséges. Ha már, akkor készítettem parfümöt is. Nem olajos, hanem alkoholos alapban, mert spriccelni akarom magamra. Van benne jázmin, illang-ilang és szegfűszeg. Van egy teljes üveg Nina Riccim, amit Kata fog megkapni, mert nekem irritálja az orrom. Jó illata van, csak ugye szintetikus, mint a parfümök kb. mindegyike, és valahogy ettől fejfájást kapok. Tegnap elmentem a zsinagógába, és bejöttek ketten parfümözve. Rögtön zsibbadtságszerű szúró érzés keletkezett az orromban, aztán elkezdett enyhén fájni a homlokom. Megnéztem a neten, és tényleg ott dolgozza fel az agyam a szagokat. Mégiscsak klassz, hogy a testem megbízhatóan válaszol dolgokra, és nincs minden érzékem teljesen eltompulva.
Néhány éve (és előtte is néhány évvel) furcsán fájt a tarkómtól kicsit feljebb bal oldalon a fejem. Igazából olyan érzés volt, mintha fázna. Végül orvoshoz is elmentem, de persze semmi nem derült ki. Én viszont tudom, hogy először a nagy dózisú német, utána pedig az olasz és az angol váltotta ki, mert hogy ott van a temporális lebeny, ami a nyelvekért felelős. Agyi izomlázam volt.

2013. október 23., szerda

Még hogy az ikrek!

Szóval tegnap azt írja a Kata, a húgom, hogy túl van élete leggusztustalanabb élményén. Mondom neki, Joel épp most hányt az asztalra, mondja csak, mondja, mi volt az ő élménye. Hát,ő is hányt. Aztán egyébként Joel még egyszer már lefekvés után (ágyneműcsere). A lényeg, hogy mindhármunknál ugyanaz a történet. Minden előzmény és utózmány nélkül. Fogalmunk sincs, mi volt ez. Valami családi.

2013. október 19., szombat

Hozzáfűznivaló

Ez vagy a terhesség vagy valami más, de három napja nem vagyok valami jól (gyomorügyek), és ma akkorát hánytam ebéd után úgy negyed órával, mint már régen nem. Utána mondjuk nagyon jól éreztem magam. Éjjel háromszor ébredtem, egyszer pisilni, akkor volt néhány méhösszehúzódásom is (közben lejátszottam, hogy s miként megyünk a kórházba, ha... hát nem mentünk). Aztán lábfej- és lábszárgörcsre, ez elmúlt néhány kör után a konyhában. Harmadszor reggel hét körül lábszáram (nem a vádlim) görcsölt kegyetlenül, nem segített sem nyomkodás, sem járkálás, semmi. Nyöszörögtem fájdalmamban, markoltam a szék karfáját, közben arra gondoltam, Maoz mindjárt frászt kapva kirohan, hogy biztos szülök. Nos, ő fel sem ébredt, nekem meg elegem van, szülni akarok, MOST! Pedig ez még az egész mai napi móka előtt volt.

2013. október 16., szerda

Most van mit mondanom

Halló, halló, mai tudósításunk innen, a dolgozó-tanuló anyák terhességének 9. hónapjából, vagy ahogyan a nagyközönség ismerheti, a Pokolból érkezik.



Kifejezetten elegem van. Hogy erőm nincsen semmihez, az ugye, nem meglepő, sőt elvárt tünete a hónapnak. Na de én meg is fáztam, enyhe trokfájás-kaparás, köhögés, orrfolyás-dugulás. A suli (DY) elkezdődött már a múlt héten, noha azt hittem a jövő héten fog. Próbálok beszélni a tanárokkal, de nehéz, ha el sem jutok az órára, mert teszem azt, Joelnek megy a hasa, és haza kell hoznom a bölcsiből. Ma egész félútig jutottam a suliba. Nem mintha meg lenne oldva, ki vigyáz rá 4 és 6 között. Kihirdettem, rögtön kaptam is egy hívást valakitől a faluból, akinek a lányával egy csoportban volt tavaly. Aztán Reut is mondta, hogy ő is szívesen vigyáz rá. Mondtam, legyen akkor Reut, őket jobban ismeri, meg hát elvileg szülés alatt is velük lesz. Náluk is volt vasárnap délután. Hétfőn Reut mondta, hogy nem gondolta ő ezt át eléggé, a két kicsi két felé szalad (Joel szerintem még egyedül is tud kétfelé, megleli a módját), inkább keressek mást. Persze, ha megszorulok, továbbra is szívesen elhozza a bölcsiből, és megkérdi az egyik szomszédját is, aki valószínűleg szívesen elvállalná az állandó vigyázást. Közben aki eredetileg vigyázott volna rá, elkezdett az oviban helyettesíteni, szóval ő is átkerült, a "ha megszorulsz, szívesen"-polcra. Persze Joelt holnap sem lehet bölcsibe vinni, miután ma állítólag négyszer cserélt neki pelenkát a metapelet 11.20-ig, amikor én odaértem. Most véletlenül tudom, hogy valóban megy a hasa, mert reggel öt óta élvezzük az előzményeket. Felébredtem arra, hogy Joel mászik a fejemre. Megpróbáltam lehúzni onnan, akkor megállapítottam, hogy csurom pisi. Elmenem pelenkáért és tiszta pizsamáért, ő utánam. Kicseréltem rajta mindent, majd magam is eljutottam a wc-re (majd ehhez meg a ligetszépe olajhoz ne feledjek hozzáfűzni valamit). Visszabújtunk az ágyba, Joel nem alszik el, én végül igen, de minek, rögtön sírni kezd, nem nyugodt, dobálja magát, köhögni kezd, felébreszti Maozt is. Már majdnem örülök, hogy kicsit alhatok, de neki már kelnie kell. Joel még keservesen sír egy ideig, én már rémeket látok, azon vagyok, hogy megtiltsam Maoznak, hogy egyedül hagyjon vele. Fél hét táján Joel hirtelen megnyugszik, elalszik, majd BUMM! és TROTTTTTY! a pelenkában. Elkerekedett a szemem hirtelenjében, aztán azon gondolkoztam, most tényleg hagyjam másfél órát dunsztolódni a kakiban? De máris elaludtam én is. Egész hétig, amikor is kelnem kellett. Na most nem tudtam mire vélni ezt a hasmenést, hogy egyszeri-e, vagy majd folytatódik, hogy azért van-e, mert tegnap meghúzta a málnalevél teámat, vagy valami más okozza... A tegnapi metapelet mondta, hogy Joel háromszor is kakilt híg állagút, de nem hasmenés volt, szóval nem hívott. Mivel tegnapelőtt meg Maoz vásárolt be gyümölcsből, amiből Joel is szépen evett, annak tudtam be. Akkor. Elhoztam Joelt a bölcsiből. Nem akart jönni, azzal vettem rá, hogy nézünk Süsüt.
Beugrottunk az orvoshoz (Joel vad ordításba kezdett, ahogy meglátta, pedig kedves ember, és sose csinált neki semmi olyat, ami fájna), kértem igazolást holnapra, mert úgy néz ki, dolgozni nem fogok.
Gondoltam, ha már nem lesz a mai napból semmi, legalább kihasználom, hogy itthon vagyok, kimosom a babaruhákat (mosódióval), és sütök buktát, sokat. De akkor már valami lett volna a mai napból, szóval majdnem bealudtam a kanapén inkább, miután az éhségem csillapítottam egy miniatűr szendviccsel, aminek a felét Joel elkunyerálta. Átmentünk a szobába, de inkább csak engem nyomott volna el az álom, ha nem kell A kiskakas gyémánt félkrajcárját olvasnom, meg félálomban a zajokból megállapítani, hogy kell-e vagy sem Joelt megkérdezni, éppen mit csinál. Felfordította a lakást, aztán bemászott végül ő is mellém aludni. Én persze felébredtem, mert megint ezer fok van. Nincs idegesítőbb, mint az izraeli október. Elhúzza a mézesmadzagot (20 fok) az ember orra előtt, hogy aztán meleg legyen megint, és izzadj, és szenvedj. Főleg, ha meg vagy fázva.
Most ott tartunk, hogy Joel már egy ideje felébredt, játszik, én végül mégis betettem egy mosást, és begyúrtam a süti tésztáját is. Azt hiszem, rosszul emlékeztem, és legutóbb másfél, nem pedig két kg lisztből csináltam, szóval lesz még ma munkám vele. Ez azért jó, mert kezdem magam nagyon nem jól érezni, van valami hányingerféleségem, meg lázasnak is érzem magam (nem vagyok, megmértem). Most többek közt abban reménykedem, hogy Maoz rekordgyorsasággal ér haza, és a legmegértőbb, támogatóbb formáját hozza. A többekben meg olyasmik vannak, mint hogy nem hányok, és talán, hogy nem szülök még ma, bár már nem vagyok benne biztos, hogy még nem szeretnék.
Holnapra van időpontom a dokihoz. A jövő hétre a a szakfelelőshöz a suliban, de már ő sem érdekel.
Akkora a hasam (hét elején 122 cm körfogatot mértem), hogy egyáltalán nem tudok lehajolni, és a terhes szoknyák dereka is lecsúszik róla, ezért hosszú pólók kellenének, hogy ne villogjon alatta a piros-fehér zebrahasam (igen, a nagyobb méret előhozott még néhány striát, a középvonalam továbbra sem látható). Viszont már alig van olyan pólóm, ami eléggé leérne...
A lábam meglepő módon nem olyan dagadt, viszont olyan feledékeny vagyok, mint az ötperces fiú az 50 első randiban.
Kezd aggasztani, hogy hol szeretném kipréselni magamból ezt a babát, és aggaszt kicsit, hogy ez aggaszt, mert bár aggaszt, semmiképp sem szeretném, hogy ne ott találja meg (illetve találják meg akkor helyette) az utat a külvilágra.
Valamit még akartam, de ugye kimen a fejemből...

A megjegyzés a ligetszépe olajról: Szedni már egy ideje szedem, de a 37. héttől érdemes a másik irányból is megközelíteni vele a méhszájat... Elvileg a kapszula maradéktalanul felolvad és felszívódik, nem egy internetes tapasztalatmegosztó szerint, mire először kimegy az ember pisilni, már nyoma sincs. Nos, nálam ez reggel öt körül van, és vagy a kapszula nem szívódik fel, vagy két napja csöpög a magzatvizem, ám kizárólag a hajnali órákban.

2013. október 14., hétfő

Süsü

Van egy olyan érzésem, hogy Joel azt hiszi, Süsü krokodil. Úgy jutottunk Süsühöz, hogy már nem bírtam tovább nézni a Wolf Katit, ahogy a Vukot énekli, és én sem tudtam énekelni, mert meg vagyok fázva, és túl magas. Gondoltam, a Bodrogiéhoz most közelebb áll a hangom...Meg úgy, hogy a magyar gyerekdalok nagyon betegek szerintem. A leghasználhatóbbak a mesék zenéi. Így szoktunk Vukot, Pumuklit énekelni, és most már Süsüt is. Joel nagyon megkedvelte, reggel is rögtön kérte a könyvet (mert nekünk olyan is van), megkerestük benne a Süsüt. A játszóházban nagy örömmel odahozott egy krokodilt. Általában nem jön lázba a krokodiloktól, ezért gondolom, hogy Süsüt krokodilnak nézi. Elvégre sárkányokról eddig nem nagyon beszéltünk.

Vajon mennyi?

Ha nem lenne kiszámított dátum meg ilyenek, azt mondanám, ez már csak napok kérdése. Még soha nem volt ilyen nehéz lehajolni, és nagyon lent van a hasam.

2013. október 11., péntek

9. hónap

Kezdődik. Nincs mit mondanom. Lehetőleg a kijelölt dátum előtt szeretnék szülni.

2013. október 5., szombat

Öt hét és a feltalált spanyol viasz

Csak annak fényében sok, hogy gyakorlatilag minden gondolatom a szülés. Megint álmodtam olyat, hogy nem tudok szülni. Megindul, de nem halad előre, elfolydogál a magzatvíz, de semmi egyéb nem történik. Aztán olyan is volt, hogy hirtelen minden előzmény nélkül szülni (tolnom) kellett volna, de attól meg úgy megijedtem, hogy akaratlagosan megállítottam a folyamatot (és felébredtem). Nem aggódom ezek miatt túlságosan, azt jelzik, hogy bennem van ez a félelem. De Joel sem lett szivárványfenekű kislány, mint ahogy az ő születése előtt álmodtam, szóval minden esélyünk megvan rá, hogy ezek az (rém)álmok se váljanak valóra.

Vida Ági bombáz a békés dackorszakos levelekkel. Engem már a hideg ráz a kifejezéstől. Múltkor kaptam egy "videót". Hát, ppt hangfelvétellel, amin egy számomra legalábbis nyávogós hangú (vagy inkább stílusú) hölgy magyarázza, amit kiírva is látunk.
Azt hiszem, ez a szakasz, amit dackorszaknak hívnak, az időről és az erőről szól az anya szintjén. Az enyémen biztos. Merthogy van egy anya (meg egy apa), akinek van egy bizonyos élete, amin most azt értem, hogy nekem például van egy munkám, és egy hatalmas hasam, amik miatt elvárnék bizonyos dolgokat a gyerektől. Csakhogy a gyerek alapvetően a saját életéhez igazodik, vagyis ahhoz, hogy neki meg tér kell és szabadság. Vagyis mindent ki akar próbálni, meg akar nézni, és szaladni szeretne sokat, sokat. Amikor pedig lenyugszik kicsit, akkor engem akar (vagy az apját, hála Istnnek!), hogy olvassak neki, hogy építsek vele, hogy simogassam, amíg elalszik. Na most, nekem az általános nevelési pontokon kívül (amit nem a munka meg a terhesség alakít), vagyis hogy nem mászunk fel az asztalra, nem dobáljuk a könyveket, összeszedjük magunk után a játékot, nem dühöngünk, ha valami nem sikerül, hanem megpróbáljuk máshogy, vagy segítséget kérünk stb. egy olyan gyerek passzolna tökéletesen az idilli képbe, aki este pár perc alatt elalszik (nem akar kikelni az ágyból, nem akar ugrálni, nem válogat, hogy apa vagy anya (vagy mindkettő) altassa), nappal pedig nem rohangál ki az útra, megáll, visszajön, ha arra kérem, nem ugrál a hasamon, nem rohan a kívánthoz képest az ellenkező irányba. Vagyis azt várnám el, hogy vegye figyelembe, nekem még másnapra előkészítendő dolgaim vannak este, és hogy a nagy hasam miatt nem könnyű se rohangálnom, sem emelgetnem őt. Most őszintén: Nooormális?
Szóval már többedszer arra jutottam, hogy a gyerek úgyis ahhoz szokik hozzá, ami van, a lényeg, hogy legyen valami. A fáradtsággal nemigen tudok mit kezdeni, próbálkozom erőt venni magamon. Ha túl sokszor szökik, és látom, hogy direkt előlem, hónom alá csapom, és bejövünk. Teregetésnél, ha kiszaladgál az útra, beteszem a járókába, ami kint van. Ha kap néhány csipeszt, remekül el is játszik benne. Az úton rohangálásnál zéró tolerancia van. Egyáltalán nem szabad kimenni, mert akkor elkapom, és vagy a járókába teszem, vagy behozom a lakásba. Egyelőre nem érdekli, de rajtam segít. Az esti alvással pedig annyit lehet csinálni, hogy korábban kezdjük, és lehetőleg nem hagyunk tennivalókat már estére. Sem az egyedül alvást, sem az egyedül elalvást nem tartjuk fairnek, mert tulajdonképpen a fél napját a bölcsiben tölti, annyi jár neki, hogy a másik felét velünk tölthesse. Ráadásul kiderült, hogy a metapelet simogatja a fejét, míg elalszik (van egy olyan gyanúm, hogy Joel a kedvence), amire úgy jöttünk rá, hogy Joel "elmondta". Tali, kacha. (Márminthogy Tali így csinál.) És akkor megfogta a kezünket, a fejéhez emelte, és megsimogatta vele magát... Ráadásul engem se hagytak magamra, hogy elaludjak, és nincsen ahhoz fogható, amikor az gyerek a szülei biztonságos melegében alhat el. Röviden: Meg kell érteni a gyereket, ami meg nem megy, az nem megy, arról majd azt tanulja meg, hogy nem opció.
Most nagyon úgy érzem, hogy semmit se mondtam, de mindegy.

2013. október 2., szerda

Dominancia

Joel kezd belejönni ebbe a beszéd dologba. Kapott egy csomó állatos könyvet, ami Amité, a nagy unokatesóé volt. És tud egy csomó mindent - héberül. Hogy parpar (lepke), pilpilon (kiselefánt), fafa (ami zsiráf, és azért fafa, mert dzsiraffa), biba/ziba (zebra) stb. Nekem meg kifejezetten rosszul esik, hogy héberül tudja őket, még ha a pilpilonos dalt nézve először mondja a berepülő lepkére, hogy papar, aztán mondja, hogy egér, amikor meg az egér jelenik meg. Éjjel felébred, és kiabál, hogy áfffff, áfff!, vagyis, h tele az orra, és segítsünk már rajta. Mondom neki, hozza ide a cipőjét, odahozza, és mondja, naalaim. És hív, hogy bo! Mondjuk arra már rájött, hogy effektívebb, ha nekem úgy mondja, gyere. Azt is tudja, hogy én akkor viszem hintázni, ha azt énekli hinta(-palinta, mi csak a hintáig jutottuk el...), nem azt, h naad-ned. De ma reggel levette az egyik állatos könyvet, és bár az elefánt már pilpilon marad, azért megmutatta, hol a viziló, mondta, hogy delfin (bár ez akár héber is lehetne), és hogy kacsacsas, vagyis kacsacsőrű emlős. Tudja, hogy paprika (tapita), répa, és a többi zöldség nevével is próbálkozik. Az eper, az eper, az inni az inni, most már próbálkozik a hamm helyett azzal is, hogy enni, és noha mindenre, ami elfogy vagy végetér, azt mondja, nigmar (ami úgy hangzik, mintha azt mondaná, imá, amire azt hiszem engem hív), ha reggel végre összekötöm a haját (és nem kínzom tovább a fésűvel, amit gyűlöl), azt mondja, kész! Az is tetszik, neki, hogy kösz, illetve, hogy köszönöm. Köszöni shalommal köszön, de ez kifejezetten vicces. Mondom neki, itt az apa (mikor még csak az utcán látom közeledni az ablakból), ő bejön az ajtón, és Joel jólnevelten közli Lálom! Ja, és persze megtanulta az alapszínt: lila.
És tegnap megkérdezte a metapelet a maonban, hogy de ért héberül is, ugye? Merthogy nem nagyon beszél, de úgy tűnik, próbál, csak nem igen értik, még nem megy neki. Örültem titkon, hogy a másik oldalról úgy tűnik, a héber nem megy neki. Annyira egyébként szerintem nem erőlködik, szerintem elvárja, hogy találjuk ki, mit akar. Persze mindenki próbálja is kitalálni. Azért én szoktam neki mondani, hogy nem segít, ha kiáltozik, mondja meg, mit akar. Mit szeretnél? Mire ő: Mit...

Pilpilon, aki nem tudott járni, mert csak tegnap született, hiába hívta az anyukája is, nem tudott odamenni. De mikor az apukája hazaért, úgy megijedt, hogy rögtön járni kezdett:

2013. szeptember 29., vasárnap

Már majdnem final countdown

Tényleg hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy ad ünnepeket, de most még hálásabb vagyok azért, hogy azok véget érnek. Nem bírom a húst, és minden egyéb megpróbáltatást is rosszul. Nem gondoltam volna, hogy egyszer boldogsággal tölt el, hogy megpillantom a saját mosogatómat.
Még hat hét (kb). Be kell pakolni a táskát, listát írni, mi az amit még nem lehet betenni, de majd kell. Joelnek is kell egy táska. Reuttal megbeszéltem, hogy Joel hozzájuk megy, ha itt beindulnak a dolgok. Ha csütörtökre esne, lehet, hogy a nagynéniket riasztom majd, mert akkor a Szombatot egész biztos kórházban töltöm, és akkor úgy a legjobb, ha Maoz meg Joel a rokonoknál vannak.
Az interneten rendelt csomagnak se híre, se hamva. Pedig lassan már meg kellene érkeznie.
Fáradt a hátam, muszáj lenne jógáznom. Talán ma sikerül rábírni magam.
Még van egy csomó előkészítendő dolog a jesivában, és néhány másik a David Yellinben. A hátam közepére nem hiányzik, de túl kell lenni rajta. Joel se jött ki addig, amíg minden el nem rendeződött, ennek a babának több nyugalmat kellene adni az utolsó hetekben. Bár igazából messze nem akkora a nyomás, és van is bennem egy ilyen sz**ok bele az egészbe hozzáállás. Legszívesebben  csak fognám a hasam, és innám a málnalevél teát. Elhatároztam magam, hogy ezúttal tartom magam hozzá, és megiszom a napi javasolt mennyiséget. A kapszulákat is szedem. Megkeresem majd a videókat is, amiket Eszter küldött két éve a légzéstechnikákról. Arra valahogy most sem vitt rá a lélek, hogy csoportba járjak lihegni. Még ha tudom is, hogy nem csak lihegés.

Más. Dilemma: Hányas cipőt vegyünk Joelnek? Pészachkor kapta a szandálját, 20-ast, akkor még kisit nagy volt rá, most már kicsi, nem igazán kényelmes neki, a crocsot hordja, amit otthon kapott, az 4-es/5-ös (véletlenül se használnának emberi számozást). Ez pont jó rá, azt mondták, 21-esnek felel meg. Elmentünk zárt cipőt venni. Persze kicsivel nagyobbat, mert hát nem akarunk még egyet venni a tél folyamán. Már a 22-es is óriásinak tűnt, de Maoz fontolgatta a 23-as megvételét, ami pedig szerintem egyenesen egy csónak Joelnek. Megvettük a 22-est. Egyelőre persze nagy rá, de annyira csak talán, mint a szandál volt Pészachkor. Maoz továbbra is kérdezgeti, nem kellene-e 23-asra cserélni. Ha lenne 22 és feles, valószínűleg rábólintanék. Maoz szörnyen spórolós egyébként is, de most meg is értem, elvégre 200 sékel mégiscsak sok pénz ilyen apró cipőkért.

Most hívtak a bölcsiből, hogy Joelnek megy a hasa. Olyan érdekes, hogy a gyerekeknek mindig a bölcsiben megy a hasuk, és mikor hazaérnek, szinte mindig csodálatos módon elmúlik. Mit mondjak? Ennyit a mai jógáról.

2013. szeptember 16., hétfő

Ez nem volt válasz a kérdésemre

Keresem, hogy mennyi olajjal lehet helyettesíteni a sütiben a margarint. Nem csak bennem merült fel ez a kérdés, az egyik fórumon is megkérdezte valaki. Természetesen nem válaszoltak neki, legalábbis nem a kérdésére. Megkérdezték viszont, hogy ugyan miért, illetve minek, hiszen az sem egészségesebb, illetve hogy a gyerek első szülinapi tortájánál ő (egy válaszadó) csak arra vigyázott, hogy laktózmentes legyen, és tojásfehérje ne legyen benne, a margarinon nem izgatta magát.Aztán valaki még közölte, hogy nem minden sütiben jó helyettesíteni a margarint olajjal.
De most komolyan: Nehéz egyszerűen csak válaszolni egy kérdésre? Nem életvezetési tanácsot kért itt valaki, csak annyit kérdezett, mennyi olajjal helyettesítsen 250 gr margarint.
Én pl. azért helyettesíteném, mert az izraeli margarin undorító, és annál egészen biztosan egészségesebb még az étolaj is.

2013. szeptember 14., szombat

Én szedek itt egyedül Béres cseppet

Mindenki kidőlt. Vagy majdnem. Joel már egy hete meg van fázva, mert éjjel kitakarózik, mi meg alszunk ahelyett, hogy betakargatnánk. (Most már nem.) Köhög, folyik az orra, szerintem fájhatott a torka is egy kicsit. Azért elég jól elvan, láza csak egyszer volt éjjel, de lement magától.
Yom Kipurtól előre féltem. Egyrészt azért mert nekem kell az energiától majd' szétrobbanó Joellel boldogulnom, amíg Maoz a nap nagy részét a zsinagógában tölti, másrészt meg mert már a Rosh hashanai reggeli ima alatt is marha szomjas voltam, melegem volt,és úgy éreztem, menten elájulok, ha továbbra sem sikerül megszólaltatni azt a sófárt... Pénteken valahányszor felálltam, vagy csak a fejem hátradöntöttem, szédülni kezdtem, szóval utána is néztem, milyen esetekben és hogy szabad majd innom, ha nem lennék jól. Maoz megnyugtatott, hogy majd el-elviszi Joelt az imára, a lényeg, hogy én pihenjek. Érdekes egyébként, hogy egy helyen azt találtam, hogy a feleség böjtje a férj zsinagógalátogatásánál is előbbre való. Na mindegy, este elmentek, én egy darabig pihegtem a langyos szellőben odakint, aztán imádkoztam egyedül. Végül benéztem az imára, hogy viseli magát Joel. Hangosan énekelt, és mondta az ámeneket. Végül Maoz kihozta, hogy ő nem érzi jól magát, menjünk haza. És ennyit a segítségről. Megbetegedett. Fej- és torokfájás, általános rossz közérzet, láz. Persze irtóra zokon vettem, hogy megint akkor, amikor nekem kellene a segítség, de aztán beláttam, hogy aigha direkt betegedett le egy olyan napon, amikor se nem ehet, se nem ihat, és aligha direkt azért, hogy velem kiszúrjon, szóval amennyire erőmből tellett, sajnáltam. Joel végül egész nyugodt volt, és egészen az utolsó háromnegyed óráig kibírta házon belül, csak aztán vittem ki sétálni részben, hogy legyen egy kicsit kint is, részben, mert nekem is kellett a friss levegő, részben pedig, hogy gyorsabban elmenjen az az utolsó (jó)pár perc.
Most ő a bölcsiben van, én eszem a gránátalmát és folytatom az ivást, Maoz meg bent alszik Joel szobájában a kanapén. Ez azt jelenti, hogy tényleg beteg (illetve, hogy tényleg nagyon rosszul érzi magát), mert egyébként nem mulasztana napot a munkából. Fél 11-re van időpontja a háziorvoshoz. A tippem: Pihenjen, igyon sok folyadékot, vegyen be C-vitamint, ha fáj a torka, Kalgaron vagy Strepsilst.

2013. szeptember 12., csütörtök

Nincs bajom

Szeretnék egy csomó pénzt költeni természetes kencékre úgy, hogy közben még marad is pénzem. Ma vettem vitaminokat, amikből kifogytam, és vettem ligetszépe kapszulát is meg rózsaolajat. Voltam orvosnál, minden rendben. A baba nagy. Nem annyira, hogy 4 kg-osra nőjön  40-edik hétre (legalábbis nem józan számítások szerint), de egy két héttel előbbre tart a mérete alapján. Már 2200 gramm kb.
Ma volt itt a dúla. Kb velem egyidős, szimpatikus, már csak alá kell írni a szerződést. Ráadásul tanult masszázst és reflexológiát is.
Joel pedig szereti a joghurtot. Vettem ma egy kis vödör kecskejoghurtot. Gondoltam, legyen még egészségesebb, ha már. Én is eszem joghurtot, mert ugye abba keverem bele azt a magdarát. Amúgy én annyira nem szeretem, de reggel elkészítettem magamnak a cuccot egy almával (amit szintén csak terhesség alatt bírok enni), és Joel visítozott, hogy adjak neki joghurtot. Natúrt. És megette. Még ilyet! Édes egy gyerek.

Találtam (Chana küldte át a linket) egy online boltot a neten, ámerikából lehet rendelni cuccokat. Természetes termékek, de mindenféle: szappan, olaj, fogkrém, kaja, tisztítószerek stb. Van nekik weleda fogkrém, amit használok, de kb. 10 sékellel olcsóbban, mint ahogy én veszem. És van nekik mosódiójuk. Mivel voltam a Rami Leviben, összevetettem az árakat. Ha a legolcsóbb mosóport veszem alapul, akkor nem olcsóbb a mosódió, viszont e legolcsóbb mosóportól viszket az orrom, mint már említettem. Ha egy átlagos mosóport nézem, akkor egy árban vannak kb, sőt. Ennek előbb-utóbb rendelés lesz a vége.

Joel akarja a kávémat. Csak fölnőttek ihassák, nincs a földön igazság.

2013. szeptember 10., kedd

Kushi kelev tov

Megküzdöttünk a technika ördögével és eltiportuk. Az iPhone helyreállt, és úgy csörög, ahogy én akarom. (Nekem ennyi elég is.)

Joel beszédfejlődése gyorsulásnak indult, egyre több mindent ismétel utánam, de kedvenc szava még mindig a "lo". Magyarul leginkább azt használja, hogy "inni". Bár az anyát már régóta tudja, ma beleszeretett az "imá"ba, és egész délután ezt hajtogatta minden cél és szándék nélkül. Azt nem mondja, hogy "gyere", de tudja, hogy a "bo" az ugyanaz, és ezt mondja. Elsősorban macskáknak, akik viszont ilyenkor mindig az ellenkező irányba kezdenek el haladni. Joelnek ilyenkor utánuk kell menni (árkon-bokron, köveken, szöges deszkákon), hogy integethessen: "bye-bye" illetve "bye-bye cica!". Tudjuk a "hintát", és énekeljük is (neki az a szövege, hogy -ta, -ta, dunna, -tona, zsupsz), az Ez elment vadászni-t nagyon szeretjük, például elvárná, hogy pisilés közben az ölembe vegyem, és elmondjam. Időnként morzsolgatja az ujjait, és mondja, hogy "ze, et ze, et ze", aztán körözget a tenyerében és megcsikizi magát. Kedvence viszont a kutyás dal héberül, ott is megkapja az utolsó szótagokat, de ha épp senki sem énekli neki, akkor így szól: "vauvau, vauvavavava toooov". Itt a youtube-on talált változat, a mi (a Maozék) házi verziónk picit különbözik, de ez már csak így van, a Mókuska, mókuskát se úgy éneklem, ahogy a youtube-on találtam.



 Magyarul (a házi verzió):
 Kushi (Néger) kicsi kutya, itthon maradsz egyedül, nyisd ki a szemed, hegyezd a füled, vigyázz a házra és az udvarra. Jött egy nagy róka elkapni a kakast, Kushi ugatott, a róka elfutott, Kushi jó kutya, vau, ez ő,  jó kutya.
Látták ezt a gyerekek, kifutottak táncolva. Kifutottak táncolva, és dalokat énekeltek neki. Kushi jó kutya, vau-vau, ez jó kutya.

Benti gyereknek kezd kicsi lenni a hely, de tágítja kitartóan, lassan már Joel is észreveheti majd, hogy mozog. Csütörtökön megyek orvoshoz.


2013. szeptember 8., vasárnap

Erőtlenül

Nincs erőm. Annyi se, hogy elmenjek a hűtőig a joghurtért, amibe beleszórnám azt a keveréket, amitől majd lesz. Vagy bevegyem a vitaminom. És emelkedni fog a héten a hőmérséklet. És Yom Kippur feltartóztathatatlanul közeledik. Akkor lehet a legnehezebb böjtölni, ha az ember terhes, szoptat és van egy rohangáló gyereke is. Együtt a három.

2013. augusztus 30., péntek

Hétköznapok a harmadik harmadban

Tessék, szomszéd barátaink elköltöztek. Tegnap volt náluk chanukat bait. Csak én mentem, mert Maoz fáradt volt (és nem volt kedve), és valakinek Joellel kellett maradnia, aki viszont nem volt fáradt, vagy legalábbis az ellenkezőjét mutatta. Olyan édes gyerek, nem tudok betelni vele. Néha sajnálom, hogy türelmetlen vagyok vele, meg hogy nincs erőm annyit futkosni utána, amennyit kellene. Tegnap egyszerűen hazahoztam, mert vagy az útkereszteződésbe futott ki, vagy a díszsódert (foggalmam sincs, hogy mondják) dobálta ki az útra a zsinagóga mellől. Azt itthon is pukkancs voltam, mert folyton beletérdelt, -könyökölt a hasamba. Az sem segít, hogy az áramszünet, -ingadozás miatt elromlott a légkondi, és egy ventillátor az összes segítségünk a hőség elleni küzdelemben. Nem jó. Mivel még érvényes a jótállás, meg kell várni, amíg méltóztatnak kijöni megcsinálni, ami csak a jövő héten esedékes. Kész szerencse, hogy szeptembertől már teljesítenem kell a 20,5 órát hetente, úgyhogy fél nap a jesivában leszek. Nem mintha már kaptam volna választ arra vonatkozóan, hogy beléphetek-e az új programba, mert ugye nincs tanári bizonyítványom...
A hetedik hónapban határozottan kilenc hónapos hasam van. Az emberek megkérdezik, mikor fogok szülni, én meg mondom, hogy elvileg novemberben. És akkor hallattnak egy csalódott ó-t. Azon kívül, hogy baromi melegem van folyton, hogy gyorsan elfáradok, és néha nem bírom az iramot Joellal, egyelőre még nem kellemetlen. A lábam elkezdett kicsit megdagadni. Nem látni még, de a papucsom (nem a 41-es) már kezd határozottan szűk lenni. A hasam még nem csíkos. Sem a középvonal nem látszik, sem a terhességi csíkok nem kezdtek még megjelenni. Majd a legvégén jönnek, mint a múltkor. Persze a múltkoriak még megvannak. A hormonok megint csinálnak valamit, nagyon könnyen elérzékenyülök. Kezdődik a szeretettúltengés is, folyton ölelgetném meg csókolgatnám Joelt. Ő legalább jobban élvezi ezt, mint Katje élvezte. Csak aztán fenn kell tartani ezt az ölelésmennyiséget szülés után is, ami nem lesz egyszerű. Nagyon tudatosan kell majd hozzáállni az ügyhöz. Joel most benne csücsül az idillben: játszunk vele, velünk alszik, két oldalról puszilgatjuk meg ölelgetjük. A kistesó belülről rugdossa néha, ami egyelőre fel sem tűnik neki. Remélhetőleg addigra, mire ő kijön, a bölcsit is újra szeretni fogja, mert most minden reggel sír, mikor otthagyom. Nem veszem nagyon a szívemre, mert az összes többi gyerek is visít, délután meg már pont ugyanúgy játszik, mint tavaly is. És tegnap inkább csak nyöszörgött, mint sírt, mikor eljöttem, de mivel ma Maoz is itthon van, és ketten vittük, szívtépő zokogásba kezdett, mihelyt átadtuk őt a metapeletnek.
A dúla. Szóval magyar dúlám nem lesz. Nem tudja vállalni mégsem. Elég érthető, most jöttek vissza Izraelbe, dolgozik, négy gyereke van, és egyébként is messze lakik. Jeruzsálemtől ugyan nem, de mivel azt javasolják, a vajúdás nagy részét inkább itthon tudjam le, már itthon szükségem lenne rá, idáig pedig tán három óra alatt jutna el. Állítólag van egy dúla Kochav haShacharban, az jó lenne. Jövő héten ezt is el kell intéznem. Voltunk a kórházban, elvileg rendben lesz. Kell írnom egy szülési tervet, és még meg kell tudnom, hogyan tudok nyilatkozatot tenni arról, hogy vállalom a felelősséget, csak hadd ne legyek ágyhoz kötve és fekvésre kárhoztatva. Igazából, ha legalább az ágyban ülhetek, térdelhetek és mozoghatok, valamint wc-re kimehetek, az már egy elfogadható állapot. Egy ismerősöm azt mondta, az ő barátnője négykézláb szült ugyanebben a kórházban császár után. Én nem hiszem, hogy négykézláb szeretnék, alighanem megfelel a félig ülő póz, csak az összehúzódásokkal kell valahogy meglennem addig, ami nem megy fekve. Szóval, ha lehet ilyet, klassz, ha nem, leveszem a felelősséget a vállukról ez ügyben. Rosh haShana után van időpontom a dokihoz, remélem, addigra a baba fejjel lefelé lesz. Szerintem már majdnem úgy van, vagy úgy is van, pont ott érzem a rugásokat, hadonászásokat, ahol Joelnél. És ugyanott van ilyen nyomásszerű fájás a hasam bal oldalán felül, ahol vele volt. De nem ő nyomja, nem tudom, mi lehet az. Főleg akkor jelentkezik, ha fáradt vagyok, túl sokat rohangáltam vagy álltam. Még 10 hét kb. A suli az egyetlen dolog, ami belerondít a képbe, amúgy olyan könnyű szívvel és derüsen néznék a hátralévő idő, a szülés és az utána következő hetek-hónapok elébe is.

Rend a lelke mindennek


mindennek


Fókafiú


Így kell a macskát zavarni evés közben

2013. augusztus 28., szerda

Neverending story: az ekcéma

Ott kezdem, hogy aki látta az ujjaimat, míg Magyarországon voltunk, az mind meg lehetett róla győződve, hogy valami trópusi húsevő baktérium támadott meg. Az úgy volt, hogy csütörtök éjjel, megérkeztünkkor kentem be a kezem utoljára Elocommal. Már jó ideje három naponta használtam, és le kellett jönnöm róla. Másnap megérkeztek a mannás kencék, és innentől kezdve csak avokádó és shea vajat kentem rá felváltva. Be is durvult az ekcémám, a szteroidokhoz szokott bőröm elvonási tünetekkel súlyosbította ez ekcémát. Az ujjaim bevörösödtek, feldagadtak, a bőr viszketett, nedvedzett és az ekcéma egyre jobban terjedt. Következő vasárnap, az állatkertben tetőzött, akkor tényleg szörnyű volt. Ennél még egy picit rondább volt:







Pénteken, a tetőzés előtt még, vettem Himalája só "szappant", ami ugye nem szappan, csak szappan alakúra vágott sótömb. Olvastam valahol, hogy valakinek ez vált be. Szóval éjjelre elkezdtem sózni a kezem. Remek érzés sót kenni a váladékozó sebekbe, ezt meg kell hagyni. Viszont használ. Ezért sem olyan iszonyú vörös már e kezem a képeken. A só szépen leszárítja a sérült bőrt, összehúzza a sebeket, aztán nappal az avokádó vaj hidratálja, megnyugtatja. Érdekes, hogy az ekcéma csomagban alapvetően a shea vaj van benne, pedig nekem legalábbis az avokádó sokkal jobb. Az ujjaim visszatértek eredeti méretükhöz és színükhöz. Azt veszem észre, hogy ez is csak tüneti kezelés, mert abbahagyni nem lehet, folyton vissza akar térni az ekcéma, ma éjjel is olyan vakarózást rendeztem le félálomban, hogy csuhaj. Hanem a só már a kezemen volt, úgyhogy gyakorlatilag azt dörzsöltem bele a bőrömbe, aminek meg az az eredménye, hogy a vakarózás ellenére sem piros, kifakadt, váladékozó kis sebekkel ébredek. Ha elfogy a himalája sóm, akkor szerzek sókristályt a Holt tengertől. Hozzá kell tennem, hogy mosogatáshoz már textilkesztyűm is van. Erre húzom rá a gumit. A Maozékhoz utazás határozottan rosszat tesz, mert a nővére mindent végigmos hipóval, mint azt már említettem egyszer, és nem igazán távolítja el a vegyszert a felületekről, úgyhogy bármihez nyúlok, az allergiát válthat ki. Samponhoz sem nyúltam egy ideje, hanem szappannal mostam hajat, ami annyira viszont nem ideális mert nehéz lesz tőle a hajam, és kicsit összeáll. Cserébe még sűrűbbnek tűnik, de ez nem annyira releváns a kendő alatt. A mosóporunkkal nem tudom, mit csináljak, mert tényleg valami borzalom. Nem vagyok benne biztos, hogy még az ecetes öblítés (citromolajjal,nagyon jó illata lesz a mosógépnek, a ruhákon csak közvetlenül mosás után érződik) után is irritálná a bőröm, de mikor betöltöm az adagolóba, mindig viszket az orrom. 





Judit vagyok, 28 éves, egy hónapja tiszta.


2013. augusztus 19., hétfő

Másfél hete itthon

Megérkeztünk. Gondolom, mindenki ismeri azt, amikor leszáll a gép otthon, vagy megáll a busz, befut a vonat, begördül az autó, és mindenkimélyet sóhajt, hogy na, ez a nyaralás is eltelt, most aztán legalább egy évig megint semmi, csak a szürke hétköznapok. Nos, a hazatérő utasokkal tele ElAl gépen nem ilyen a hangulat. A gép hatalmas kanyar után leszáll, a pilótát megtapsolják, majd miközben valami de jó, hogy hazajöttél szövegű dal szól, mindenki azt hajtogatja, de jó itthon, nincs jobb, mint Izrael. Bámulatos.



Magyarországi tapasztalataink: Minden aránytalanul drága, ami (21. דzázadi felfogásunk szerint) elengedhetetlen az élethez,  vagyis az alapvető élelmiszerek, a benzin (és tömegközlekedés), a pelenka, a ceruzaelem. Kevésbé fontos dolgok viszont olcsóbbak vagy sokkal olcsóbbak, mint itt, vagyis a kóla, a sör, egyéb alkoholos italok, legó és néhány egyéb játék. Úgyhogy mi jól éreztük magunkat, akik meg ott kénytelenek élni, azokat őszintén sajnáltuk. Maoz vett (Joelnak?) legót, műanyag játékokat, matchboxot, én egy rakás könyvet, magamnak szappanokat, meg természetes vajakat.
Joel nagyon édes volt, és nagyon otthon érezte magát. A rá és a hasamra vonatkozó kérdések számtalanja közül a kedvencem: És a második is lány lesz? Amelyik pedig kicsit kihúzta a gyufát: -Mi a neve? -Joel. -És magyarul? - Joel. - És nincs is magyar neve? ... A faluban ugyan van már Noel és Krisztofer is, de a Joel túlságosan idegenül hangzik...
Az ekcémámról majd lesz egy önálló bejegyzés, de amiatt vettem mosódiót is, két próbacsomagot. Az egyiket elhasználtam, négyszer mostam vele. Ha úgy ítélem meg , hogy jó (vagyis Joel nadrágjából a traktorkerék okozta fekete folt hagyományos mosószerrel sem fog kijönni), akkor lehet, hogy majd hozatok a Katával, ha jön egyszer. Ki kellene deríteni, hol lehet itt ilyenekhez hozzájutni.
Ági tanácsára (aki remélem, a dúlám lesz) megvettem egy könyvet, A bába válaszol-t, ami tök jó, sokat ír benne a homeopátiás szerekről, ami kevésbé és egyéb természetes gyógymódokról és illóolajokról, ami sokkal inkább érdekel. Múlt héten a játszóházban mondtam épp, hogy fogalmam sincs, hol szerzek majd be ezt-azt, mire az egyik újonnan ideköltözött anyuka mondta, hogy ha ismerem Nadav Xy-t, ő például tőle vett. Nadav az a szomszédunk, akit egyszer már felkerestem az ekcémámmal. Valahogy a megoldások néha közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Még ugyan nem voltam nála ez ügyben azóta, de magamtól is eszembe juthatott volna, hogy őt is megkérdezzem.
Joellel azóta itthon vagyunk, hogy megérkeztünk Izraelbe, mert pont most van a szünet a bölcsiben. Hát, sok mindent nem tudok tőle csinálni, de azért élvezem. Kb minden másnap még elaltatnom is sikerül délután. Többnyire elalszom én is, sőt, először én alszom el, aztán ő csak beletörődik, hogy mást most úgyse lehet csinálni. Amúgy már sok mindent mond, folyton énekel (gajdol), péntek este túlénekelte az egész zsinagógát, nagyon vicces volt. És egy kis kópé, mindent pontosan ért, amit mondok neki, és pont nem érdekli. Ez az ilyesmire érvényes, mint Állj meg!, Fordulj vissza!, Ne menj arra!, Ne dobd el!. Szerencsére az autóktól ösztönösen tart, de ez nem olyan nagy segítség, mert nem veszi őket időben észre. Ezen kívül van néhány meredek lejtő, ahol remekül össze tudná törni magát a Tünditől kapott új motorjával, ami különben állandó használatban van. Ha nagyon mérgesen kiabálok, akkor azért általában hallgat a felszólításra, csak én érzem rosszul tőle magam, hogy neurotikusként kell kiabálnom. De egyébként tényleg tesz rám.
Reuték elköltöznek. Végül (nem meglepően) nem kapják vissza a karavánuk bővítését, úgyhogy vettek egy kockát (shkubit), kocka alakú házikót, a karavánhoz hasonlót fent Kochav haShacharban. Egyelőre nem lesz nagyobb, mint ahol most vannak, de a szobák nagyobbak valamivel, és ott majd bővítgethetnek is. Ennek kapcsán megkérdeztem tegnap Maozt, hogy ő mennyire biztos abban, hogy Mitzpe Jerichóba akar költözni, és kiderült, hogy nem annyira. Mondtam, hogy ahhoz nincsen erőm, hogy elköltöttünk egy tök új helyre, hogy aztán onnan is tovább álljunk. Végül úgy néz ki, mi is felköltözünk majd ide a faluba, aztán meglátjuk, hogy neki ez segít-e. Eléggé utál itt lakni, amit megértek, és (legalábbis pillanatnyilag) nem is annyira a Jeruzsálemtől való távolság zavarja, hanem hogy még a faluba is fel kell jutnia, mielőtt egyáltalán elkezdhetné az útját. Mindenhez autó kell, mert gyalog nem normális megtenni az emelkedőt, ahol ráadásul az autó is tele pofával zabálja a benzint. Ezen kívül a hely túl kicsi, mindenki túlságosan jól értesült a másik dolgairól, nincs magánélet stb. Meglátjuk, mit mond majd, ha fent fogunk lakni. Nekem persze nagy könnyebbség lenne csak ide a szomszédba költözni, mert nem kell új közösségbe beilleszkednem igazán, nem kell (remélem) új állást keresnem, Joel folytathatja a bölcsit itt stb. És persze könnyebb is lesz itt keresni lakást, költözni meg olcsóbb. Ha bejön, akkor maradunk, ha nem, akkor meg legalább nem költöztünk feleslegesen egy teljesen új helyre. A maradás melletti érv volt még a jó levegő és az esti szellő, amiről nem akar lemondani. Őszintén szóval én sem akarok, bár a téli orkánokról szívesen...