2012. március 29., csütörtök

Gasztrocici

Annyi tejes teát ittam, hogy Joel teás tejet fog.
A gulyásba meg beleöntöttem a fagyasztott babot (így takarítunk Pészachra), az is biztos jól lesz majd. (l cserélhető t-re...)

2012. március 28., szerda

Kezeslábas

Nincs megállás. Joel ma végérvényesen rájött, hogy a kezei és a lábai hozzá tartoznak. A következőképpen történik az ilyesmi: Ma elétettem a zörgősfülű elefántot. A hasára igazából. A jobb kezével addig hadonászott, míg célba talát, és megmarkolta az egyik zörgős fület, majd nézte, nézte a bal kezét, aztán az elefántot, majd pedig szépen, lassan megfogta vele a másik zörgős fület. Aztán megkísérelte bekapni, de végül leejtette, amitől viszont szabad kilátása nyílt a kalimpáló lábaira, úgyhogy azokat is jól megnézte, és aztán próbaképp néhányszor jól mellberúgott (az én nagy és okos fiam...), és miután így megbizonyosodott róla, hogy tényleg az ő lábai, még erőteljesebb rúgkapálásba kezdett.

2012. március 27., kedd

Videók

Alternatív módon feltöltve, természetesen Joelről. Na nem őrültem meg, csak már napok óta próbálkozom feltölteni, hol ide, hol a fb-ra, és nem megy. Oda aztán egyet sikerült valahogy mégis feltennem, de ide csak azért se töltődtek fel, pedig órákat vártam türelemmel. Aztán mikor rájöttem, hogy lehet youtube-linket beilleszteni (mert eddig nem tudtam), kigyúlt a kis tungsram izzó a fejem fölött, és elkezdtem felrakosgatni őket a youtube-ra, ahol sem a Moszad (RaZo szerint), sem a Gárda (én szerintem) nem tesz nekem (illetve Joelnek) keresztbe, és vérszemet kaptam.





2012. március 26., hétfő

Még 10 óra sincs

em tudom, mit akartam írni, annyira fáradt vagyok.
Joel elaludt a Rock steady-re a karomban, felébredt a Rescue me alatt, és most újra álomba merüt a Save me-re. Nem fog soká aludni, mert reggel hatkor evett (és azóta is vagyunk ébren). Tegnap Elad átjött megjavítani a sütőt (értsd: kicserélte a villásdugót). Eredmény: mikor próbaképp bekapcsoltuk a sütőt, lecsapta a biztosítékot úgy, hogy csak valami külső dobozban lehet visszakapcsolni, addig ültünk (én, mert ők elmentek a dobozhoz) a laptopom fényénél. Aztán Elad még maradt, hogy megint együtt fikázzák a falu úgymond vezetését (implicite vezetőit). Ezek úgy bírnak sírni együtt, hogy a Hebrew hammer adott jelenete jut róla eszembe.



Nem mintha bármit tennének a dolgok változásáért. De nem ez a baj, hanem hogy ezt tették késő éjjelig. 11 előtt a Maoz megkérdezte, hogy már lezuhanyoztam-e, kifejező hangsúllyal válaszoltam, hogy nem, de számára mást fejezett ki, mint nekem, vagy semmit, mert nem dobta ki Eladot. 11 után valamivel tüntetően bevonultam a fürdőszobába és lezuhanyoztam, gondoltam, csak kapcsolnak, de nem. Erős volt a kísértés, hogy kivonuljak a snoopys pizsamámban a konyhába, kendő nélkül, mert szerintem a pofátlanság igen magas foka az, hogy háromnegyed 12-kor ezt ne tehessem meg szabadon a saját otthonomban, de nem tettem meg, mert -igenis!- cadika vagyok, sőt még azóta sem szóltam be a Maoznak, hogy azért ezen gondolkozzon el, de azért majd ma elmagyarázom neki, hogy ez miért nem frankó énszerintem.
Mára (is) esőt mondtak, de süt a Nap (tegnap sem esett). Van egy-két(-há') mosógépnyi ruhám... Mi legyen?

Nagy gyerekek

Iszonyat, milyen elvárásaink vannak a gyerekek (kisbabák) felé. Rendszeres időközönként, egyen, játsszon, aludjon, ne sírjon túl sokat, éjjel ne ébredjen fel, legfeljebb enni, legfeljebb kétszer, aludjon el egyedül, és ha ezekből valamit már sikerül teljesítenie, aztán másnap újra ringatni kell, mert nem sikerül szájába dugva az ujját egyedül elaludnia, nem értjük, mi lelte. Mert ugye én például rendszeres időközönként eszem és teszek-veszek, minden nap ugyanakkor megyek aludni, napközben minden nap egyformán vagyok álmos vagy fáradt. Nincsenek hangulatingadozásaim, nem befolyásol az időjárás, a hangok, más emberek. Meg vagyunk mi veszve.
Hogy nem jó az, ha szopja az ujját, mert nem fog tudni leszokni róla. Kenjek rá valamit, ami rosszízű! Margit...! Mert mi nem tördeljük az ujjainkat, nem csavargatjuk a hajunkat, nem rázzuk a lábunk, nem harapdáljuk a szánk szélét... Ne cumizzon, mert nem lesznek jók a fogai, bezavar a szoptatásnál, nem jó, ha olyan dologtól tud megnyugodni, amit el lehet tőle venni, vagy elveszthet. Mert mi nem függünk a reggeli kávétól, a napi x szál cigarettától, nem húzogatjuk a nyakláncunkat, nem kapunk frászt, ha fél percig tölt be valamit a net.
Nincs, aki ránk szóljon, az a baj.

2012. március 25., vasárnap

Olvasgatok

"First they came for the Jews and I did not speak out because I was not a Jew.
Then they came for the Communists and I did not speak out because I was not a Communist.
Then they came for the trade unionists and I did not speak out because I was not a trade unionist.
Then they came for me
and there was no one left to speak out for me."

(Pastor Martin Niemoller)



Nyári délután a szobában

Olyan idő van, rátelepszik az ember mellére. Mintha nyár közepe lenne Letkésen. Párás meleg, száll a pollen, a por. Joel is érezheti, ő is olyan kis nyomott, tömködi az ujját a szájába, de nem sikerül elaludnia. Az előbb tettünk egy jó nagy sétát a kendőben, ő aludt benne egy félórát, összenyálazta a felsőmet, nekem megfájdult a derekam. Most ebédeltem, úgy érzem, kipukkadok, pedig (szerintem) nem sokat. De nem is esett jól. Igazából semmi sem esik jól. Innék valami turmixot, de nincs itthon turmixba való gyümölcs. Inkább sétálunk még egyet. Úgy sincs kedvem mosogatni (a szombati edényeket, amik még mindig ott figyelnek a mosogatóban, lusta disznók vagyunk). A szobát is robbantottam, elővettem az ágy alól a nyári ruhákat, a fele sem jön rám. Ami rám jönne, annak egy részében nem ehet szoptatni, egy része meg megy a terhes ruhákhoz, mert lóg. Most minden halomban az ágyamon. és egyébként sem tudom, mit akarok még a nyári ruhákkal, mikor megint esni fog, és hideg lesz.

Amúgy pedig nem szeretem a verseket, és József Attilát különösen nehezen viselem, de:

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
Vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.

De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. -
Jó ára van a könnyü tüllnek,
A friss szél futkos fodrai után.

Nem volna rossz az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. - Talán

Ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.

2012. március 22., csütörtök

Helyzetjelentés

Itt, Keleten változatlan. Illetve szeretnék egy új sütőt. Ami van, túlfűti magát, vagy nem tudom, és szétolvasztja a konnektort, és füstöl, minden használat után szellőztetni kell. Ajándék lónak még azelőtt kell megnézni a fogát, hogy elfogadjuk. De ez nem mindig lehetséges.
Fáradt vagyok, ma megint kiskertészt játszottam, alighanem utoljára, mert mindenki azt kérdezgeti, megbolondultam-e. És kettétört a kezemben a gereblye.
Joel kis édes, mosolyog, gügyög, átfordul jobbra, átfordul balra, félig átfordulásból visszatornázza magát hasra, egyszóval egy csoda. Azért a cumisüvegből nem volt hajlandó inni.

2012. március 21., szerda

Adok én a halszagú rokonságnak!

Mit nekem a finnek! (Mert természetesen nem saját, privát rokonaimról, a Heringekről van szó.)
Tegnap bámultam bele a gulyásos lábasba, hogy el kellene mosni, kell a pörkölthöz. Zsír és pirospaprika, ilyeneket mosogattak az őseim, de a vicc, hogy a Maoz ősei is. Miért? Hát ez az, az észak-afrikai zsidók hagyományosan két dolgot nem hagynak ki az ételeikből: a zsírt (olajat) és a paprikát. És hirtelen megvilágosodtam: ez nem lehet véletlen! Már az ulpánban feltűnt, hogy magyarként sokkal egyszerűbb héberül tanulni, mint bármilyen (csak) indoeurópai nyelvet beszélőnek, és ráadásul még a szókincsbeli átfedések is vannak! hoppá! Aztán mikor szülés után a marokkói származású szomszéd áthozta a kaját, már szinte biztos voltam benne, hogy csúnyán meg vagyunk tévesztve ezzel a finnugor (nyelv)rokonsággal. Képekkel tudom bizonyítani.
Íme, kérem:

A szóban forgó étel:


Gulyás vs. (szerintem) kuszkusz(ra való cucc, amit a húgom csak pörköltnek hív):


Fűszerek:



Olthatatlan szerelem a paprika iránt (szárítva, őrölve, szósznak):


Feltáratlan eredetű vonzalom fűz minket a Díszes kapukhoz:


És szép a mosolyunk:

Minden napra egy mese

Aztarohadt! Most úgy elborult az agyam, érzem, hogy beleszaladt az összes vér. A gyomromból biztos, mert megfájdult benne a tejeskávé. A blogbejegyzésemhez keresek képeket, beírom 'öreg bácsi', kiadja a lubavicsi rebbét. Hehe, mondom, míg ki nem nagyítom, és nem látom, hogy alá mi van írva: "Vallásos, büdös, öreg bácsi." Mivaaan??? Rájöttem.blog.hu Rámegyek... (Hogy miért teszek még mindig ilyet, rejtély.) Nyíílván zsidózó blog, a kifinomultabb fajtából márpedig, ez ha nem tűnt volna fel a bejegyzésből, rögtön kitűnik a hozzászólásokból. Azt kell mondjam: Áááááá! A hülyeség nem ismer határokat, ez olyan igazság, ami napról napra az újdonság erejével robban az ember képébe. De az ostobaság csúcsa mégiscsak az, amikor azt hiszi magáról, hogy most aztán ő felfedezte a spanyol viaszt, és így lát(tat)ja (vagy ezzel áltatja?) magát:
"Biztos vagy benne, hogy a média mindig az igazat írja? Szerinted, ha az emberek készpénznek vesznek valamit, akkor az tényleg úgy is van? Mi sokat gondolkodunk a dolgokon, és nyitott szemmel járunk a világban. És ilyenkor gyakran fontos dolgokra jövünk rá. Amiket most leírunk Nektek. Peace!"
Pedig tegnap megálltam, hogy ne illesszem be a gárdás videót a Hősök teréről, és mellé a Franciaországban meggyilkoltak képét. És akkor még hozzá, amit Marci tett ki a fb-ra (és ami egyébként vicces): Mert nekünk, magyaroknak ez így tetszik. Megfékezni meg nem kell a hülyeséget, ez egy ilyen demokrácia, hülyeséget hangoztatni és terjeszteni lehet, még ha veszélyes is, amíg nem zavar kormányérdekeket. Ha zavar, akkor mindegy, igaz, hamis, jóindulatú vagy rossz, peace!
Nem baj, majd Joel megnő, és megveszi az országot konyhakertnek. A zsidók már úgyis rég ebben mesterkednek.

Ez a gárdás videó:

http://www.youtube.com/watch?v=fL9miOCh6ZQ&feature=player_embedded

Ez meg a Marcié:

http://www.youtube.com/watch?v=hNGuk_fU0fE

A meggyilkoltakról meg nem teszek ki képet. De ha egyszer az ilyen esetekre mégis bevezetnék a halálbüntetést, lehet, hogy jelentkezem hóhérnak.

Itt a cikk. A hvg-s, mert új adag vér önti el az agyam, mikor olyat olvasok, hogy "halálos sebesülést okozott". Vannak a sebesültek, meg vannak a halottak. Aki sebesülést szerez, az nem hal meg, nálam ez így értelmeződik, hanem túléli. Tehát halálos sebesülést okozni annyi, mint ölni.

2012. március 19., hétfő

Robot rights!

Az előbb kommenteltem Eszter blogbejegyzését, és már muszáj leírnom, mert minden kommenteléskor eszembe jut: A robotok miért nem fejthetik ki a véleményüket a blogon? És ha robot vagyok, de érdekel mások élete és szeretek olvasgatni, aztán hozzászólni? Felháborít a robotok ily módon való hátrányos megkülönböztetése!

2012. március 15., csütörtök

Éjjen, éjjen!

Megszületett Mónika kisbabája, úgy hívják, hogy Eszter és csudiszép.

Hova tart a világ?

Ha Magyarországon melegebb van, mint Izraeben? És nem ám egy-két fokkal.
A másik: A fb felajánlgatja nekem, hogy biztos ismerem XY-t. Gyerekkoromból rá csak homályosan emlékszem, mert épp akkoriban lépett le otthonról, de a családja (anya és testvérek) maradtak. Mondhatni a falu legszegényebbjei, anyagi és szellemi téren egyaránt, az ember nem szívesen nézett az omladozó házra és az elhanyagolt kertre, mikor arrafelé vitte az útja. Közben anyu is lelépett a legkisebb fiúval, aki azt hiszem, tényleg szellemileg visszamaradt volt, maradt a középső gyerek, aki kicsit félelmetesen viselkedik, de dolgozik, amit tud, ha van mit. Mindenki láthatatlanul próbál mellette elslisszolni az utcán. Nappal még hagyján, de sötétben már én is félek. Pedig nem rosszindulatú, és mivel anyukámat (aki a Polgármesteri hivatalban dolgozott, ő meg közmunkákat végez, innen ismerték egymást) kedvelte, engem is, mégis.
Aztán a nagy testvér visszaköltözött a faluba. Feleséggel, két helyes gyerekkel. Kipofozta a házat és a kertet. És ma már internetje van meg facebookja. Bár a fb-ot nem tartom a haladás csúcsának, de azért ez mégiscsak jó.

2012. március 13., kedd

Nem tudom, mi legyen

Hogy most akkor két év teljen el a következő szülésig. Na de hogyan? Három lehetőség létezik nekem.
Spirál: három hétig bírtam, ebből elég, holnap megyek az orvoshoz, hogy szedje ki, mielőtt megőrülök, és én szedem ki magamnak.
Gyógyszert nem akarok szedni. És nem csak a mellékhatások miatt, nem csak amiatt, hogy süldő vízilóból kifejlett példánnyá érlelnek a tabletta hormonjai. Állítólag ezek a minipillek nagyon kis gyengédek, nagy mértékű hízást nem okoznak. De mondhatni fóbiám van, nagyon-nagyon nem szeretnék gyógyszert szedni.
És akkor maradt, hogy bízom a szoptatás természetes fogamzásgátló hatásában meg a jószerencsémben, b-változat (vagyis mégis terhesség) esetén abban, hogy nem nyílik szét a méhem. Remek.
Valószínűleg nem fogok ujjal az égre mutogatni (,hogy הכול מלמלה), és elkezdek valami bogyót, és ha akár testileg, akár lelkileg nem bírom, akkor lesz, ami lesz.

A mintaapa

Hazaér a munkából, gyorsan eszik valamit, lezuhanyzik, kicsit beszélget a fiával, kitereget, majd elaltatja. Miközben feleség szintén eszik valamit és a Help! című filmet nézi a laptopon. Meg kipát készít Joelnek.
Azért megérne egy fotót, ahogy kiteregetett. A függöny leér a fűbe (vagy a fű fel a függönyig), és minden gyűrött lesz. De mit akarok, száradni száradnak, és különben is vettünk vasalót (bár -deszkát nem).

2012. március 12., hétfő

Maoz apuka lett

Én úgy megfáztam, csak tudnám, hol és mikor. Pedig direkt vigyázok, hogy ne, és zöldségeket is eszem, úgy látszik, Béres csepp kellene. (Csomószor elsütöm - értő társaság híján magamnak - az Én szedek itt egyedül Béres cseppet?-poént, mikor mindenki kidől, én meg még javában rendezkedem.)
Sok mindenen elgondolkodtatott Ila blogbejegyzése, meg igazából a kiselőadás is, amit a húgomnak írtam. Férfi-női szerepek általában, a zsidóságban, meg konkrétan itt a jobbról a második karavánban. Most úgy érzem, itt igazság van, egyenlőség meg minden. De azért nem mindig ér(e)z(t)em így. Most már jó, de mikor ez a világ legjobb, legokosabb, legaranyosabb gyereke, Joel megérkezett, igen egyedül éreztem magam néha. És nem hiszem, hogy a hormonok miatt.
Maoz hazajött a munkából, megölelgette a fiát, aztán félóra alatt vagy megunta vagy Joel kezdett sírni és/vagy fáradni, és akkor feladta. Persze nem ez volt vele a szándéka, de nekem ez úgy jött le, hogy őt ez ennyire érdekli, meg az is, hogy nekem segítsen. Egyszer elmondtam neki, hogy lehet, hogy ő 8 órát dolgozik, de nekem csak a szoptatás kerül naponta 8 órámba (akkor még annyi volt tényleg), és akkor még nem ringattam, hogy ne sírjon, nem altattam, nem fürdettem, nem cseréltem pelenkát. Mindemelett boldoguljak a fájó melleimmel, és amit nem kell csinálni, de történik, és energiát emészt fel: kitermelni a megfelelő mennyiségű tejet abból, amit a szoptatáspelenkázásringatásaltatás mókuskerekéből szerencsés pillanatokban kiugorva megeszek, és magamhoz térni abból, hogy a testem legyártott egy kicsi embert, és azt megszültem (esetemben felépülni a műtétből). Tudom, hogy soha nem fogja ezt megtapasztalni, de higgye el, ha megtapasztalná, megértené, mi az a fáradtság. Nem, az amit az ember nyolc óra irodai munka után érez. Főleg, ha sír a baba, mert nekem legalábbis az teszi leginkább próbára a teherbírásom. Nem sok sírós napunk volt, de olyankor rendszerint én is sírni kezdtem legkésőbb du. 3 körül, és estére kidőltem, mint egy darab fa (már amikor a kiképzés nem folytatódott este is).
Néha a férfiak azt hiszik, szívességet tesznek azzal, hogy időnként felveszik a gyereket, és nem a kötelességüket teljesítik. Még azok is, akik pedig messze nem így gondolják egyébként, úgy elméleti szinten. Csak valahogy a kilenc hónap alatt úgy hozzászoknak, hogy baba meg a feleség egy csapat, ők meg a nézelődő fél, hogy ezt folytatják utána is. Pedig a szoptatáson kívül mindent pontosan ugyanannyira tudnának, mint anyu, csak anyunak nincs választása, muszáj rájönnie, mit hogyan, ha fél nap sírás után, akkor fél nap sírás után, apuka meg megijed, aztán fut anyuhoz a gyerekkel. Mondtam tegnap a Maoznak, hogy nem szeretem Joelt öltöztetni fürdés után, mert olyankor nincs türelme a fejen áthúzós rugikhoz, és még kevesebb ahhoz, hogy a kezére ráhúzzuk a ruhaujjakat, és sírni kezd, a Maoz meg kimenekül, én meg maradok a síró gyerekkel, és nem jó érzés. Át is adtam neki a terepet, de olyan nem jól húzza fel a ruhaujjakat, hogy mégis nekem kellett folytatni, ő meg azzal a lendülettel tényleg kimenekült a szobából. Mikor mondtam neki, hogy látod, pontosan erről beszélek (nyuszó-muszó), azt mondta, ő nem bírja látni Joelt, hogy így sír. Na, apuka, lettél volna ott az oltásoknál... Én sem szeretem nézni, hogy sír, de mégis mit tehetnék? Fel kell öltöztetni, az oltásokat is meg kell kapnia, nem az a baj, ha sír, hanem ha sír, mégsem foglalkozik vele senki. Az volna a baj, ha nem sírna sosem. Nem mintha nekem nem tellett volna időbe, amíg sikerült megértetnem magammal, amit egyébként úgy elvileg tudtam (és nyilván az apukák is tudnak), hogy a sírás sem mindig sírás, néha csak kétségbeesetten próbál valamit közölni, amit "szép szóból" nem értettünk meg. Nem mindig szenved, mikor sír, csak ő ezen a nyelven beszél. Nem egy kellemes, de mit lehet tenni, valaki a németet nem szereti hallani. Csak ameddig megértettem, sem tudtam kimenekülni a szobából. Ez van. De amint az előző bejegyzés is mutatja, Maoz vette a lapot, és jószerivel átvette az esti műszakot. Szoptatni még nem tud, és a fürdetésnek is csak az ülős részét vállalja, az egy kézen csúszós gyereket egyensúlyozást még nem meri, de már rutinosan altat például, ami óriási megkönnyebbülés a fájó vállaimnak (is) estére. Elaltatja, aztán szól, hogy adjak Joelnek jóéjt puszit, és bugyoláljam be a takaróba, mert azt nem tudja. És egyébként én is egyre kevésbé vagyok benne sikeres, a kis Houdini majdnem mindig kiszabadítja a karjait.
Amúgy biztos kellett neki ez az 1-2 hónap, hogy megértse, apa lett, és ez mivel jár. Most viszont szerintem már irtó büszke magára (egyébként én is rá), hogy ilyen szép fia van, akivel ilyen remekül kijönnek. Meg az is nagy motiváló erő, mikor a baba elkezd mosolyogni, felismeri az apját. Akkor már van kvázi pozitív visszajelzés, "megéri" vele lenni.
Fogok írni a cégnek, aki Joel játékait gyártotta, hogy jó pénzért tudok nekik reklámdokumentumfilmet csinálni. Joel ma már másodszor nézelődi magát álomba. kalimpál, kalimpál, zörgeti a játékokat, aztán elalszik. Lehet, hogy az oltások mellékhatása, és kis hőemelkedése is van, de akkor is. Az előbb vigyorgott rájuk, aztán fölé hajoltam, köszöntem neki, hogy na szia, rám nézett nagy elkomolyodva, majd visszafordult az elefánthoz, és vigyorgott rá tovább. Egy anya ilyen könnyen helyettesíthető.

2012. március 11., vasárnap

Négy nap

Szóval Purim... A buli állítólag évek óta nem sikerült ilyen jól, nekem ugye nincs összehasonlítási alapom, de jól éreztem magam. Maoz úgy döntött, nem megy el (inni) a férfiakkal és hozza el nekem Joelt, hanem itthon marad vele, én meg érezzem csak jól magam. Nagyon fura így elengedni a kezét (mármint Joelnek, nem Maoznak), elképzelni nem tudom, hogy megy valaki vissza dolgozni három hónap után, és hagyja a gyereket bölcsiben, baby sitternél stb. Baromi nehéz lehet.
Másnap nyugodtan leültem (a reggeli rohanás után, mikor is 20 perccel Megilaolvasás előtt ébredtem, rohamtempóban öltöztem kalóznak, gyorsan megetettem Joelt, és futottam a zsinibe, ahol vártunk még vagy öt percet a többi későre...), hogy elkészítsem a csomagokat. Az első öt percben befutottak hárman a csomagjaikkal, akiknek eredetileg én nem terveztem küldeni, úgyhogy rögtön átcsoportosítottam, de aztán ez így folytatódott egészen délig, amikor felismertem a helyzet lehetetlenségét, befejeztem, ami még hátravolt, a többiek meg csomag nélkül maradtak. A vicc az egészben, hogy szerintem eleve mindenki ugyanazt csinálja, legalábbis háromnál kevesebb gyerekkel biztosan: megkapja a csomagokat, kiszedi belőle az édességet, és elosztja az általa küldendő csomagokba... Szóval rendkívül sok az értelme. De voltak kreatívabbak, akik aprósüteményt osztottak vagy pizzás tekercset szósszal meg ilyenek. Az nagyon finom volt egyébként.



Ebédelni több család gyűlt össze, jellemzően a már házban lakóknál, mégis kényelmesebb ott. Na kérem. Az étel finom volt (és kiderült, hogy többnyire a pasik főztek, nálunk is Maoz csinálta a salátát, amíg én a csomagolópapírral meg a kísérőcédulákkal küzdöttem), volt bor és volt gitározás. A fiúk ittak, és ittak, és ittak, éés ittak. Majd úgy döntöttek, hogy kollektíve átvonulnak Rotemékhez. Mi, lányok, maradtunk elpakolni... Ezzel gyorsan megvoltunk, és mi is elindultunk. Még oda se értem, már jönnek elém, hogy "Jujj, Judit, a férjed kihányta a lelkét is" (megjegyeztem, fontos kifejezés héberül, nem bánnám, ha nem lenne rá szükségem többé). Bemegyek (Joelt leparkoltam a kerítés mellé), mondják, hogy már kivitték körbe teraszajtón át a bejárathoz, közben már Netanel, egy másik pasi takarította fel a félig emésztett csirkét a földről. Kimegyek, Maoz Rafi vállán átvetve, teljesen kész, még sosem láttam így, pedig mi sem a Mea Shearimban ismerkedtünk össze... Rafi leteszi a földre, gyakorlatilag nem mozdul. Arculöntöttem egy bögre vízzel, sokat nem használt, de a szemét kinyitotta. Végül találtak egy valakit, aki képes volt vezetni, és meg egyet, aki képes volt a hazaszállításhoz asszisztálni. A gyerekek felkapaszkodtak a kocsira, rendkívül élvezték. Hazaértek, én is befutottam a babakocsival, Maozt betereltem a kanapéra a (majd) gyerekszobába, adtam neki vizet, mellé tettem a lavórt. Gondoltam, most kialussza, de a mókának itt még nem volt vége. Hogy neki pisilnie kell. Kitámolygott a wc-be, én közben leültem szoptatni. Dolga végeztével elindult a szobába az ágyba. Kiabálok neki a nappaliból, hogy olyan opció nincs, hogy így befeküdjön az ágyba, és ha jót akar, azonnal jöjjön ki onnan, mert ha én szedem ki, abban nem lesz köszönet. De miért? Minden rendben van, és egyébként is fázik a kanapén. Persze hogy fázol, mert részeg vagy, azonnal tessék kimászni az ágyból, majd kapsz takarót. Persze nem volt abban az állapotban, hogy kimásszon az ágyból, úgyhogy mihelyt Joel befejezte az evést, bementem, és a lábánál fogva kihúztam onnan. Aztán már a saját lábán visszament a kanapéra. Becsuktam az ablakot, betakartam, és öt órán keresztül horpasztott. Akkor felkeltettem, hogy igyon, kijött, és elkezdett röhögni magán, hogy hogy lehet ennyire idióta. Érdekes, hogy elég jól emlékezett (a hányáson kívül) mindenre. Kérdezte, hogy most már bemehet-e a szobába, mondtam, persze, csak zuhanyozzon le előbb. Még a zuhany alatt is magán röhögött. Aztán másnap kiderült, hogy az is hányt egy jót, aki utána takarított, és hogy Simcha férje azért nem ivott semmit, mert ő még ennél is jobban kiütötte magát egyszer. És hogy csak az újak isznak abból a lőtyből, amit Roey osztogat az utcán ilyenkor, és aki abból iszik, az rendszerint hány is... Engem meg nyugtattak, hogy ne aggódjak, ez már mindenkivel megtörtént, Rotem felesége, Adi meg, hogy semmi baj, ezt ők előre számításba vették, mert olyan még nem volt, hogy senki se hányjon.
Ettől eltekintve jó móka volt a Purim, és végül is Maoz nem egy problémás részeg, csak megölelni akart meg puszikat küldött a levegőbe, mikor meglátott. Akkor kicsit megijedtem, mikor a babakocsi felé vette az irányt, gyorsan más pályára is tereltem.
Reggelre már teljesen jól volt, el is mentünk Jeruzsálembe, ahogy megbeszéltük (!), ahol aztán pont azt nem vettünk, amit akartunk (játszószőnyeget), vettünk viszont ruhákat Joelnek, és játékokat. Kedvencem a berregő oroszlán. Olyan szép játékokat gyártanak ma már! Klubtagságit csináltattam az összes babaruhát árusító üzletben (jó, kettőben, egyben meg már van, csak meg kell keresni a kártyát), öröm, hogy van hol elkölteni a pénzt.
Ma reggel 9.15-re volt időpontunk a védőnőhöz (továbbiakban: Tipat Halav, ami Csepp tejet jelent), de megint háromnegyed 9-kor keltem, ráadásul gyalog mentem fel, ami nem olyan nagy baj, ugyanis kezdem megközelíteni a szülés előtti súlyomat, és nem hinném, hogy képes vagyok diétára fogni magam, tehát marad a mozgás, ugyanakkor elkéstünk kicsit. Fel voltam rá készülve, hogy megint le leszek cs***ve, hogy nem teszem a hasára a gyereket, pedig pedig, és hogy mi az, hogy két hónapos létére, nem ír, olvas és mászik fára, de kellemes meglepetésben volt részem: Másik védőnő volt soros a Tipat halavban. Joel pedig olyan mintaszerűen emelte e fejét, így:



hogy meg is kérdezte a védőnő, ugye szeret a hasán lenni. Ó, igen, nagyjából öt percet fürdés előtt, és kizárólag akkor, ha egy darab rugdalózóra vetkőztetjük. Mindegy, de hogy nagyon ügyes, nagyon jó, és szépen gyarapszik, és 58 cm (most mérték először), és nő a feje, és követi a hangot a fejével (kizárólag a védőnőét is az apjáét, én valószínűleg túl sokat vagyok vele ahhoz, hogy érdekes legyen a hangom vagy bármilyen általam keltett hang). Ami kevésbé volt élvezet, hogy két oltást is kapott, egyet-egyet mindkét lábába. Az elsőnél csak nyávogott kicsit, a másodiknál először hangtalanul és levegővétel nélkül vörösödött, majd tei torokból sírt, de csak két percig, utána már a "nagyot csalódtam benned" sírással folytatta. Majd pedig elaludt.
Most várom, jelentkeznek-e a mellékhatások. Kicsit nyekergős-sírós, és nem tudom, hogy ez az oltások miatt van-e vagy a tegnap kölcsönzött kínai/mei tai hordozókendőt nem szereti. Ingyen lehet kölcsönözni három hónapra. Megmutatták azt is, hogy kell megkötni, bár a youtube videókon kicsit másképp magyarázzák, és úgy vettem észre, hogy tényleg úgy kényelmesebb neki, úgyhogy úgy kötöttem meg. Egy családnál vannak ezek a kendők, maguk is nagy kendőhívők, anyu is, apu is hord egy-egy gyereket a hátán, először azt hittem, hiba van a mátrixban, aztán rájöttünk, hogy ikrek. Kicsit félelmetes, hogy négy hónaposan kb. feleakkorák, mint Joel. Nem lehet egyszerű dolog ikrekkel.
Mi meg ilyen szépek vagyunk a kendővel:

Hazafelé a rendelőből volt egy Teknősbéka és a nyúl-élményem. Éppen indultam le a dombon, amikor az út szélén megláttam egy teknőst. Hát te meg honnan szöktél el? Felvettem, és visszafordultam, hogy bekopogjak a közeli házakba, nem hiányzik-e valakinek a teknőse, esetleg nem tudják-e melyik szomszédé. Nem, nekik nincs teknősük, mondják az első házban. A másodikban, hogy nem az övék, és általában a szabadban élnek, és jól teszem, ha megmosom utána a kezem, mert mindenféle betegségeket terjesztenek (Izraelben minden állat betegségeket terjeszt...). Gondoltam, jó, hát ha nem, hát nem, de mégis fura, hogy a sivatag szélén éljenek, azt gondoltam, ezeknek víz kell. Én megpróbáltam, hazavinni nem fogom, visszateszem oda, ahol találtam. Vissza is tettem, és folytattam az utat haza. Lejöttem a dombon, befordultam a kanyarban, beértem az utcánkba, és mit látok a szomszéd kertjébe befelé araszolni? Egy teknősbékát. Hát te meg hogy a nyavajába előztél meg??
Délen meg egész szombaton potyogtak a rakéták. Úgy látszik a magyar hírekbe nem került be, mert nem kaptam kétségbeesett sms-t a húgomtól, hogy azonnal hívjam fel, ha még élünk.

2012. március 6., kedd

Eb, papagáj, Cicciolina

Joel mégsem lesz papagáj, mert a színes tollakból száll a szösz, márhogy a kis tolldarabkák, és nem akarom, hogy asztmát kapjon tőle. Míg pakoltam el, én is belélegeztem párat, és köhögtem, úgyhogy nem megalapozatlan a félelem. Egyébként is nem tudom, mit gondoltam, én nem szeretem a madarakat. A tisztabúza éjszakája, jajj.
Szóval ittmaradtam a kék ruhájával, hogy akkor ez az alap, ebből valamit. Nem könnyű a két hónaposokkal, nem értik, hogy ez most a móka kedvéért van, ellenben érzik, ha a ruha nem kényelmes, szóval végül előkaptam a textilfestéket, és halakat, medúzákat, csillagot, rákot mag bálnát rajzoltam a ruhájára, ő lesz a tenger. Ha valamilyen karbantartást végeznének a mátrixon, és emiatt jutna rá időm, majd hajtogatok tengeren úszó hajókat, és rátűzdelem. Bizonyára nem ez lesz a legtutibb jelmez (a papagáj az lett volna, de hagyjuk talán az immunrendszerét kifejlődni előbb), de majd ha megnő, kreatívkudunk együtt. Majd veszünk egy varrógépet is.
Próbálom felidézni gyermekkorom jelmezeit, és a pillangó meg is van, az indián is, a koszorúslány (ugyanabban az évben Eszter unokatesóm Cicciolinának öltözött...), és a szellem, amihez anyukám olyan csukját varrt, hogy sokan azt hitték, ku klux klánnak öltöztem (vagy hogy mondják, ha csak egy?). Gimiben egyszer akartam nejlontacskónak, de valaki visszakozott, és egyedül inkább lett volna feltűnési viszketegség, mint poén.
Most húzom a szám, hogy mindenki veszi a jelmezt ahelyett, hogy készítenék otthon, de majd három gyerek múlva lehet, hogy változtatok a véleményemen. Bár én eléggé kötöm az ebet a karóhoz ilyen dolgokban.

2012. március 4., vasárnap

A zoknifaló szörnyek és a jeti

Sehogy se jó. Az összes tisztán maradt zoknim lyukas. Most (pedig ezer a dógom) neki kell látnom a varrásnak. Ha az előrejelzés és a valóság összhangjához lesz szerencsénk, akkor jön a tavasz, szombaton már 24 fok lesz (Maozéknál 30, de nem megyünk, erről talán majd máskor). Ez a zoknivarrás szempontjából jó, mert nem éppen a kedvenc programom, de akkor meg az epilátort kell elővenni, és az még rosszabb, mert tovább is tart, nem is jó félbehagyni, és zajos is..
Mára is maradt hajtogatandó virág, viszont kész a meghívó:



A fb-on meg létrehoztunk egy titkos csoportot a gimis osztállyal, és kerülnek elő sorban a fényképek. Hihetetlen, de nem én vagyok a legcikibb. A másik dolog, és ezt megjegyzem arra az időre, amikor a gyerekeim kamaszodni kezdenek, hogy a kilencedikes osztálykiránduláson ugyan végig azt hittem, gáz a pulcsim, és rosszul áll, mert kövér vagyok, nem gáz, és nem áll rosszul, és nem vagyok kövér. Olyan hülyék ezek a kamaszok.

És ezúton mondanék köszönetet Eszternek, aki összehozott a Picasát és engem.

Nem bírok magammal

2012. március 3., szombat

Nem méznyalás

Sej-haj. És akkor még nem is arról van szó, hogy megint annyira fáj szoptatni, hogy akár komoly összegeket fizetnék annak, aki fájdalommentessé tudná tenni ezt a baba-mama szado-mazo programot. Hanem hogy elment az áram délelőtt az egész faluban. Klassz ilyen időben. 3 körül már megfordult a fejemben, hogy be kéne iktatni a reggeli áldások közé, hogy "Áldott vagy... hogy nem teremtettél eszkimónak". Előkerült a szőrös takaró, 1-től fél 7-ig a kanapén ültem alatta. Joel nagyon élvezte, hogy egész nap rajtunk alhat bebugyolálva. Aztán este visszakapcsolták, de valamiért a mi sorunkban még mindig nem volt áram, úgyhogy átjött az egyik, már házban lakó szomszéd, hogy ha továbbra sem lesz, akkor menjünk át hozzájuk éjszakára. Ez elég kedves. Aztán rögtön lett, úgyhogy nem éltünk az ajánlattal (és őszintén remélem, hogy máskor sem kell élnünk vele).

Megcsináltam a papír virágok felét, az összetűzdelős fajtát. Lehet, hogy a másikat nem is fogom, hanem ebből még többet. Jól tud jönni ilyenkor, hogy időnként ámokfutásba kezdek a papírboltban, és olyan dolgokat veszek, amikre igazából semmi szükségem nincs, mert aztán 1-2 éven belül lehet belőle papírvirág-dekorációt készíteni.
Maoz elaltatta Joelt a tévé előtt, ha ő még nem dőlt ki, nézünk egy kis CSI-t mindjárt.
Ó, és a fényképezőgép sorsa még nem dőlt el. De amint az alábbi ábra is mutatja, egyelőre az enyém mégis működik.

2012. március 1., csütörtök

Ismerős arc

Hogy ezek a fiúk milyen jól tudnak aludni! Bent horpasztanak a szobában mindketten (és a macska is, gondolom befoglalta az ágyam, hogy végre kitakarodtam belőle), én meg már megittam a kávém, megettem az óriás fahéjas tekercsem (ez tök érdekes, a sukon reggel csak nagyot lehet kapni, a kicsiket csak délután sütik, és Maoz reggel szokta venni), elolvastam ezt-azt, beillesztettem Katynak két Matthew Grey Gubler (Criminal minds) képet a fb-ra válaszul arra, amit ő ajánlott nekem, és értesültem róla, hogy Jeruzsálemben havazik. Itt nem, szerintem nem is fog, a szél fúj csak még mindig. Most épp nem esik, félnapsütés van. De éjjel 4-kor félelmetes volt megint, és megint csak én ébredtem rá fel. Azt hiszem, azért ébredek fel, mert álmomban érzékelem, hogy "szörnyű zajt csap az eső és a szél", és akkor ez az üzenet beérkezik az éjszakai anya-központba, ahol ez azt jelenti: "jaj-jaj, szegény Joel, biztosan nagyon megijedt ettől a zajtól, biztos nagyon fél", mire felébredek. Joel persze egyáltalán nem izgatja magát a viharon, viszont felébred, mert éhes (és 5-6 óra után lehet is).
Egyébként azt hiszem, ha még nem is egészen úgy tekint rám, mint az anyjára (gondolok itt a mi érzelmekkel átszőtt anyafogalmunkra), már több vagyok neki, mint tejesember. Tegnap remekül eltársalogtunk, nevetett nekem meg mosolygott, és este úgy tűnt, jobban izgatom, mint az apja (pedig nem volt éhes). Azért jó volna, ha neki is nevetgélne, akkor Maoz is előadhatná azt a bizonyos jelenetet Amelie csodálatos életéből.

Help!

Basszus, egy órája lúdbőrzöm, és már nagyon fááááááááj!