2012. április 30., hétfő

Ruhák

A szép pészachi szoknyáim közül a bordó szegélyes ereszti a színét. Ezt különösen remek tulajdonságnak tartom nem egyszínű ruhadarabok esetében. Például fent nevezett szoknya bordó szegélye feletti csipke többé nem fehér, ellenben élénk rózsaszín. Nem állítom, hogy ronda, de fehéren jobban tetszett. Annak azért örülök, hogy a többi ruhát nem, vagy csak kicsit fogta be. Főleg szürke ruhákról van szó, márpedig a szürke pirossal összemosva igen undorító eredményt ad. Megúsztam, b"H! Többnyire Joel ruhái, mert feladtam a küzdelmet a babamosószerrel. Hogy a mosópor maga tartalmazza-e a koszt, ami aztán becsíkozza a ruhákat vagy annyira jó a mosópor, hogy a mosógépben lerakódott piszkot takarítja le, nem tudom, de nem próbálkozom vele tovább.
Egyébként happy, tényleg. A vasárnap esti omerszámlálás apropójából tartott órák nagyon inspirálóak és egyébként is van valami nagyon jó érzés bennem, valami béke, de nem az a sztoikus nyugalom, hanem valami annál több és jobb. Remélem, marad.
Azért a kilókkal még küzdök... Tegnap elkezdtem jógázni (amíg Joel aludt, vagyis maximum félóra jutott). Emlékeztem, hogy még a terhesség előtt letöltöttem egy jógaórát mondván, hogy még nem megy így, de nem sokára... Hááááát...  Ez az:



Elgondolkodtató, hogy két éve még utánacsináltam volna különösebb gond nélkül, egy éve azt mondtam, néhány hét alatt belerázódom, és menni fog, most meg úgy mozgok, mint egy rokkantnyugdíjas. És egyébként táplálkozási reformra is szükségem lesz, a reggelit illetően főleg.
Azért a négy videóból az elsőt (10 perc) úgy ahogy végigcsináltam, de aztán (hál' Istn!) Joel felébredt.

2012. április 28., szombat

Mosogatás

Szokásunkhoz híven nem mosogattunk Szombaton. Délután átugrottak Eladék, és szotyiztunk is, sütiztünk is, szóval volt koszos edény bőven. Maoz mondta, megcsinálja, mondtam, á, nem kell, majd én. Aztán megint megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy én akarom elmosogatni. Egyáltalán nem akarom, de jobban járok. Nem, nem, ő elmosogat. A felével sem végzett, már elfogyott a hely, akkor nyaffintotta az elsőt.Odamentem, elrendeztem a hanyagul egymásra dobált tányérokat, a csöpögtető fele felszabadult. Aztán kezdte a második adagot, eltört egy talpas poharat, láttam rajta, hogy fáj érte a szíve. Aztán mikor majdnem végzett, kifakadt, hogy bezzeg, ha eldobhatóból ennénk! No way!- mondám én. De miért nem, így rengeteg a mosogatnivaló, és ez szörnyen nehéz munka. Ez bizony így van, de ha valami nehéz, nem az a megoldás, hogy egyszer használatosra cseréljük. Még szombaton se? Pont szombaton akarsz műanyagból enni? És ha vendégeink vannak? Akkor sem. Maximum, ha nagyon sokan. (Karavánban, hahaha.) De miért nem, ez így nem normális. Mert egyáltalán nem kívánom a gyerekeimet arra nevelni, hogy ha valami kicsit nehéz, akkor könnyebb megoldást kell keresni, valamit, amivel nem kell vesződni, csak éppen kárt okoz. És hogy az ilyen emberek jóvoltából, mint én, élünk még mindig normális környezetben, és nem egy szemétkupac tetején. Nyaff-nyaff-nyaff.  Maoz, mondtam vagy nem mondtam, hogy elmosogatok? És most ő fáradt. És persze holnap majd újra mosogathatom el a felét, mert zsíros maradt. Ez van, ha az ember megházasodik és nem egyedül éli az életét.

2012. április 26., csütörtök

Olvasok

"When it comes to children, we take for granted that growth and development is part of childhood. You don't expect a 10-year-old to act the same way he did at age five. But somehow as adults, we lose that impulse to continue growing. Yet should a 30-year-old act as he did at age 25? As adults, we could be using those five years in a very powerful way."

2012. április 25., szerda

Szülinapi tortát Izraelnek!

Az omerszámálás érdekes időszak. Tele emlékezéssel. Emlékszünk rabbi Akiva tanítványaira, akiket ekkor ölt halomra egy járvány a bűneik miatt. Gyászidőszak ez, nem tartanak esküvőt, és tilos a férfiaknak borotválkozni, hajat vágatni. Építenünk kell magunkat, hogy Sávuotra készen legyünk, és a Tóraadás (-kapás) ünnepét úgy üljük meg, ahogy kell. Ebben az időszakban van a Holokauszt (Soá) emléknap, és a Hadseregben elesettek emléknapja is. Ugyanakkor Jom haacmaut is, ami a legvidámabb az összes ünnep közül bizonyos szempontból legalábbis, és keblére ölel vallásost és nem vallásost egyaránt (az extrémitásokat levágtam a kép két széléről: nyissz.).
Hepp, heppi Izrael-napot mindenkinek!
Jellemző rám, hogy elfelejtettem, a kérdésre, hogy Jom haacmaut tiszteletére megengedett-e megborotválkozni, melyik (haláltábort megjárt) rabbi válaszolta , hogy aki azt mondja, nem, megérdemelné, hogy visszaküldjék Auschwitzba. Ő tudta, mit beszél. Úgyhogy elő a borotvát, utána meg wave your flag! Tessék, egy újabb videó az Aish-tól:



(Szeretem a videóikat. Néha olyan magyar narancs-szerűek, és épp ez benne a kedves, hogy a miénk.)

Érdekességképpen: Izrael 1948-ban (már másodszor írtam majdnem 1984-et, de akkor én születtem) nyerte el a függetlenségét, és aki szerint ez nem égi elrendelés, az egy nagy majom. Ábrahám (avinu) א'תתקמ"ח évben született, ami közérthetően, arab számokkal éppen 1948. Ilyen szépen passzolnak össze a dolgok.

Bli neder, jövőre tényleg sütök tortát. Kéne a blogra egy alkalmazás, ami emlékeztet az ilyen elhatározásokra.

Az izraeli hadsereg elesettjeinek emléknapja

Az én hozzáállásom az emléknapokhoz ... (keresem a szót) ... még nem kialakult. Nem részletezném. Valami idegesítő kis gyomorremegést kaptam tegnap este attól, hogy Maoz különböző, az alkalomhoz passzoló zenéket kezdett lejátszani a youtube-ról (a tévéantennát ugyanis nem sikerült megjavítani). De nem szóltam, mert valójában nincs igazam. Talán az piszkált, hogy gombnyomásra (meg)emlékező üzemmódba kapcsolt. Ezt még tanulnom kell.

"Mindennek megvan a kora, és ideje van minden dolognak az ég alatt. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje van az ültetésnek és ideje az ültetés kiszakításának. Ideje van a megölésnek, és ideje a gyógyításnak; ideje a lebontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje van a gyásztartásnak s ideje a táncolásnak. (...)" (Kohelet 3, 1-4)

Ez az emléknap a legtöbb (de könnyen lehet, hogy minden) izraelinek személyes. Úgyhogy gyorsan el is kezdtem imádkozni, hogy nekem sose legyen az. Éppen szoptattam, Joelt megáldottam a lehetséges összes áldással, hogy baj soha ne érje. Aztán eszembe jutott a 2008/09-es tél, mielőtt Izraelbe jöttem volna, éppen állt a bál Gázában, és Maoz aggódott, hogy behívják. Én is aggódtam, és mikor ezt mondtam XY-nak, ő erre azt válaszolta, hogy "a hazáját védi". Együttérző volt, akár egy vállrándítás. Kösz. És azt te tudod, mit jelent?
Holnap Jom haacmaut (a Függetlenség napja). Örömbe fordul át a fájdalom. Örülünk, mert Izrael független állam. Erre is emlékszem, a négy évvel ezelőtti, a 60. évfordulóra. A metrón valaki Metro-t olvasott, a címlapon homokból épített nagy Dávid-csillag a Tel avivi tengerparton, benne egy 60-as.
Ma emlékezünk, és fáj, holnap öröm lesz, evés-ivás, zászlólengetés. Az év többi napján meg a kettő együtt; bennem több az öröm, másokban több a gyász, kinek mit hoztak az évek.
Még nyolc perc, és megszólal a sziréna. Így emlékezünk gombnyomásra. Mint a sófár hangja, ez is mélyre nyúl.




"Felemelem a fejem"



"Húsz éves maradt"

és újra:



Emlékezem azokra, akikre nem tudok, hátha megválthatom ezzel a jövőt.



Izraelben az a szép, hogy az életnek értelme van, pontosabban hogy úgy tűnik, az emberek tudják, mi az. Hogy ami történik, annak helye van, hogy  a filmnek még nincs vége.

2012. április 23., hétfő

Hány konnektor kell egy lakásba?

Legalább kétszer annyi, mint van, és jobb elrendezésben.
Beüzemeltem az új sütőt. Reménykedjünk. Közvetlenül a konnektorba dugtam, semmi hosszabbítózás, elosztózás. Nem szeretném megint kiégetni. Persze így minden más, amivel eddig osztozott a sütő a konnektoron, átkerült többszörösen hosszabbított és elosztott konnektorba... Bár azon állandó jelleggel semmi nem eszi az áramot. Illetve most már a router és a telefon igen. Azon van a laptopom, a nyomtató, az állólámpa, a mikró és volt a hifi, de kihúztam, mert nem működik. Maozt meg kell győznöm, hogy dobja ki. Nagyon a szívéhez van nőve, és meg is értem, de azok után sem működik, hogy tavaly kétszáz sékelt költött a javítására, úgyhogy nem nagyon van mit felhozni a mentségére.
Szóval tesztelem a sütőt. Elég újnak néz ki, és elég tiszta is volt, ráadásul a hőfokszabályzóján fokok vannak megadva, nem fokozatok, ez nagyon pozitív nekem. Egyrészes csak, nem tudom, mi legyen a "toster oven"-nel. Eddig külön sütőt használtam a tejesnek meg a húsosnak, de elvileg használhatom ugyanazt bizonyos feltételek mellett, és lehet, hogy így is fogok tenni.
Reutnak megszületett a kislánya, azért is sütök, hogy ne üres kézzel menjek át meglátogatni. Úgy teszek, mitha egészséges lenne a csokis süti, ha teljes kiőrlésű lisztből és barna cukorból van, és teszek bele mandulát meg aszalt áfonyát.

2012. április 18., szerda

Van elég tejci?

Ezt még sosem kérdezték meg tőlem ebben a formában, szerencsére, mert nem tolerálom az ilyesmit túl jól, már az is idegesít, mikor Joelt "Joeli"-nek hívják. Na de komolyan, ha így akartam volna hívni, ezt a nevet adom neki... De még senkinek se szóltam be, ellenben vannak ötleteim, hogyan utáltassam meg vele. Majd ha mérges vagyok, Joelinek hívom, hehehe. Jó, ennyire azért nem zavar.
Vissza a tejcihez. Örülök, hogy ugyanúgy, ahogy a terhesség alatt megúsztam a lábvizesedős, puffadásos, aranyeres kérdéseket, most sem kérdeznek baromságokat. Például, hogy mennyi tejem van. A kereslet-kínálat megfelelően aránylik egymáshoz, köszönöm minigazdaságunkra irányuló érdeklődő figyelmét... Azt szokták kérdezni, hogy alszik Joel éjjel, értem is, igazából azt kérdik, én tudok-e aludni, és valójában én szoktam azt válaszolni, hogy igen, hál' Istn, Joel szuperjó, alvós kisfiú (éjjel). De még sosem kérdezték, hogy "jó baba"-e. Igen, evés után mindig megtörli a szája szélét, és böfizés után bocsánatot kér. Ébredés után beveti az ágyát, és néha segít elmosogatni... Lehet, hogy itt más a hozzáállás, azért nem kérdezik? Az okoskönyvben (amit amerikai kiadásban vettünk használtan) például az szúrt szemet, hogy tök sok kérdés vonatkozik arra, mikor lesz időnk egyedül lenni, kimozdulni stb. De nemigen van olyan válasz, hogy fogd a gyereked és mozdulj ki vele. Minél hamarabb kettesben vacsorázni a férjjel, olyan van. Hogyan keressünk baby sittert, olyan van. És egyértelműen úgy gondolják, a baba a saját szobájában alszik. Van ugyan egy fejezet(ke) a hol és hogyan alvásról, de miután végigveszi az eshetőségeket, a továbbiakban egyértelműen a külön szoba esetét veszi alapul. Valahogy az egész azt az érzetet kelti, hogy annak ellenére, hogy gyerek került a házhoz, folytatni kell az életet a lehető legminimálisabb változtatásokkal. Mintha baj lenne, hogy változik minden. Olyan, mintha a könyv abban akarna segíteni, hogy ne érezzük csapdában magunkat most, hogy szülők lettünk. Ezzel az a baj, hogy elfogadja a koncepciót, hogy szülőnek lenni csapda. Ismerem ezt gyerekkoromból, amikor a kisgyerekes szülőkből ömlik a panasz. Hogy folyton új ruha kell a gyereknek, új cipő, nem pakol el, nem akar aludni, egész éjjel visít, folyton csak enne meg ilyenek. Én sosem hallottam az anyukámat így beszélni rólunk, már komolyan azt hittem, hogy az a többi gyerek valóban olyan rossz. Milyen szerencsés az én anyám, hogy mi ilyen jók vagyunk! Mindeközben ezek a panaszkodó szülők szeretik a gyereküket, csak valahogy rögzült ez a szemlélet, a gyerek sok gonddal jár. A gyerek akkor jó, ha nem zavar. De ha a 'gond' nemde a 'gondoskodás'-sal rokon? Márhogy nyelvileg, ugye, ez egyértelmű. Mégis aki gondot mond, bajra gondol. Aki gyereket vállal, gondolja meg, vállalna-e kiskutyát. Nem valami vad vagy nagy fajtát, de mondjuk egy dalmatát vagy ilyesmit. Mert a baba is vonyítani fog néha éjjel, és akkor akar majd enni, amikor a gazdi, hoppá, szülők, és nem lehet megérteni, mit akar, és néha lepisili az ágyat, és nem akar egyedül aludni, és nem lehet magára hagyni, aztán az alsó polcokat ő is átrendezi, és összenyálaz mindent, azt is, amit véletlenül nem vesz a szájába. El kell vinni sétálni is, és időnként megharap. Érzelmileg nem ugyanaz, a testi kiképzés hasonló. A gyerekét a legtöbb ember jobban szereti, mint a kutyáját, ami különösen akkor jön kapóra, mikor kiderül: még több gond van vele, mint egy kutyával.
Nem is tudom, mi egész jó pajtik lettünk a Joellel, nem úgy gondolok rá, mint valami zavaró tényezőre. Főleg nem akkor, mikor sír, éhes, nem tudok felszállni rendesen a buszra a hordozóval stb. Azért néha persze "zavar", mikor csak nyafog, hogy ne tegyem le, mert nem tudok tőle takarítani vagy főzni (vagy pisilni), és olyankor mondom neki, hogy te egy kis idegesítő kisfiú vagy, ami nem szép, de sajnos nem találom a nudnik pontos magyar megfelelőjét, lehet, hogy majd kitalálok egyet. De meg is érdemlem, mert most például épp alszik, mégis a blogom írom ahelyett, hogy főznék...
Udi mesélte, hogy a szülőtanfolyamon, még mikor a felesége az első gyereket várta, mondták nekik, hogy az teljesen természetes, ha a szülés közben a nő egyszer csak elkezdi a férjét okolni, és kiabál vele. Ők persze meglepődtek, hogy ma pitom!, de aztán szülés alatt, hallják ám a szomszéd szobából, hogy MIT TETTÉL VELEEEM!!!... Kérdezte, hogy én kiabáltam-e (na, csak vannak hülye kérdések, és milyen nagyon rátartozik ez a vezetésoktatómra!, de kedvelem őt, ezért nem zavart), mondtam, hogy én inkább csak jajgattam, és mikor már úgy éreztem, kezd ez hangos lenni, és engem zavar, kértem az epidurálist. Őyszintén szólva, annyira fájt, hogy a jajajaj-on, meg az Édes Istnem-en kívül semmi mást nem tudtam mondani, előtte meg nem fájt annyira, hogy igazából szenvedjek, de hogy a Maozt okoljam, meg sem fordult a fejemben. Lehet, hogy a kitolásnál, mert az nálam kimaradt. Én az orvosokra voltam mérges, hogy nem hagynak felkelni. És általában Évát szoktam okolni az ilyesmikért, és ha, akkor már Ádámot, mert kérdem én, hol a nyavajában császkált, mikor Évát megkörnyékezte a kígyó?

Nyugati szél

Így készül a holnapi 15 fok:



A fa tövében az a mi kék vödrünk.
Azóta már jobban fúj.

2012. április 17., kedd

Vissza a nyeregbe

Joel hullatja a haját (a macska meg a szőrét), folyton tele van vele a szám. Ez az egyik. A másik, hogy szerintem világosodik is. Még a végén szőke lesz. Nagyon hasonlít a családomra. Azért néha még meglátom benne a vonásokat, amik a Maoz apukájához teszik hasonlatossá, de egyre többször emlékeztet hol az én apámra, hol egyik-másik unokatesómra, és alighanem magamra. Nézem őt, és olyan nagyon ismerős arca van... Ha én is ilyen kis tündér voltam, megértem, hogy anyám a hetedik mennyországban volt, mikor végre megszülettem. És ma végre meg tudtam nevettetni kicsit.
Voltam ismét vezetni, háááát.... Az első negyed órában azt sem tudtam, melyik pedál mire szolgál. Aztán belejöttem, de van mit finomítani. Bár továbbra sem értem, miért baj, ha álló dolgokhoz túl közel megyek. Nem megyek nekik, nem súrolom őket, ők meg nem mozognak, akkor miért baj? A gyalogosoktól megtartom a tisztes távolságot. Egyébként egész végig ment az eszmecsere Udival (a szülés óta nem beszéltünk), ami lehet, hogy a precizitás rovására ment, de első alkalom, hogy a beszéd nem csökkenti 30 km/h-ra a sebességemet, úgyhogy tulajdonképpen előrelépés. Joel mindezen idő alatt Maoznál volt. Pénteken megyek újra, akkor majd tényleg kell már a lefejt tej. Ma nem kellett, mert még pont az előtt lett éhes, hogy kezdődött volna az órám, aztán meg visszaértem következő evésre. Mondtam a Maoznak, a tejet tegye a kávéjába, úgyis párve... Kíváncsi lennék egyébként, hogy a halacha mit mond erre. Tilos? Furának persze fura.

Ahogy a címen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy ha Daniel lenne a neve (ahogy Maoz akarta) akkor mondhatnám, hogy Daniel-san... (A héten ment a tévében a Karate kölyök 2.)

2012. április 16., hétfő

Ezért nem írtam semmit tegnap:

Éjjel Joel 3 óránként enni akart, aztán nappal csak nyöszörgött, vigyorgott, felváltva a kettőt, nyöszörgött általában, és vigyorgott, ha altatni próbáltam... Aztán fél 12-kor (pontosan) elkezdett sírni teljes erőből, és akármit csináltam, nem hagyta abba 12.55-ig. Az elejét véletlenül tudom, a végén meg azért néztem az órát, mert már azon gondolkodtam, orvost hívok, és bár nekem óráknak tűnt a sírás, jobb, ha tudom pontosan. Szóval üvöltött szegény, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Már azt hittem, eltörtem a vállát, ahogy az ágyon hasról hátra fordítottam (mert akkor váltott épp csak sírásból üvöltésbe), úgyhogy még le is vetkőztettem megnézni, de semmi baja a vállának, próbáltam szoptatni, a lábát tornáztatni, hátha a hasa fáj, így tartani, úgy tartani, kicserélni a pelenkát, megint megszoptatni, nyugodtan ringatni, ugrálni vele, mindent, komolyan mindent, de nem hagyta abba. Aztán valószínűleg kifáradt, és elaludt, úgyhogy hagytam is, hadd aludjon rajtam, addig én is pihentem. Szegény, olyan édes volt, ahogy szipogott még sokáig alvás közben is a sírástól. 20 percet aludt, aztán felébredt és megszoptattam. Aztán megint mosolygott, én meg bőgtem, hogy ilyet nem szabad anyával csinálni, nem szabad ráhozni a frászt. Szóval ez volt tegnap, később sem aludt, csak talán egy félórát, míg kiteregettem, és egyedül sem volt hajlandó elszórakoztatni magát, úgyhogy a lakás egy csatatér még mindig. Biztos (remélem), hogy ledobok majd 10 kilót, ha elkezd mászni, mert már most fárasztó. Tartanom kell, hogy a lábamon vagy a hasamon állhasson, ezt irtóra élvezi, meg azt is, ha a vállamra teszem, mert onnan is leér már a lába az ölembe, és akkor rugdossa ki magát, a hátam mögött a szekrény ugyanis érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal van tele, amit neki okvetlenül alaposan szemügyre kell vennie. Úgyhogy most kar- és mellizomra gyúrunk.

2012. április 11., szerda

Így telik az idő Even Shmuelben

SzegényJoel, annyit cincálják, mindenki kézbe veszi, örülnek neki, szórakoztatják, hiába mondom, hogy aludnia kellene. Aztán tegnap durván kifakadtam, mert úgy kifáradt du. 3-ra, hogy félórát altattam, nyöszörgött-sírt a vállamon, míg végre nagy nehezen elaludt, közben tömködte az ujjait a szájába, én meg még nem jutottam el nála az aktuális körömvágásig, úgyhogy belülről összekaristolta a száját, és aztán láttam, hogy véres nyállal áztatta el a felsőm. A síró gyerekem meg a vére a pólómon kicsapott egy biztosítékot az agyamban, és kiosztottam a Maoz tesóit rendesen, szólni se bírtak. Aztán később bocsánatot kértem, hogy nem így kellett volna, egyikükhöz ráadásul igazságtalan is voltam, de azért még tartanak tőlem, ezt érezni. Apósom nagyon szerethet engem, mert annak ellenére, hogy milyen hirtelen és hevesen mondtam meg a magamét, nekem adott igazat. Anyósom meg kötötte az ebet a karóhoz már szombat óta, hogy kamill blue-val kell a gyereket fürdetni (mert attól olyan jó illata lesz...), úgyhogy ha én allergiát kapok tőle, akkor majd ő megfürdeti. Vett egy fürdetőszivacsot is, mert én olyan hanyag anya vagyok, hogy még szivacsunk sincs (van, csak nem használom), pont akkora, mint a fél gyerek. Azt jól telenyomta a tusfürdővel, véleményem szerint egy felnőtt ember 5-6 fürdés alatt használ el annyit, és elkezdte fürdetni Joelt, akit meg Maoz tartott a mosdókagylóban, mert persze sem a kádat, sem a bele való "babatartót" nem hoztuk el. Tudtam, hogy Joel mennyire nem élvezi, de kussoltam, hogy béke, szeretet legyen, de aztán Joel sírni kezdett, mert kifeszítették, mint azt a másik zsidót régen, aztán sírt is keservesen, míg jól meg nem szoptattam, aztán önvédelmi álomba merült. Ma már én fürdettem, és ez mostantól így is lesz. Nehéz, egyrészt akarom, hogy anyósomék része legyenek az életének, de anyósom néha olyan ostobaságokat bír csinálni és beszélni, hogy csuda. Arra jöttem rá, hogy fel lehet nevelni úgy hét gyereket, hogy elemi dolgokat ne tudjunk a kisbabákról. Ugyanis tegnap nem értette, mért akarom én "erőszakkal" elaltatni, mikor ha fáradt lenne, nyilván maga is elaludna. Aztán mondtam neki, hogy ha a felnőtt ember aludni akar, bevonul a szobájába, de ha én ötpercenként bemegyek hozzá cintányérokat összeütögetni, meg elénekelni az Eszer ecbaot li jes-t, neki se fog sikerülni. Áh, falra hányt borsó. Joel meg kis mimóza ráadásul, tiszta anyja, úgy szeretem!! Mondják is, hogy rám jobban hasonlít. Maoznak persze nem esik jól, de végülis a Micpében meg én hallgattam, hogy "tiszta Maoz". Egyébiránt vicces, a fél arca lebarnult... Meg a fél karja picit leégett. Nem vészes, picit piros, időben kapcsoltam, hogy árnyékolni kell. Az én karjaim, na azok vörösek. Ez Ashkelonban történt hétfőn. Ilyen szépek voltunk:



Azóta vettünk naptejet.
Lebabázott egy macska, hallom, ahogy csipognak a kölykei. Egészen kis vékony hangjuk van. Maoz mondta, hogy látta, hogy az anyamacska kihoz egy kölyköt, és leteszi a kutyához. Az meg nem csinált vele semmit, megnézte. Ez egy különleges kutya, az ő macskájukkal nagy barátságban is van. Tegnap meg ahogy sétálgattam, jött utánam (illetve ugyanazon az útvonalon haladtunk) két kutya, és azzal szórakoztak, hogy minden macskát felkergettek a fára, akit megláttak.
Aztán két kislánnyal beszélgettem, akik guggoltak a kapuban egy ház előtt, kérdezték, hogy hívnak, és hogy kisbaba van-e a babkocsiban, mert nekik is van ám, és hogy hívják a kisbabámat, nekik pedig lakk van a körmükön, amit a nagymama kent fel rá nekik, de még nem száradt meg. Kis helyesek.
Egyébként mindent összevetve jó itt. Nem akarom elkiabálni, hiszen három nap még mindig hátravan, de már így is jobban bírom, mint gondoltam. Nagy szerepe lehet ebben annak is, hogy a szomszéd a múlt héten költözött vissza a saját házába, aminek egy részét újjáépíteni kényszerült, és kilenc hónapig egy kicsi karavánban lakott, ami előzőleg raktárkonténer volt, csak kimeszelték és lecsempézték, tettek bele wc-t meg mosdót, zuhanyzót. Mi most itt alszunk, ha a Maoz öccse kiabál, zavaró, de nem hangos annyira, hogy Joel felébredjen. :D Joel, aki nyilván megint fejlődési ugráshoz érkezett, mert tegnap éjjel háromszor kért enni, harmadjára reggel hatkor, amikor széles vigyorral üdvözölt, majd egyértelműen a tudtomra adta, hogy ő most a maga részéről elkezdi a napot, és játszana, ha nem bánom. Nem bántam, játssz kisfiam... Aztán minthogy társaságot is igényelt, lepasszoltam az apjának, és aludtam kilencig.

2012. április 8., vasárnap

Mennek a dolgok rendben

A Pészach újabb fejlődési lépcsőfokra tolta fel Joelt. Olyan jókat kacag a pofákat vágó apján, hogy nem győzzük csodálni. Szuper édes. Eddig jól telik az idő anyóséknál, csak azt nem értem, hogy nem emlékeznek rá, mennyire nem jó ötlet az aludni letett csecsemőt kivenni a babakocsiból és szórakoztatni. Vagy élvezik, hogy aztán mikor kimerültségében keservesen sírni kezd, nem nekik kell megnyugtatni? De akkor meg mért kérdezik ártatlan arccal, hogy mi baja? Tessék, apósom (akit nagyon szeretek egyébként) éppen most kiáltott fel egy hatalmasat, a fél család infraktust (ez miben volt?) kapott. Ilyenkor én nem tudok magamon uralkodni, pedig akarok, tényleg, és nem vagyok kedves. Most csak annyit mondtam, hogy én nem altatom el újra. A tévé is üvölt, mert nem hall rendesen. Rémesen zavar, nálunk mindig hiperhalkan ment, mert anyám utálta, ha hangos.
Éhes vagyok, de semmi jelét nem mutatják, hogy enni akarnának. Ráadásul már délután is éhes voltam, és benyomtam egy-két kinthagyott fasírtot (illetve annak tripoli megfelelőjét), amit rendesen utálok, de így, hogy kenyér helyett krumpli van benne, finom. Viszont hús, úgyhogy nem ihatok tejet. Pedig jól esne. Most meg beállt a babakocsi mellé üvöltözni a fia szobájába, hogy jöjjön ki (mert eszünk, ezek szerint mégis éhesek).
Akárhogy is, mindenütt jó, de legjobb otthon. Napközben jó itt, de estére elfáradok. Még van hat nap. A végén lehet, hogy megcsókolom majd Micpe Kramim földjét.

2012. április 5., csütörtök

Láttál-e már valaha?

U alakú szivárványt napsütésben, eső nélkül?
Hozzávalók: napsütés, párás levegő és egy napszemüveg, különben nem tudsz ránézni a túl erős fény miatt. Érdekes.
És gólyákat is láttam. Nagyon-nagyon sokat, tetszik nekik a környék.

2012. április 3., kedd

Új legkisebb

Tegnap megszületett Noémi unokatesóm Anna Bella nevű kislánya is. Isten hozta!

Vettem egy bálnát, minden rendben

A bejegyzéshez ma már nincs erőm, holnap megírom, bli neder.
Előzetesnek ennyit:




Holnap van. Tehát:
Miután hétfő este Maoz kiborult, hogy milyen bonyolult előre lezsírozott stoppal menni Jeruzsálembe (az autósülést kellett volna elvinni az illetőhöz, hogy előre betegyék az autóba), úgy döntött, ez nekem túl sok, meg busszal is, hogyan, és egyáltalán, majd ő Joellel lesz péntek délelőtt, én meg intézzem el a városban, amit kell. Úgyhogy hagytam annyiban (a beszélgetést), és reggel felpakoltam Joelt meg a hátizsákot, és elindultunk. Biniamin szomszéd épp jött szembe az autójával, kérdezte, szeretném-e, hogy felvigyen, mondtam, szeretném. A busz késett, mint rendesen, de gyalog csak így értem volna el. Nem mondom, hogy könnyű a gyereküléssel fel-leszállni, de nem rémes, és mikor fent van, már ezerszer jobb, mintha kézben tartanám Joelt vagy hordozókendőben.
Megérkeztünk, elkezdtem az ámokfutást. Bementem a GOLF-ba Maoznak rövidnadrágot meg inget venni. Tudtam, hogy magának nem fog, mert nála a ruhavásárlás véget ért az esküvőnkkel, most már rólunk kel gondoskodnia, ezért minden ruháját addig hordja, míg cafatokban lóg +1 év. Illetve hordaná, ha szét nem vágnám portörlőnek (ha nem vágom szét, rejtélyes módon visszavándorol a szekrénybe). Ingből a második féláron, hülyének is megéri, kiválasztottam kettőt (a méretet előzőleg másik ing alapján itthon megállapítottam) meg egy rövidnadrágot, régen 10 órát takarítottam volna ezért. Azért "fashion card"-ot okvetlen csináltunk, persze, jövök majd máskor is, ősszel is vannak ünnepek b"H! Ezután megtorpantunk a menetben, mert Joel enni kívánt, kezdek ebbe is belejönni, pöpec spanyolfalat tudok csinálni a babakocsiból, csak vigyázni kell megfigyelőkamerákra, ez már haladó szint.
Abban a boltban folytattuk, amiről régen azt mondtam, ha pénzem lesz, ide fogok járni elkölteni. És lőn. Második itt is féláron egy csomó mindenből, úgyhogy vettem három szoknyát (az egyik alsó-) és egy megkötős felsőt, 7 és fél óra takarítás. Persze gumis derekú nem nagyon volt, úgyhogy majd mindig lesz szoknyám szülés utánra és terhesség elejére... Kisebb kihívásnak mondanám a ruhapróbát, lévén a fülkéket általában nem bővítik babakocsi parkolóval, de azért boldogultunk. Joelnek ezen a ponton lett nagyon elege, nem az a vásárlós típus, benyomta az ujját a szájába és elaludt. Aztán meg kellett igazgatnom őt kicsit a bolt előtt, és egy nő szólt, hogy ne nagyon hajolgassak, mert a bugyimig csúszik fel a szoknyám hátul. Upsz. (Egyébként túlzás, ellenőriztem, egy szolidabb mini magasságáig csak...)
Elmentünk a fox-ba (kids & baby), a színes szíves bocsos rugit nem tudják kicserélni nagyobbra, mert elfogyott. Oda se neki. Volt 200 levásárolható sékelem, amiért tagságit csináltattunk a múltkor. Kezeslábas rugi, ugyanolyan színes szíves bocsos póló és egy kockás ing, ami kell az kell, kiderült, hogy csak 100 sékelem van, nem 200, úgyhogy legyek szíves még 90 sékelt kicsengetni. Jórendben, szerintem átvágtak, de bizonygatták, hogy nem... Közben beugrottam a Party nevű helyre, olcsón lehet mindenféle gyerek- és babaruhát venni, de főleg kislányoknak vannak szépek, itt vettem egy kis ruhát Israela (Maoz nagynénje) kislányának, akiket már tényleg meg kell látogatnunk jövő héten. Innen elmentünk Maozhoz, aki rögtön körberohangálta mind a hét emeletet, hogy mindenkinek megmutassa a fiát, aki meg jó partnernek bizonyult ebben, csak úgy szórta a mosolyokat. Megebédeltem, Joel is, Maoz felpróbálta a ruhákat, jajj, nekem milyen jó ízlésem van! (Ahhoz nem kell jó ízlés, hogy az ember szépet vegyen a GOLF-ban, a jó ízlésre akkor van égető szükség, mikor a piacon vagy a kínaiban próbál hordható ruhát találni az ember.)
Már világossá vált, hogy a hármas buszt nem fogjuk elérni, ezért nem különösebben siettem, elmentem a 30 sékeles boltba a piac mellé, rögvest találtam is két pamut (mackó) szoknyát (van már egy olyanom feketében, nagyon klassz itthonra meg alávevősnek is), meg egy másikat, meg egy ünneplős negyediket meg egy függönyanyagú felsőt, négy óra takarítás. Átcsattogtam a piac másik oldalára, Agrippas 77 (aki ismeri...), az eladónő rávetette magát Joelre, hogy milyen édes, milyen aranyos, jaj de "mami", hogy szopja az ujját stb, úgyhogy rögtön nem volt gond, hova tegyem, amíg felpróbálom a 2-es méretű (aki tudja...) szoknyát (gumis derékkal, gyakorlatilag terhes szoknya, de veszi boldog-boldogtalan). Joel nem egy válogatós gyerek, mindegy neki, ki dajkálja, de azért a szemét nem vette le rólam. Újabb három óra. Beugrottunk Pészachra kóser macskakaját venni. Rossz pont: babakocsival nem lehet beférni; jó pont: kimérik a macskakaját zacsiba, nem kell megvenni mind az öt kilót.
Az olcsó drogériában folytattuk, kellett nekem fürdőlabda, valamint sminkecset (vagy hogy is hívják), meg még ez-az. Aztán megint megnéztem az ékszerüzlet kirakatát, és itt tettem fel az i-re a pontot


a bálnával.

Hazafelé kisebb dugóba kerültünk egy baleset miatt (nagyjából a szokásos helyen), de Joel átaludta, aztán hazaértünk és kipurcantunk. Maoz is későn jött, úgyhogy lemondtam a fürdetésről, csak nedves pelenkával törölgettem át Joelt, aki, most már biztos, csiklandós a nyakán. Először tegnapelőtt kacagott egy hatalmasat, mikor Maoz bedugta az(t a nagy Guetta) orrát a nyakába, és aztán tegnap újra, mikor én dugtam be a pelenkát, hogy kitakarítsak. Természetesen sem tegnapelőtt, sem tegnap nem történt semmi ismételt próbálkozásra. kacagásból aztán mérges kapálózásba és morgásba váltott szinte minden átmenet nélkül, úgyhogy leoltottam a lámpát, és elaltattam. Még alszik. Új, hogy az alsó ajkát beszívja és azon cuppog, illetve csukott szájjal próbál beszélni. Őszintén szólva kicsit ijesztő, mert közben nyáladzik, habosat méghozzá. Nem tudom, mi ez.

2012. április 1., vasárnap

Cat

Basszus, ez a nap is elrohant. Olyan jó nekünk, szélesítik mögöttünk az utat, és hegy hatalmas fúró-markoló töri a követ egész álló nap. Nap végére pont ideértek a mi karavánunk mögé, úgyhogy holnap hág majd csúcspontjára a vigalom. Mivel amerre járok, lábam nyomán épülnek a házak, vagyis akárhová menjek, biztos, hogy rögvest építkezni kezdenek (ezzel lehetne ám valamit kezdeni itt...), nekem már meg sem kottyan egy kis zaj, de Joel nem tud tőle aludni, és az egyébként is ébren töltött óráiban sem különösebben élvezi, így aki okos, kitalálhatja, mennyit tudtam takarítani Pészachra. Szerencse, hogy nem leszünk itthon, így nem kell annyira (ennyire) megőrülnöm, de azért így is lenne mit tennem.
Azért volt, amit sikerült, például négy adagot is sikerült kimosnom. A negyediket már sötétben teregettem, a pálmalevelek kopogó zajában, amiről gyorsan kiderült, hogy eső. Nem hittem a fülemnek (és a bőrömnek), gyorsan megnéztem hát az időjárásjelentést, és megnyugodtam: nem esik.