2012. július 30., hétfő

Az ötödik

Az ötödik blogbejegyzés arról, hogy megbuktam vezetésből. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Meg szeretném ölni a vizsgabiztost, mert egy arrogáns f***, aki bezzeg a srácot átengedte, mit számít az, hogy rosszabbul vezetett nálam. és utálom a Maoz hisztijeit is ilyenkor, meg hogy képtelen megérteni, hogy nem segít, ha csak rinyál, ellenben belegondolhatna abba, hogy mennyire szarul érzem magam az egész miatt már eleve. És ezt nem várom ám el, hogy magától belegondoljon, nem, elmagyarázom, de így se, nem, mert olyan borzasztóan el van foglalva a saját aggodalmaival. Úgyis visszakapja egyszer.Áááh!!

2012. július 29., vasárnap

Tisha beÁv tizedikén

Önkénteseket keresek a Jeruzsálemi Templom újjáépítéséhez. Nem akarok többet emiatt böjtölni. Rossz.
Hogy amiatt, hogy egy nappal el van tolva az idén, és mert szoptatok, könnyebben vehetem, nem segít. Mert az mit jelent, hogy könnyebben? Azért éjjel ittam pár korty kólát, mert elég rosszul voltam, fájt a gyomrom, görcsölt, miegyebek stb. és féltem, hogy hányni is fogok. Azóta nem, de még öt óra. Hjaj.

2012. július 22., vasárnap

Tipat chalav

Voltunk. Joel egy hős, nem is sírt, pedig két oltást is kapott. Azért nem volt tőle boldog, morgott, mint egy kis kutya. Most meg már másfél órája alszik, bizonyára mellékhatás. De nem ez a lényeg, hanem hogy ha nekem kellene fogynom, akkor miért a gyerek nem hízik megfelelően. Alig több, mint 7 kg, és a magassága sem változott olyan sokat. Ennek örömére egy hónap múlva ismét megyünk, hogy megmérjék. Addig pedig tegyek egy kis olíva olajat az ételébe, mert az állítólag segít jól hasznosítani, amit megesz. és hogy gyakorlatilag mindent adhatok neki enni. Tejterméket és mézet nem, de ezen kívül. Én pedig vegyek valami mogyoró-dió speciális keveréket, amitől kevésbé leszek fáradt, mert lehet, hogy emiatt diétás a tejem vagy nem tudom. Kérdezte a védőnő, hogy fáradtnak, gyengének érzem-e magam. Hááát, gyengének nem annyira, inkább fáradtnak. Csak hát a Maoznak vizsgái vannak, tehát a nullához konvergál  használhatósága, Joel 24/7 az enyém (21/ 6 helyett...), ráadásul éjjel két-háromszor kel és egy órán át cumizik rajtam, és a meleg is eléggé kifárasztja az embert, plusz elkezdtem aggódni az angol miatt, még mindig aggódom a vezetés miatt, tanulok is, jobb híján főleg este későn, hogy ne csak a csodában reménykedhessek, persze, hogy fáradt vagyok. De igazából én már rákészültem, hogy ez most így lesz egy 15 évig, és ha csak az én kedvemen múlna, rögtön össze is hoznánk még egy babát, úgyhogy annyira mégsem lehetek kikészülve. De aggodalomra egyébként sincs semmi ok, egy madár leszarta a babakocsit hazafelé

2012. július 20., péntek

Alexandra könyvvásár

Végignéztem a listát:
  • rettenetes, mennyi szemetet kiadnak
  • Ámosz Oz összes könyve akciós
  • rengeteg a Jézus
  • rengeteg a ponyvakabbala
  • rengeteg az útikönyv olyan helyekre, ahova az akciós könyvvásáron vásárló sose jut el (izraeli nincs)
  • bárki, aki kicsit is híres, megírja az önéletrajzát
  • kiadnak egy csomó olyan könyvet, amit csak a jó Ég tudja, ki fog megvenni (mint például a Törpekakas, vagy A 100 leghíresebb traktor)
  • elképesztően sok a könyv a macskákról
  • anno nagyon sokat nyomhattak a Napfogyatkozás Guyanabanból, mert én kb. 7 éve vettem akciósan, és azóta is mindenhol akciós, itt is
  • szerencsém van, mert a Szépségről, amihez (másik) Eszter meghozta a kedvem a blogjában, szintén le van árazva
  • a Mondjátok meg Zsófikának tényleg kapható (sőt), és az Egyetemi Könyvtár 20 éve nem olvasott könyvek kiállítása nem reprezentatív
  • és a végére egy kérdés: Mi az, hogy ajándékkönyv? Persze tudom, olyan, mint a matyómintás fakanál, amivel nem az ételt kell kavargatni, hanem fel kell lógatni a falra.

2012. július 18., szerda

Én még olvasok... ööö.... Szombaton

Nem sok minden hiányzik, ami elmúlt, de érzek bizonyos nosztalgiát azok után az idők után amikor a nyaram azzal telt, hogy nap nap után ültem a szobámban a fotelban az ablak alatt, és olvastam. Sokat, 60 lap/óra sebességgel (mármint oldal), ami egy nagyon kényelmes tempó abból a szempontból, hogy élvezni is van idő, amit az ember olvas, meg egy könyv se tűnik végtelen hosszúnak. A nyomorultakat, A 22-es csapdáját, A gyűrűk urát... Ilyen most nincs. Persze hála Istnnek, ami Joelt illeti (és nem csak azért, mert magamévá tettem Shiri hozzáállását, miszerint baruch haSh-em, hogy fel kell kelni éjjel, mert azt jelenti, kisgyerek van a háznál, b"H, hogy tele a mosogató, azt jelenti, van mit enni), de néha jó volna például, ha el tudnék szakadni a géptől, és leülnék olvasni. Jó, hogy van Shabat, jó, hogy van Shabat!!

Én is fordítva tartom a kamerát



Én azt szeretem, mikor így kiabál, mert azt jelenti, jól elvan. És nagyon szórakoztatónak is találom. A macit nem kérdeztük.

2012. július 16., hétfő

Röviden

Az angol vizsgát újra le kell tennem, mert nem vagyok a megfelelő szinten nyelvtanból, az újabb vezetés vizsga időpontja, mint kilátás a bitófára a cellaablakból, Joel egész nap nyávog és nyüszít, fáradt, a szúnyogok meg össze-vissza csípik, éjjel fel kellett kelnem, hogy fájdalomcsillapítót vegyek be, mert fájt a fejem, tíz perce megint.
Amúgy happy. A múltkor azt álmodtam, hogy egy sokemeletes házban vagyok, aminek emeletein a legkülönfélébb intézmények kaptak helyet. A legfelső emeleten például gyerekkórház volt, alatta bank, de volt repülőtér is. Az egyik emeleten az ékszerárus bódéja alatt találtunk egy bombát (én és Co.), melyet hatástalanítani és eltávolítani kellett volna mihamarabb, mert hát meg kell menteni ezt a temérdek embert itt az épületben. Felmértem a helyzetet, majd azt mondtam a többieknek, én inkább elmegyek. És elmentem. Aztán ők megoldották, legalábbis részben, sikerült időt nyerniük azzal, hogy a bombát betették a liftbe, és rákötötték a nemtudommire, mert így folyton visszaszámlálódott újra, ahogy föl-le ment a lift, és mikor felrobbant, akkor is csak minimális kárt tett az épületben, mert a lift az épületen kívül működött.
És a körmöm is le kellene vágni.

2012. július 9., hétfő

Az első csók

Azt azért sajnálom, hogy tegnap nem vittem fényképezőgépet a játszótérre. Igazából sétálni akartam, de ott volt Tchelet a testvéreivel. Tíz éves, és nagyon szereti Joelt, ezért odahívott hozzájuk. Van egy egyéves+ húga, aki szintén agyon szereti a kisbabákat, rögtön sikítozni kezdett örömében, és rávetette magát Joelre, aki meglepődött ugyan, de nem mutatta nemtetszés jelét. Először csak megsimogatta, aztán megölelte, aztán adott egy nagy, nedves puszit a szájára. Nagyon édesek voltak, aztán Joel mégis inkább szerette volna azt a három babalépésnyi távolságot, és sírva fakadt.
Ma elvileg lesz valami happening, arra majd viszem a gépet.

Virág

Megszületett az unokatesóm kislánya. Maga vezetett a kórházba, a nagynéném ment vele, de ő nem tud vezetni. Mindenesetre beértek, és megszületett a gyermek, sorban a negyedik, Virág. Felhívtam a nagybátyám, gratuláltam (senki másnak nincs meg a száma...), majd még hívom őket este. Joel egész napos nyekergéssel ünnepel. Ebből kifolyólag a bejegyzésnek itt vége.

2012. július 8., vasárnap

Az apám

Ha pszichológushoz mennék, tutira róla magyaráznék egész idő alatt. Aztán ugyanúgy nem jutnánk semmire, mint ahogy egyedül sem jutottam sokra. Így majd' 3000 km-ről, és hogy szinte soha nem beszélünk, elég jó a kapcsolatunk, és csak néha szeretném azért felhívni, hogy mindennek elmondjam, amiért kiborítja a húgom, akinek a mentális épségéért olykor komolyan aggódom. Hogy mennyi lelkiismeretfurdalás van ebben, amiért én leléptem, és ő ottmaradt vele? Bizonyára van benne, de nem sok, borzasztóan sajnálom, de hibásnak azért nem érzem magam.
Az apám nem gonosz ember, nem alkoholista, nem verekedős, nem lépett le tőlünk, csak éppen megmérgezi a levegőt. Egyszer találtam egy fejezetet egy könyvben, amit olvasva leesett az állam, mert úgy tűnt, az apám leírható egy pszichológiai tünetegyüttessel. Belegondolok, és sajnálom, mert szörnyű lehet neki. De kívülről nézve, mindazok számára, akik vele vagy a közvetlen közelében élnek, egy dementor. Néha azt gondolom, az anyám meg egy patrónus volt, mert csak mióta meghalt, ismeri fel a rokonság is, hogy az apám tényleg elviselhetetlen. Mert egyébként ideig-óráig és főleg kisgyerekekkel bűbájos. És segítőkész. És egy Móka Miki. A mókamikiség egy ideje lekopott. Lehet, hogy mi koptattuk le, mert olcsó poénokkal nem lehet feledtetni a (lelki) pofonokat.
Ha belegondolok a helyzetébe, elkomorul minden, mert nem ismerek (talán mert nem sok lehet a világon egyáltalán) nála magányosabb, kétségbeesettebb embert. Dolgozni nem tud, a gyerekei hellyel-közzel beszélnek vele, a barátai, akik voltak, élik a maguk életét, a testvérei valami hasonlóval próbálkoznak, nincs hobbija, az ideje nagy részét évek óta pótcselekvésekkel töltötte és rohangálással, ami ma már a Parkinson-kór miatt nem megy. Még elég jól elláthatná magát, de ehhez önfegyelem és türelem kellene. Apám ezekbe a sorokba nem állt be, mikor osztogatták.

Elesett. Pár hete, talán kettő, lehet, hogy három. Két napig hárította a húgom, hogy neki nem kell orvoshoz mennie, majd hétvégén ugrasztotta, hogy mégis. Az ügyeletes orvos kijött, lecseszte a húgom, hogy az apám hogy eshetett el, miért nem vigyáz rá, majd mentőt hívtak, hogy bevigyék a kórházba, ahol helyretették a vállficamát. Kapott egy rögzítőhálót és azt az utasítást, hogy három hétig pihenjen, a karját egyáltalán ne használja, a hálót ne vegye le. Másnap délután már a kiszökött kutyáinkat kergette a szomszéd utcában, rögzítőháló nélkül, természetesen. A válla ki is ment hamarosan újra, természetesen. Kihívják az orvost, aki ezúttal az apámat cseszte le, majd a mentősöket, akiknek jajgatott, majd az egyik leállította, hogy a másiknak addig legyen ideje az előszobában verni a fejét a falba. Bevitték a kórházba, megint. Helyretették a vállát, megint. A húgom már nem akart bemenni vele, mondván, neki nincsenek felesleges energiái a vizsgaidőszak közepén, munka mellett. Aztán, ha jól emlékszem, mégis bement. Az orvos elnézését kérte, hogy csak négy napig tudja benntartani (a túlzsúfolt kórházban, vállficammal). A napok eltelnek, apám hazaér. Majd egységnyi idő után újra kificmítja a vállát. Ordenáré üvöltés mindenki részéről, hogy ennyire hogy lehet valaki... Mentők, kórház, ezúttal már csak altatásban tudták helyretenni, a húgom már tényleg nem ment be, ellenben engem ismét sírva hívott fel, hogy nem bírja. Kezelőorvos húgomat felhívja, és meleg gondoskodással javasolja az apám idősek otthonában való elhelyezését. (Alternatívák: 1. Húgom nem dolgozik, nem tanul, otthon marad és apámat ápolja addig, amíg vagy megőrül és csorgó nyállal, üveges tekintettel el nem szállítják, vagy önkívületben őrjöngve le nem szúrja az apámat. 2. Felvesz egy ápolónőt, de előtte még sikeres bankrablást követ el, hogy legyen miből.) Szomszéd: Ez milyen már, otthonba küldeni? (Mert neki köze van ehhez. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen még eggyel arrébb élő, alkoholista szomszéd annak idején a műtéten átesett, kemoterápiára járó anyámon kérte számon, hogy dughatta a szenilis, magát ellátni emiatt nem képes nagyanyám otthonba.) Mert egyébként a húgom nem hívott fel ismét, hogy mennyire szarul érzi magát, és hogy mennyire fél, apám azt hogy fogja viselni, és mi lesz ott vele. Ekkor már én is elég szarul éreztem magam. Hogy nekem jó. Nekem van pofám boldognak lenni. Volt pofám a saját életemet élni, eljönni, kilépni, mégpedig lelkiismeretfurdalás nélkül.
Felhívtam az apám, mert szegény. Nem azért nem szoktam felhívni, mert utálom. Mert nem utálom. Nem mindig. Valamiért még szeretem, mert ha nem így volna, nem érdekelne, és nem írnék róla. Felhívtam, beszéltünk, meséltem neki, Joel mit csinál. Ez fáj egyébként, hogy ők még nem találkoztak, és igen, a kind of hibásnak érzem magam ebben. Nem mintha tényleg hibás volnék, csak hát az adott helyzetben, amikor nagyapa nem jön, mert nem tud, de ha tudna se lenne pénze, én meg nem megyek, mert nekem sincs annyi, mert ugye akkor kettőnknek kellene, plusz ha még Maoz is, plusz, ami otthon, nem nagyzolni, csak mondjuk ételre, na mindegy, de mivel a családból én vagyok az, aki dobbantottam, én érzem magam hibásnak. Nem nagyon, csak kicsit. Jelzésszerűen, éppen hogy.
Szóval a nagybátyám meg a szembeszomszéd ismerik az otthon igazgatóját, megígérték, segítenek, csak írjunk kérelmet. Írtunk. Kata pénteken (csütörtökön?) hívott, hogy a nagybátyám szólt, apunak csináltak helyet, hétfőn be kell vinni. Azért mégis úgy hat, mint egy gyomorbarúgás. Hogy apámra hogy, abba nem annyira akarok belegondolni. Azt kérdezi a húgomtól, nem lehetne-e elhalasztani...
Fel kellene hívnom. És nem tudom, mit mondjak. Gesztusaim bírnak lenni felé néha, és imáim, mert csak az Istn tud rajta segíteni, lehet, hogy ő sem, egyébként, de ő az egyetlen, aki legalább a próbálkozásba nem rokkan bele.
És fel akarom hívni a nagybátyám, meg az unokatesóm, a lányát, akinek nemsoká kisbabája lesz, és a nagynéném, a feleségét, akik talán a világon a legjobb emberek, akiket ismerek, és nagyon hiányoznak, és nincs pofám. Nem merem. Nem tudom, mit mondjak, és félek, hogy lecsesznek, vagy hogy nem, de gondolják. Nem tudom. Nem tudom.

2012. július 4., szerda

A (narancs)sárga leves története

Itt van egy ilyen leves. Nagyon finom, nem igazán tudni (ránézésre), pontosan mi van benne, mert püré, otthon lehet, hogy főzeléknek hívnák.Azért nagyon eltéveszteni se lehet, merthogy narancssárga. A baba hozzátáplálásában is fontos szerep jut neki, már hetek (hónapok) óta mondja nekem Orit, Maoz nővére, hogy a mittudomén ki olyan finomra csinálja, hogy a babák rögtön megeszik, míg másét csak tologatják ki a szájukból, és hogy a titka, hogy belefőz egy rúd fahéjat. Joel meg ugyebár nemet mondott a karalábéra is, a sütőtökre is, második körben valamiért a répára is, ezek mind megmaradtak a jégkockatartóban fagyasztva, ételt kidobni pedig csúnya dolog. Ezen kívül maradt még néhány gumisodásnak indult répa a hűtőben, meg egy megpucolt krumpli, ami már túl sok lett volna, ha megsütöm a halhoz, ezekkel mind kezdeni kellett valamit. Sárgaleves!!!
Szóval, ami nyers volt, megfőztem annyi vízben, ami ellepte (só nélkül) egy rúd fahéjjal, majd hozzáöntöttem a jégkockapüréket is. Serpenyőben olíva olajon üvegesre pároltam egy nagy hagyma felét meg egy felvágott gerezd fokhagymát. Ezt hozzáöntöttem a zöldségekhez (tehát: kevés sütőtök, 4-5 közepes-kicsi répa, egy édeskrumpli, kevés karalábé, egy krumpli), összeturmixoltam (a fahéj nélkül), tettem el belőle bébiételes üvegekbe Joelnek, a maradékon meg rottyantotam még, tettem bele őrölt gyömbért, borsot, őrölt római köményt, kurkumát és húsleves-port (kb. vegeta). Baromi finom lett, Maoz is odavan, ilyeneket mond, hogy jobban főzök az anyjánál. Joelnek pár cseppet adtam csak, mert a délelőtti őszibarack után voltunk, de még jóval az esti-délutáni alma és banán előtt, ő mondjuk pofákat vágott, de azt szokott minden első falatnál, viszont megette. Mindenkinek ajánlom, főleg télen klassz, de nekünk most is finom.

2012. július 3., kedd

SOS

Olyan fáradt vagyok, mint a dög. Éjjel Maoz ébresztett, hogy Joel sír. Hülyesgeket álmodok. És még mindig nincs munkám.

2012. július 1., vasárnap

Ez a nap más

Ugyanis ma van (12)יב  Tamuz, azaz Joel fél éves. Az egyévesre majd tortát is kap, most csak énekelek neki, ő meg veri az asztalt.