2012. december 27., csütörtök

Miért nem fogyok?

Lassan itt lenne az idő gondolni a második babára, én meg sehol nem vagyok a kitűzött - 10 (vagy 12?) kilótól. És miért? Ezért:

Szuflé (vagy vmi hasonló)

  • 5 tojás
  • 1 pohár cukor
  • 1/2 pohár kakaópor
  • 1/2 pohár krumpliliszt (vagy sima, én kaptam a szomszédtól egy fél pohárral, csak féletlenül hazafelé kiöntöttem a felét, úgyhogy pótoltam simával)
  • 2 és 1/2 tábla étcsoki
  • 3/4 pohár olaj
A fele olajjal kell felolvasztani a 2 tábla csokit, a maradék felet feldaraboljuk, és a muffin formák aljába szórjuk. (Nekem csak két táblám volt, és csokipöttyöket szórtam bele, de nem volt tökéletes, mert annak sport szelet íze van, ami finom ugyan, de a sütihez nem passzolt.)
Összekeverjük az olvadt, folyós csokimasszát a többi hozzávalóval, és jól eldolgozzuk.
Beleöntjük a formákba (nekem alumínium formáim vannak, akkorák, mint a nagyobb muffin formák. Célszerű ilyet használni, mert a sütit a formából esszük. Kb. 12 formára lesz szükség.)
Előmelegített sütőben sütjük 180 C-on 10 percig (különben nem lesz folyós a belseje,és megette a fene).
A szomszéd receptje. Ő bezzeg azt a szoknyát hordja három gyerek után (a legkisebb egy hónappal idősebb Joelnél), amit még a gimiben. Ááá!


Ettől a szépségtől meg csak a keblem dagad, olyan okos, ügyes és aranyos. Az üvöltést tőlem tanulta, azt hiszem. Így örültem neki mindig, ha felhúzott egy karikát a rúdra. Most ő is így örül. <3 nbsp="nbsp" p="p">




 

Levelet kaptam

Magamtól. Két-három hete adtam oda a Maoznak három levelet, egyet a Katának, egyet a nagybátyáméknak, egyet a nagynénéméknek bennük Joel képeivel, hogy adja fel. Volt még két másik is, az egyik Vácra ment a másik nagynénémnek (akit igazából Keresztanyunak hívtunk egész életünkben, és most nem tudok mit kezdeni ezzel a megszólítással), a másik pedig apámnak az otthonba. Na, ők valószínűleg megkapták. A szóban forgó hármat viszont az én spórolós uram (akkor szoktam így hívni, mikor telefonon beszélek Katával, és nem akarom, hogy hallja a nevét és hogy róla beszélek) betette egy nagy borítékba, hogy elküldi a Katának, ő meg majd kézbesíti a másik kettőt is. Jah. Ezt a nagy borítékot kaptam ma meg. Valószínűleg az a baj, hogy bal oldalra írta a címzést. Volt egy csomag is, amit rábíztam, hogy küldje el. Még hónapokkal ezelőtt. Azt is ezekkel a levelekkel sikerült elküldenie. Remélem, hogy odaér. (Katy, ez a te csomagod, majd szólj.)

2012. december 24., hétfő

Pont most egy éve...

Senkit ne tévesszen meg a Gergely-naptár pontatlansága.

Így tapsikolt délután. Van ez a vicsorgós mosolya, szerintem direkt csinálja ilyenre, mert amikor "rosszalkodik", akkor is ezzel próbál levenni a lábamról. Vigyázat, énekelek!




Ez a szülinapos videó. Nem annyira tudta, hogy mi történik, de hát honnan tudhatta volna, nem volt neki még ilyen. Hipp-hopp tralala, gadalti beshana! Vigyázat, itt is énekelek!




Szeretetmegnyilvánulások:




És így bulizunk mi:




Aztán megtelt a memóriakártya.

2012. december 12., szerda

Tegnap, ma, basszus

Tegnap elmentem Jeruzsálembe. Ez szinonimája a shopingolásnak. Nem mintha olyan sok pénzem lenne, amit elkölthetek, de ami van, azt elköltöm. Nem direkt, csak kell még egy-két pulóver és nadrág Joelnek, ja és zokni, Maoznak szülinapja van, de ha akciós a thermo pulcsi, akkor már miért ne vennék magamnak is. "Előhívattam" egy csomó fényképet, elemet vettem a gépbe, ami állítólag marha sokáig jó, nem sorolok fel mindent (amúgy ez majdnem minden). A lényeg, hogy esett. Egész héten hét ágra sütött a Nap, és egyébként ma is, de tegnap szakadt az eső. Viszont az emberek baromi kedvesek voltak. Elmentem aposztilt kérni Joel születési ak. kivonatára, és még a Külügyminisztériumban is kedvesek voltak. A buszsofőr bemondta nekem a mikrofonba, mikor kell leszállnom, a túraboltban az eladófiú áttúrta nekem az összes pulóvert megfelelő színért és méretért, aztán részletesen elmagyarázta, hányféle kabátjuk van, melyik mennyibe kerül, és mi az előnye-hátránya, noha előre megmondtam, hogy most csak érdeklődöm, nem veszek. Nem is tudom, fura volt. Szakad esőben az emberek morcosak szoktak lenni. Rami Leviben (izraeli auchan) az eladó felhívta rá a figyelmem, hogy csak két doboz tápszerre tudom felhasználni a kuponokat, úgyhogy a harmadikat majd külön fizessem, hogy arra is használhassak kupont. És még a rendőrautó se vinnyogott rám, amikor fények nélkül elhúztam mellette... Itt folyton süt a Nap, nem vagyok hozzászokva, hogy fel kell kapcsolni a lámpákat. Oda se neki.
Azért Maoz tortájával megküzdöttem. Illetve a tejszínhabos krémmel. Egy doboz tejszín, három zacskó zselatin, és végül az egész a kukában kötött ki. Tettem bele helyette csokipudingot, így is finom. Ma meg kimostam Joel új tréningjének a pulóverét. Krém színű, de az ujja piros (cuki a gyerek rajta, azért vettem meg), és persze fog. Ettől bírok hülyét kapni. Össze van varrva valami tök világossal, és fog! Jó, hogy pár zoknin meg egy eltévedt fehér rugin kívül minden fekete vagy majdnem fekete volt a gépben. Maoz szerint ma már fiúk is hordhatnak rózsaszínt, ez egyáltalán nem gáz. Nem, az a gáz, hogy egy ilyenért elkérnek 39 sékelt. Meg az, hogy Joelt rendszeresen nézik lánynak (sötétkékben is), és mivel a szemébe lóg a haja (és három éves koráig nem vágjuk le), elkezdtem összegumizni neki a feje tetején... Egyébként ma szegény leesett/elesett a csúszda létráján/ról a bölcsiben, és jól beütötte a száját, feldagadt meg minden. Ez olyan rossz, hogy elesik, és mások vigasztalják meg.
Basszus, kilenc óra, és még meg akartam gyúrni a pogácsa tésztáját.



2012. december 9., vasárnap

Joel tudja,....

... hol a cica, hol a lámpa, hol a lufi.
Tud rúdra műanyag karikákat felhúzni, ha mégsem sikerül, karikát méregből földhöz vágni.
Tud dobolni mindenféle felületen, kézzel is, minden mással is.
Tud tapsolni.
Tud dobozból kirakodni, visszapakolni, átcsoportosítani, dobozok tartalmát a szélrózsa minden irányába szétdobálni.
Tud mandarint a kosárból kidobálni és segíteni visszatenni.
Tud labdázni.
Tud párnára lefeküdni, és úgy tenni, mintha aludna.
Tudja a macska ételét megenni, a vizét kilocsolni, a farkát megcibálni.
Tudja anya szemét kinyomni, az orrába az ujját tövig belenyomni, az ínyét megkaparni, a haját ráncigálni.
Tud könyvet lapozni és újságot széttépni.
Tud tésztát egyedül enni, bambát anya szájába tenni.
A zokniját le tudja venni.
Tud pápát integetni, de nem akar.
Tudja, mi az, hogy nem szabad, de nem mindig hallgat rá.
Odajön, ha hívom.
A földről a kanapéra pakolja a játékait.
A polcról a kanapéra pakolja az imakönyveket.
Kópéskodik.
Bájolog.
A papírkoronát a fejére tudja tenni.
Tudja, hogy a cipőt a lábra kell felvenni.

Kicsi mókus.


2012. november 24., szombat

Címszavakban

Hazajöttek a katonáink. Most tudom az összes titkot, de nem árulom el.
Joelnek B'H lement a láza, és két napja csak randalírozik a lakásban. A polcokon már egy emelettel feljebb is eléri a dolgokat. Épp mondtam a Maoznak, nézd, kb. 5 prec múlva eljön az idő, mikor eléri a második polcot is. És két perc múlva...
A szoptatást gyakorlatilag abbahagytam. Még nem teljesen, de annyira nincs tejem (mivel Joel rákapott a tápszerre, és mivel most napokig nem volt hajlandó semmilyen szilárd táplálékot megenni, folyamatosan kínáltuk vele), hogy két slukk után egyszerűen belémharap, és akkor elcsomagolom magam.  Két foga van fent, kettő lent, ez már fáj. Szóval így.
Holnap lesz két vizsgám/zh-m/dolgozatom, nem tudom, itt hogy hívják, úgyhogy tanulok.

2012. november 21., szerda

In my opinion - Gaza

Nem mindig lehetséges teljesen megérteni egy helyzetet, és van, hogy ennek ellenére döntést kell hoznunk. Nem mindig áll rendelkezésünkre minden információ, amit szeretnénk, mégis dönteni kell. Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy nagy változásokat okozzak a döntésemmel, viszont biztos, hogy sokkal több információ és tapasztalat áll a rendelkezésemre, és azt kell mondjam, sokszor több értelem is, mint a legtöbb, a hírekbe mellékesen belehallgató, vagy pozíciójánál fogva véleménymondásra kötelezett illetőnek, aki az általa rendelkezésre álló fórumon fejezi ki szimpátiáját, antipátiáját Izrael/Gáza/háború/béke ellen/mellett, a római pápától egy unokatestvéremig. Szóval az én döntésem zéró tolerancia. Lassan jobban idegesít a sok magyarázkodó, Izrael emberségességét bizonyító, hamis fotókról leplet lerántó poszt, mint maga a tény, hogy a világsajtónak és a világsajtót fogyasztónak tényleg vagy a képébe kell tolni, vagy még halovány esély sincs rá, hogy megértse. Kinek kell magyarázkodnunk? Kinek? Ha rengeteg időm lenne, egyesével szedném össze a történelmi tényeket, eseményeket, amikért ők vagy meg sem próbáltak magyarázattal szolgálni, vagy azok olyan átlátszóak voltak, hogy bár ne is lettek volna. Vagy a hasonló helyzeteket, amikre egyszerűen magyarázat sem kellett, mert odatartani a másik orcát csak egyszer lehet, aztán megint az első jön, aztán a második, aztán az első, aztán a második, ezt meg agyonverésnek hívják. Ezen kívül ez ugyan szép keresztényi gondolat, mi azonban zsidók volnánk. Nem egész hétmillióan ebben az iciri-piciri országban.
Egy ismerősöm, kitett egy képet, palesztin(nak öltöztetett) és zsidó(nak öltöztetett) kisfiú összeölelkezve. A béke lehetséges. Mire én kommenteltem, hogy ne legyen naív, mire ő, hogy ne legyek kiábrándult, mire én, hogy mondaná inkább, realista, mire ő, hogy ha nem hinne, a pozitív változásban, nem lehetne szocmunkás, mire én, hogy vannak iráni, egyiptomi barátaim, és izraeli arabokkal beszélgetve, azt gondoltam, jó emberek, mert nem az előítéletek formálják a véleményem, de béke csak ott lehetséges, ahol mindkét fél akarja, és ez itt hibádzik, ehhez kell alkalmazkodni.
Nem tudom, hogy amit Izrael csinál az chesed vagy óriási lúzerség, de bosszant. Vagy azért, mert tényleg lúzerség, vagy azért, mert nem elég nagy a hitem, kevés vagyok, ahhoz hogy megértsem, és lúzerségnek tűnik. De nem fűlik a fogam ahhoz, hogy izraeli katonákat küldjenek be gyalogosan Gázába, hogy nehogy véletlenül ártatlan civileket öljenek meg légitámadással, hanem egyenként járjanak utána, hogy akit lelőnek, az rászolgált. Hogy miért nincs ez ínyemre? Mert a katonák bemennek a házakba, ahol sokszor senkit nem találnak, ellenben jól alá van aknázva. És bumm. Egy példa.
Márpedig tenni kell valamit, mert emlékezzünk vissza, hogyan is jutottunk idáig! Nem, nem ott kezdődött, hogy kinyírták a Hamasz főmuftit. Hanem ott, hogy már hónapok óta potyognak a rakéták délen. Egy itt, egy ott. Izrael meg szart se csinált (illetve de, dokumentált, ami szerintem egy elég jó húzás volt). Majd kinyírták al Jabarit, (csak őt és néhány hasonszőrű társát, nem busznyi civilt), mire -idézem- "kinyíltak a pokol kapui", és most Gázában ürítik ki a rakétaraktárakat. Lőnek, amerre éppen sikerül. Már nem csak délre, és nem csak kizárólag zsidók lakta vidékekre. Jeruzsálemtől délre is becsapódott már egy-kettő, és ott legalább olyan esélye van annak, hogy palesztinokat talál, mint hogy zsidókat. Hát ennyire érdekli őket. És hogy miért kell üríteni a raktárakat? Hát hogy legyen hely, ha túl sok érkezne az Irán által megígért nagyobb hatótávolságú rakétákból. Ez pedig, kérem, nem olyan ígéret, amit én meg a többi paranoiás izraeli elképzelünk, aztán híreszteljük, hanem olyan, amit Ahmenijad bemond az iráni tv-ben.
Így. Részemről tegyük a földdel egyenlővé, és hintsük be a földjét sóval.

2012. november 20., kedd

Gáz

Íme, hölgyeim és uraim, miért jó, ha olyan nyelv az anyanyelvünk, melyet a férjünk még nagyjából sem ért meg: Megírhatom a blogomon, hogy akkora egy háztartási ámokfutó vagyok, hogy ma fordul elő másodszor, hogy égve hagyom a gázt (a legkisebb rózsát kis lángon), miután leveszem róla a kávét, és csak fél nap múlva veszem észre.

2012. november 17., szombat

Az élet

Gyertyagyújtás után tegnap lapultunk egyet a wc padlóján (műanyag fürdőkáddal a fejünkön, igen), közben azon fortyogtam, hogy olyan halk ez a sziréna, hogy rádió mellett meg se hallanánk. Kiderült, azért, mert nem itt szót, csak valahogy idehallatszott. Ezek szerint, ahol szólt, bazi hangos volt.
Most el kell olvasnom két cikket és tömörítenem, ez a feladat szerdára a Tanár mint kutató órámra.

2012. november 14., szerda

Nincs erőm

Fáradt vagyok. Állítólag ma kitört a háború délen. Kinyírták a Hamasz fejét, ezért nem látogatjuk meg hétvégén a nagyszülőket. Joel beteg, az óvónénijével a tököm tele, most éppen orvosnak képzeli magát.
Elkezdtem az egyetemet, azzal együtt is legalább két évet fog igénybe venni, hogy a tárgyak több, mint feléből felmentést kaptam. Ma árusok vonultak be az udvarra, vettem egy virágos harisnyát, ez van ráírva a csomagolásra:
Believe in themselves, made a handsome woman, believe that their choice.
Ha valaki, hát a kínaiak tudnak angolul. Hogy nem jegyeztem meg, ami a Joel csörgőinek a dobozán volt, azóta is bánom. Sokkal viccesebb volt.
Éhes vagyok. Éjjel nem aludtam, későn keltem, ma egy banánt, egy körtét és hét minizacskó cheetost ettem.

2012. október 31., szerda

Where you lead



Mikor Kata itt volt nyáron, ezzel nyugtattuk a kocsiban üvöltő Joelt. Azt hiszem, a 16. szám a Morning hits címet kapott válogatás cd-men. Feltűnt ugyanis, mikor újra kezdtem nézni a sorozatot, hogy Joel mindig elcsendesedik, és fülel a főcímzene alatt. Visszagondoltam, és rájöttem,a terhesség alatt is végignéztem mind a hét évadot, szóval minimum 140-szer hallgatta végig a hasamban, nem számolva azokat az alkalmakat, amikor cd-ről ment. Most megint ezt nézem, és Joel tíz alkalomból nyolcszor így rázza a fejét, és rugózik a kis testével, ha meghallja a zenét az elején vagy a végén (ami egy másik zene, de azt is nagyon szereti).
Egyébként pedig kint van a harmadik foga, amire onnan jöttem rá, hogy csikorgatja őket, és hát két egymás mellett lévőt nem lehet. Fő táplálékunk pedig a vajas (mármint margarinos, gondolom) keksz. Uzsonnára, vacsorára. Csupa egészség...

2012. október 27., szombat

Incidens

Nem fértem be a babakocsival a zsinagóga női részébe. Már a múltkor is feltűnt, hogy a padokat előrébb kellene tolni, mert vagy 30 centi van köztük és a mehice közt. Ez mit sem változott. Viszont a múltkori műanyagszék-torony mellé betoltak egy másikat is. Hogy minek, rejtély, mert eleve végig volt rakva székkel a sor, és egyébként sem szokott tumultus lenni. Általában több szükség van 2-3 babakocsinyi parkolóhelyre, mint plusz székekre. Ennek ellenére ma nem fértünk be Joellel, pedig csak három nő imádkozott bent, egyik sem gyerekkel. Teljesen felhúztam magam. Nem kezdtem el rendezkedni az ima közepén, kijöttem, és tettem egy (a helység méreteihez mérten) nagy sétát, és megfogalmaztam a háborgó e-mailem szövegét. Közben arra jöttem rá, hogy nehezen nélkülözöm a következő kifejezéseket a héberben: nem teszi zsebre, nem áll meg a lábán, pofon vág, felvilágosít.
A Maoz szerint nem kellene köremilt írnom, hanem csak a gabbájknak kell szólni.

2012. október 25., csütörtök

Maoz és a csokoládé

Maoz nem ért a csokihoz, és nem is érti, mit lehet azon válogatni. A csoki, az csoki. Így kaptam egyszer öt tábla epres-joghurtos milkát, így kapok folyamatosan mogyorókrémes bonbont. (Mármint nem kapok folyamatosan bonbont, csak amikor mégis, az mogyorókrémes.)
Tegnap az erev nashim (csajos este) a csokiról szólt. Idehoztak egy bonbonkészítő lányt, és elmerültek a csokikban. Persze én nem értem oda, mert a jesivában beszéltük meg a három kilencedik osztály összes tanulóját. Öttől. Nem nyolcig, nem kilencig... Negyed tízkor értem haza, azért még elugrottam, de tényleg majdnem feleslegesen, pedig egész nap a csokiról fantáziáltam. Azért egy kicsi jutott. Ma pedig Maoz hazaér, és elővarázsol a táskájából egy halom nagyon flancosnak kinéző csokit. Tallérokat meg rudakat. Bendick's. Mind mentás. Nem hiszem el. Ennyire nem lehet peches! Annyira cuki, hogy gondol rám, és minden alkalommal mellényúl.
De fent a kisboltban (ami egyáltalán nem is kicsi) van konyakos meggy. Nekem meg egy hónap múlva szülinapom lesz...

2012. október 21., vasárnap

Fejlemények

Joel majd kicsattan, délután például letettem mászkálni, és a szokásos két perc után nyavajgás helyett háromszor körbekúszott a konyhában, aztán bement a szobájába (ilyen még soha nem történt), és eljátszott a vonatokkal egy nagy csomó ideig, míg én azon törtem a fejem, most oda kell-e ülnöm mellé, vagy hagyjam csak játszani magának. Ráadásul már délelőtt megcsináltam az óraterveket, úgyhogy nemigen volt semmi dolgom.
A csodaszerek eddig semmilyen változást nem vittek véghez a tejtermelésemben, úgyhogy a tápszer figyel a hűtőben a hajnali etetéshez (hozzávetőlegesen 3-kor).
Mostanában ilyeneket csinál:





Mindezt szünet nélkül, ha van mibe (kibe) kapaszkodni, és ma utánaugrott a babakocsiból az eldobott cumisüvegnek is. Én pont az ugrás pillanatára fordítottam el a fejem, úgyhogy röptében kaptam őt el. Megjegyezném, közvetlenül mellette ültem. Veszélyes egy gyerek. És ma végre ülésből sikerült mászásra váltania. Előredől, ereszti le a felsőtestét, majd frászt kap (és kis híján sírva fakad az ijedségtől), mikor végleg leér a földre. Akkor megállapítja, hogy ez már a siker kapuja, mégse sír inkább, hanem hátrafordítja a lábait, és uzsgyi az örömében tapsikoló anyuhoz.
A rendkívül pontos mérlegünk szerint 100 grammal többet nyom, mint tegnap. Éljen, b"H!

2012. október 18., csütörtök

Lucerna

Joel fel fogja hívni a gyámügyet. Reggel hányt, ennek ellenére elvittem a bölcsibe (mert a foga még mindig nem bújt ki) mondván, ha nem lesz jól, felhívnak, és akkor még el tudom vinni orvoshoz (aki fél egyig van), ha meg jól van (minthogy hányás után közvetlenül megint vigyorgott), akkor órák után mehetek Jeruzsálembe az interjúra. Elmentem. Röviden: félóra késéssel hívtak be (még szerencse, hogy Chana, akivel megbeszéltem, hogy hazahoz, az előző esti 3-as tervéhez képest az interjú előtt a telefonban már 3.20-ra tervezte az indulást). Kiderült, hogy nem is nekem való az a tanfolyam, amire az interjút tartották (miután kétszer jártunk az Oktatásügyi Minisztériumban, ahonnan ide küldtek, és kétszer jártam itt is), mert ez olyanoknak van, akik már angoltanárok (papírral), csak ezt honosítanák, míg én csak egy tanár vagyok, aki beszél angolul (papír nélkül), tehát nekem angol tanári diplomát kell szereznem. Még szerencse, hogy a tanév csak a jövő héten kezdődik... És biztos kapok olyan diákhitelt, amit ha tanárként dolgozok, nem kell visszafizetnem. Jaj, de szupi! No comment, intézzük.
Chana persze 3.20-kor még sehol, hívom a szomszédot, el tudná-e hozni Joelt is a bölcsiből, persze, köszi, nincs mit. Chana baromi gyorsan vezet, de kizárt, hogy 20 perc alatt hazaérjünk. Megérkezik, kerülőúton akarunk kijutni Jlemből, mert a nem kerülő durván bedugult. A kerülő is, de honnan tudhattuk volna. Majd kiérve Jlemből megállapítjuk, hogy a hírhedten balesetveszélyes útszakasz (Hizme-Adam), szintén. Két óra alatt értünk haza. Szegény Joel. Állítólag egész délután nyöszörgött, és azt hajtogatta 'Ma, 'Ma. Ezek szerint tényleg ez vagyok én. Megszoptattam, megdögönyöztem, ráültettem a mérlegre (fürdés előtt szőnyegen 7,4, fürdés után kemény talajon 7,8, én nem tudom, mindjárt megnézem, engem is vékonyít-e a szőnyeg). Újra megszoptattam, és elaludt. Én is, aztán felébredtem, őt betettem az ágyába, és elővettem a csodaszereket, amiktől majd annyi tejet termelek, mint egy egész gazdaság. Legalábbis hasonlót állított az arab gyógyszertáros a Superpharmban, és nagyon dolgában biztosan beszélt. Került is annyiba. Szóval. Napi 3-4-szer 30 cseppet teával vagy egyéb löttyel meginni. Összetevők: alkohol, víz, lucerna, ánizs, édeskömény, görögszéna, szamárkóró. Hogy a lucerna meg a szamárkóró ilyen fantasztikus jótékony hatással rendelkeznek, álmomban nem gondoltam volna. A kapszula (napi 3x 1-2-t): Görögszéna. Erről eddig sose hallottam, de nyilván ez is szuper, az egyetlen, ami aggaszt, hogy ajánlják anorexiásoknak is az étvágy növelésére. Tán Joelnek kellene adnom. Meglátjuk.

Fantasztikus! Szőnyegen én is 30 dekával kevesebb vagyok!

Egyébként nem veszem ám én ilyen félvállról Joel fogyását, igazából nagyon is meg vagyok ijedve, Maoz szintén, és nem is tudjuk, mit  tegyünk, jövünk a jobbnál jobb ötletekkel, meg öntöm ki a tápszert, amit Joel otthagy, és persze a mérlegre ültetni sem volt eddig napi rutin.

2012. október 16., kedd

Boys, boys, boys

Arra jutottam, hogy megint túl sok körülöttem a férfi. Bár nem tudom, ez még mikor volt így.
Mindenki kidőlt, Joel szed itt egyedül Béres cseppet... b"H! És már megint elaludt egyedül a kiságyban. Persze először meg kell szoptatni, hagyni forgolódni és vigyorogni, megvárni, míg elfárad, aztán betenni a kiságyba, ahol megtépi a nyulat, megrángatja a mackót, zörög a zenélős házikóval, izeg-mozog, míg végül elnyomja az álom. Ma gyorsan ment, amiben része lehet annak, hogy tegnap hajnalban felébredt, sírt, meg akartam szoptatni, de csak feldühítettem, majd elringattam, de mihelyt betettem az ágyába, újra sírt, aztán fél órán keresztül ringtunk az ikeás fotelban a nappaliban, hol nevetett, hol nyöszörgött álmában, majd elkezdett világosodni, és akkor vissza tudtunk menni aludni. Ennek következményeként nyolckor ébredtünk. (Mázli, hogy Rosh Chodesh van, és nem volt első órám, mert a reggeli ima hosszabb a fiúknak.)  Közben Maozt leverte a lábáról az október, fáradtsággal kezdődött, aztán hőemelkedés, rémálmok, szédülés, már kicsit jobban van, hazajött a munkahelyéről délben, főztem zöldséglevest, együtt megebédeltünk, aztán egész délután aludt.
Mindenki beteg, a jesivában is egymás után dőlnek ki a gyerekek. Egyébként azt hiszem, olvad a jég a kilencedikben. Tegnap két órám is volt velük, az első azzal telt, hogy erőlködtem, ordítoztam, ők meg szartak rá, majd bejelentettem, hogy mostantól, aki nem dolgozik, nem tanul, nem figyel, az részemről olyan, mintha ott sem lenne, következésképpen hiányzónak fogom beírni, ennek fényében vegyenek vagy ne vegyenek részt az órai munkában. Ettől persze betojtak, mert ha hiányzásuk van, nem engedik őket haza időben a hétvégén. Aztán bementem a második órára, és az egyik srác (aki rendszeresen ezt csinálja, egyébként), megint kérdezgetett, hogy miért jöttem Izraelbe, meg mikor, és akkor hogy tudok így héberül, és a férjem is magyar-e, vagy ő izraeli? És akkor mondtam, hogy remek, akkor válaszolok mindenre, de kérdezzenek angolul, így gyakoroltuk legalább a kérdő mondat szórendjét. Aztán kiderült, hogy betértem, ami meg végképp halálosan érdekes, mert ettem-e disznót, és ettem-e rákot, és ettem-e sajtburgert, és finom-e. És van-e tetoválásom. Vicces volt. Viszont ma legalább egy kicsit haladtunk, és kevésbé szenvedtünk.
Más: A Joel felhizlalása projekt. Komolyan kérdezem, van olyan gyerek, aki megeszi ezeket a kásákat? Nincs íze. Egyáltalán. Illetve úgy képzelem, talán a fűrészporé ilyen. Holnap még majd kipróbálom a vaníliásat, aztán a többit nem csinálom meg feleslegesen. Próbálok lefekvés előtt adni neki egy kis tápszert, amibe teszek a kásából, így nem érezni, hogy íze nincs, viszont kicsit megtömi a pociját. Olyan kis édes, úgy akar inni a cumisüvegből is, mint belőlem, egészen a szájához közel fogja, nem emeli, aztán nem érti, miért nem jön semmi belőle. Fekve azért már egész jól megy neki. Nem mintha sokat evett volna belőle. Előtte megdézsmálta a kekszet, amit sütöttem. Hülye voltam, kellett volna egy keveset sütnöm mandula és dió nélkül is. Teljes kiőrlésű lisztből csináltam, nem tettem bele csokipöttyöt, és a cukor nagy részét is helyettesítettem datolyasziruppal, szóval kategóriájában az egészségesek közé tartozik, csak hát kicsit nagyok a manduladarabok. Hogy az áfonyáról ne is beszéljek. De azért így is kapott belőle, mondván, mindegy, csak egyen már valamit. Persze túl van ez is lihegve, mert előtte is megszoptattam, meg utána is, meg még toltam a szájába a cumisüveget, tutira nem ment éhesen aludni.

2012. október 14., vasárnap

Kezdődik a hét

Tehát Joelt szombat este kicsit melegnek éreztem, mikor a szomszédéknál beszélgettünk, szokásához nem híven ülve el is aludt az ölemben, aztán végül éjjel megmértem a lázát (hónalj), mert akkor már egyértelműen forró volt, persze hagyományos lázmérővel és félsötétben, merthogy Szombat. 38,7. Jó, akkor Maoz, légyszi nézd meg mennyit kell adni a szirupból. Hány kiló is a Joel? Oké, rendben, felszippantjuk a szirupot a pipettával, az első pár csepp után tekergeti a fejét, szar lehet, mert mikor a vascseppeket adom neki, már előre nyitja a száját, hát megkóstolom, tényleg szar, mindegy, a végét rákenem a mellemre, így vágom át, utána kicsit óvatosabban cuppan rám. Hamar leviszi a lázát, elalszik, nem is igen ébred reggel ötig, akkor baromi szomjas,és ismét elég meleg, de később mérem meg a lázát, mert kell a reggeli fény, hogy le tudjam olvasni, ha már a szobából nem tudok kimenni a mellemen csüngő gyerek miatt. 38,5, de ezúttal popóban, egy teli szájjal vigyorgó, eleven gyerekében, úgyhogy adtam egy esélyt annak, hogy a láz magától lemenjen. Le is ment, csak a takony maradt. Most én vagyok beteg. Láz nélkül, de anélkül is remekül érzem magam.
Ma reggel fél 11-re volt időpontunk a tipat chalavba, ahol kiderült, hogy Joel fogyott 360 grammot. Akkor gondolkozzunk el, miért. Egyelőre ne kapjunk frászt. Először is: van étvágya? Van. Eszik, szopik. Ok, mit eszik, és mi a helyzet az én tejemmel? Jól alszom és eleget? Hát ööö... És a bölcsi? Jahh, hát ott általában nem eszik vagy keveset. Mondtam már, hogy utálom a bölcsődét?? Jó, adjak neki esténként mindenféle kásákat, kaptam is rögtön mintát, attól talán jobban és többet alszik majd, következésképpen én is, jobb lesz a tejem, a kása eleve ad neki egy csomó kalóriát, meglátjuk. És folyton etessem. Ok. És én is egyek egészségesen és eleget. Ok. És két hét múlva mérjük meg újra, ha szépen gyarapodik, rendben, ha nem, orvoshoz kell vinni. Ok. Elvittem a bölcsibe. Hazajöttem, tíz perce hívott a metapelet, hogy Joel nem akar levest enni, ellenben sír, és hányt. Remek. Próbálja meg elaltatni, ha nem megy, hívjon újra. Merthogy egyszeri tapasztalatunk alapján a fogzás nálunk hányással jár, önmagában ettől nem ijednék meg.
Ha viszont ez így folytatódik tovább, fontolóra vesszük (értsd.én már eldöntöttem, és keresztülviszem az akaratom), hogy kivegyük ebből a remek intézményből, és keressünk egy dadát.És ha bárkinek bármi ötlete van azt illetően, hogyan kereshetnék pénzt itthonról, azt szívesen venném.

2012. október 11., csütörtök

Maon

Úgy utálom a bölcsit, baromira nem passzol hozzánk. Eleve nem repesek az örömtől, hogy Joelnek bölcsibe (vagy akárhová) kell járnia, hogy ott tápszert kell kapnia, mert nem tudok eleget fejni, hogy időnként krémet kennek rá (mert Chani, az óvónő heppje, hogy lefürdeti a gyerekeket, bár Joelt nem, de a krémből rá is jut, és mi csak reméljük, hogy nem a cigarettaszagot akarja ezzel elnyomni, bár azt alighanem kiszagolnám), meg az óvónők parfümjét érzem rajta. De ma reggel nem is ébredt fel magától, és nekem kellett felébresztenem. Nem tisztességes dolog kisbabát felébreszteni, mikor édesdeden alussza az igazak álmát. A bölcsiben meg nem értik, miért nem alszik eleget a délelőtti alváskor,és miért olyan nehéz elaltatni. Hát azért, mert 9-kor kellene aludnia, mikor esze ágában sincs még. Azt kérdi az óvónéni: mikor kel, 5-6-kor? Mivan? Hogy még indulás előtt megetesse a tyukokat meg a disznókat? Mondtam, 7-nél nem igen hamarabb. És akkor utána meg fél 1-től van alvás, amivel nem lenne baj, ha este 6-kor már fektetném le, de ilyet nem teszek, mert nem alszik el olyan korán, és az apjával sem találkozna hétköznap, bár lehet, hogy akkor tényleg ötkor kelne, ami irtó praktikus lenne, hogy sötétben ülök a konyhában egy gajdolászó gyerekkel, míg Maoz alszik, mert fix, hogy nem kelne akkor sem egy perccel sem hamarabb, mint most, ami 6.20-kor van. Persze pont megfőzhetnék reggel, ha főznék, és pont megcsinálhatnám a sulis dolgaim, ha az agyam a létfenntartáshoz szükségeseken kívül bármi másra képes volna reggelente. Tehát hazajövünk, játsszunk, aztán elálmosodunk, későn egy délutáni alváshoz, de nagyon korán az éjszakaihoz, vagyis 4-5 körül. Ha nagyon álmos, azért elaltatom, de erről meg azt szeretném kérdezni, hogy az milyen irány, mikor az eddig napi két alvással remekül ellévő gyereket harmadszor is le kell tennem, mert nyűgös? Tehát a bölcsöde szar, és ha valaha, Elokim jismor, bármi gond lenne a kapcsolatunkban Joellel, meg leszek róla győződve, hogy azért, mert nem maradtam vele itthon elég hosszú ideig. Biztos javítana a helyzeten, ha legalább az óvónénit szeretném, de nem vagyunk kompatibilisek. Tudom, hogy szereti a gyerekeket, és sokan odáig is vannak érte, de ő az anti-én. Magas, vékony, dohányzik, a sötét haját szőkével melíroztatja, magas szárú szürke-sötétrózsaszín adidas tornacipőt vesz a (nadrágjára vett) szoknyájához, beleeteti a gyerekeket a capuccinós joghurtjába, ha kinézik a szájából, és három császármetszése volt kérésre! (Az ilyeneket onnan tudom, hogy Joel még aludt, mikor odaértem, és bár azt hittem, pár percen belül úgyis felkel, csak egy óra múlva tette, én meg maradtam trécselni.)
Vagy a Maoznak kell nagyon gyorsan nagyon jó állást találnia, vagy nekem itthonról végezhetőt, vagy ezentúl félévente kell gyereket szülnöm, hogy mindig szülési szabadságon lehessek.

2012. október 6., szombat

Szalad az idő

Joel fekvésből is felül a babakocsiban, feltápászkodik álló pozícióba, ha van mibe kapaszkodnia (általában belém, és általában a mellemhez akar eljutni, amint eléri a dekoltázsom, huzogatja le a pólóm), ha tornyot építek neki kockákból, rögtön ledönti. Rendeltetésszerűen használja eddigi legbonyolultabb játékát, melynek lényege, hogy gombok megnyomására, elforgatására állatok ugranak ki kis csapóajtók alól, amiket aztán vissza is csuk.
Ezen kívül elkezdtem tejtermékeket adni neki. Igazából valami egyszerűvel kellett volna kezdeni, mint túró, natúr joghurt vagy tejföl, de mivel csütörtökön az étteremben nem volt kedvem megszoptatni, rokfortos tésztaszósz került a kenyérre... Aztán tegnap cottage sajt (egyébként sejtem, hogy ebben az egészséges táplálkozás dologban nem leszünk bajnokok, de most sikerült nagyon finom teljes kiőrlésű kenyeret vennem), és imádja.

 


Utána természetesen elmondja a Birkat hamazont hiánytalanul...

 

Banánt is eszik, csak vigyázni kell rá, hogy ne kapja be és harapja le a felét egyszerre. Nagyon ügyesen használja azt az egy szem kinőtt fogát. Az egy szem kinőtt fog:

 


Elmentünk szerdán az Ikeába (onnan többek között a szivacsból készült kockák), eredetileg és esősorban azért, hogy etetőszéket vegyünk. Nos, az elfogyott, mármint az olcsó, fehér, praktikus, mert drága, színes, bárszékhez hasonlatos volt, amiken a gyereket nem tartja semmi, sem öv, sem karfa, de olyat inkább nem vettünk. Marad a babakocsi koszolása. Ez baj, mert szeretném, ha elkezdene egyedül is enni ezt-azt, ami óriási rumlival fog persze járni, kiönti, eldobálja, lepotyog, és ezt a babakocsival nem játszom el, mert elég nehezen takarítható, másrészt pedig nincs semmilyen vízszintes felület, amire letehetném Joel elé az ételt. Azért kicsiben próbálkozom. Körtével például:




Szeretne megismerkedni a macskával, ha mászás közben meglátja, sikongat, és elindul felé. Nagy izgalomba jön, a macska meg úgy tesz, mintha nem venné őt észre. Harminc centinél közbelépek, Joelt elforgatom, a macskát kiteszem. Katjére egyébként is nehéz idők járnak, és nem csak azért, mert Joel kitúrta őt a házból, hanem mert egy pofátlan dög. Folyton kaját kunyerál, de a szombati halhoz, amit mi eszünk, túl nagy gourmet. Szerencse, hogy a szomszéd fekete macska megint kölykezett, ezúttal hatot, építve a jó szomszédságra, egy falat sem vész kárba.

Egyébként pedig zöldül a kertünk, Maoz húga adott egy csomó növényt, és túlnyomó részük sikeresen vette a gyökereztetést és kiültetést. Egy halt csak bele, azt hiszem, mert a kertnek abba a felébe ültettük, ahol Katje végzi a dolgát, és ezek szerint a kémiai összetétel semmilyen növény számára nem megfelelő. Mondjuk erre gyanakodhattam volna abból, hogy amikor körbenőtt minket a dzsungel tél végén, ott még akkor se bújt ki semmi. De arra gondoltam, hogy a kaparászás miatt, és hogy ha kövekkel körbebástyázom a növényeket, megmaradnak. Azt hiszem, nem próbálom meg többször, majd csak nagy cserepekben teszünk oda mindenfélét. Most gyökereztetem azt a futónövényt, amiről egyébként egyszer kis ironikusan be is tettem ide egy képet, hogy milyen pici, de azóta már legalább egy méternyire nyúlik jobbra-balra, és alighanem a téli eső jót fog neki tenni. Majd azzal próbálom útját állni a macskakakinak.
Majd' elfelejtettem: nőtt egy fa a karaván mellett, fácska, csemete. Sőt, csemetécske, olyan, mint amit háttérképnek betettem. Rohamtempóban kezdett magasodni, úgyhogy gyorsan arrébb ültettük, nehogy azon kapjuk őt, hogy kikezdi a padlónkat alulról, és ki kelljen vágni vagy ilyesmi.  Most ott kókad szegény. de nagyon remélem, hogy magához tér, és nagyra nő.

2012. szeptember 26., szerda

Jom kippur

Hát... Remélem, hogy megmaradunk.
Tényleg nehezebb böjtölni, ha egy követelőző kis kukac minden órában szopni akar. Mikor tegnap este fél tízkor már negyedszerre csatlakozott volna rám, beláttam, hiba volt velem alvásra (és önkiszolgálásra) szoktatni, és nem szoptattam meg. Egy óra hiszti következett. Ezt ma megismételtük délelőtt, mit mondhatnék?, ő nem fárad ki, és olyan dühös tud lenni, hogy csak na, mindent ledobál maga körül (különös tekintettel a cumisüvegre, amiből vizet adtam volna neki, ha kért volna). Végül elaludt, de aztán hamar felébredt, és akkor megszoptattam. Aztán a délutáni szoptatás után úgy éreztem, nem tudok felkelni, ő meg értésemre adta, hogy még mindig éhes, úgyhogy megetettem almával, aztán gondoltam egyet, és megcsináltam a múltkor kinyitott tápszer (valami kukoricalisztes izé, amit kevés vízzel kásának, sokkal lőtynek csinál meg az ember, a gyerek meg nem issza meg, mert nincs íze) másik felét, és kevertem hozzá egy kis datolyamézet (ami, ugye, nem méz, hanem ilyen édes szirup), hátha kihúzzuk vele estig (hat óra nyolcig + pár pohár innivaló) szoptatás nélkül. Ki is tartottunk. Azért még benyomott egy bulátát is, és a Neila ima vége felé már tépte a ruhám, és az arcom kiálló részeit harapdálta, de kibírtuk. Ezen most elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy vagy Jom kippurkor kell szülni, hogy az egyiken még ne kelljen böjtölni, a következőn meg már (többé-kevésbé) el legyen választva a gyerek, vagy ha ez nem jön össze, nem szabad folyamatos szoptatásra szoktatni, mert ez kibírhatatlan (vagy a szoptatás szárít ki már félidőre, vagy a bőgő gyerek okoz fejfájást, arról nem is beszélve, hogy aztán úgyis megsajnálom, és megszoptatom). Aztán meg arra gondoltam még, hogy a tápszermentes időkben valószínűleg a csecsemők is böjtöltek egy kicsit...
Pár napja kísérletezem a kifárasztásos elaltatási módszerrel. Egyelőre azt mondhatom, hogy ha majd működni fog rendesen, nagyon jó lesz. Egyelőre kétszer sikerült így elaltatni, de ma már a saját ágyában! Úgy kell, hogy fekszem mellette, nem játszom vele aktívan, de nem is állítom le, hagyom, hadd forogjon, mászkáljon, sikongasson, tépje meg az orrom (amíg nem fáj), hadonásszon (leoltott villanynál), aztán egyszer kifárad, és elalszik. Ez csak akkor működik, ha nappal kialudta magát, és egyébként már fáradt, csak még pörögne. A hátamnak minden esetre jót tesz... A bölcsi teljesen elrontotta. Azelőtt kb. 8-kor keltünk, 11-kor aludt egy órát, 3-kor újra, és este 8 és 9 között feküdt le. mindhárom alkalommal karban ringatva aludt el, de ez nappal 5-10 percet vett igénybe, este általában kicsivel többet. Most legkésőbb 7.20-kor kel, a bölcsiben már kilenckor lefektetik őt, amikor nemigen alszik többet 40 percnél, ha egyáltalán, majd kb. 12.30-kor újra, és az utóbbi időben még alszik, mikor odaérek. Ezek után délután már nem hajlandó még egyszer aludni, és ha mégis, csak babakocsiban lehet elaltatni, a kezemben inkább nézelődik és forog, ágyra fektetve üvölt. De az esetek többségében nem alszik, csak álmos. Fürdés előtt és után sír a fáradtságtól, aztán vagy a szoptatásba alszik bele (ami erősíti benne, hogy csak így tudjon megnyugodni), vagy elalszik ugyan, de felébred, mikor az ágyába tennénk, és akkor meg vagyunk lőve, mert ugyan a babakocsiban elaludna, de sehogy máshogy, onnan meg mégis át kellene tenni az ágyába, ami nem megy, mert kezdődik az egész előlről. Ez az ideális új módszer jellemzően azokon a napokon vált be, mikor itthon volt velünk nappal, nem pedig a bölcsiben.
Egyébként  pedig várom a telet. Illetve azt a háromszor öt percet, ami itt a telet megelőzi, és ősznek lehet nevezni.
Ó és még az is jó a bölcsiben, hogy lehet ott kötőhártyagyulladást szerezni. Jellemzően a Jom kippur előtti nap éjjelén jelentkezőt (még éppen elkerülve az aznap reggel meglátogatott gyerekorvos figyelő tekintetét). Kamilla, másnap reggel helyben lakó háziorvos felhívása, majd meglátogatása, szemcsepp. Maoz nem jön be velünk, mert a kint parkoló kisbuszt látva megállapítja, hogy alighanem ennek a nőnek a kocsijából szállt ki félúton, amiért az elaludt egy pillanatra a kormánynál, és Maoz ajánlatát, vagyis, hogy vezet ő, visszautasította (amiért, vagyis hogy kiszállt, én nagyon büszke vagyok a Maozra). Szemcsepp segít, időközben másik szem is begyullad, most kettőbe csepegtetünk (és várom, mikor kell az enyémbe is).
Írtam az egyik oldalra, ahol rabbit lehet kérdezni, e-mailben kellene megkapnom a választ, és jobb volna, ha csipkednék maguk, mert egész nap ezen agyaltam, hogy nehogy ezen múljon az életem.

2012. szeptember 22., szombat

(Moce) Shabat (t)shuva

Ma Joel könyvéből olvasták a Haftarát.

Van abban valami érdekes (valami titok), hogy a gyermekeinkért akarunk sokáig élni, de hosszú életet a szülők tiszteletéért ígér az Örökkévaló.

A Jewish home-ban (איש וביתו) a gyereknevelésről szóló részhez értem. Egészen félelmetes és nyomasztó, mekkora felelősség. Ez egy nagyon jó könyv. Egy ismerősöm azt mondta, mikor látta, hogy olvasom, hogy neki is megvan, de az ilyen könyvek csak arra emlékeztetnek, mennyi mindent nem tartunk, vagy nem úgy, ahogy kellene, ezért inkább nem is olvassa... Bár valóban kicsit szárazan kezdődik és többnyire halachákkal, nagyon hamar nagyon érdekes lesz. Most arra gondolok, mennyit veszít, hogy nem olvassa el.

Ezen kívül még azon gondolkodom, hogy át kell-e állítanom az időt a telefonomban, vagy átáll magától. Mert a héten Jom Kipur, és mindig előtte állnak át téli időszámításra Izraelben. Hogy kevesebbet kelljen böjtölni. Egészen félelmetes, hogy az emberek többsége tényleg azt is hiszi, hogy akkor rövidebb a böjt, pedig (mivel naplementétől másnap a csillagok megjelenéséig tart) valójában csak hamarabb kezdődik, így az estére több böjt jut, és másnapra kevesebb, még csak kb 18.10 lesz (19.10) helyett, mikor feljönnek a csillagok, és Jom kipur véget ér. Vicces egyébként, hogy minden évben hisztériáznak ezen egy sort, hogy de ne állítsák még vissza az órát (a héten egy néni megmondta a rádióban, hogy ő hajlandó ezért egy órával tovább böjtölni...), és persze soha nem érnek el semmit. Szerintem móka, hogy van min vitatkozni, és nem bánom, hogy reggel hatkor majd már világosban kelünk megint, de az kár, hogy mikor Szukotkor az ember kirándulna, hirtelen már hatkor sötét van. Persze az esti sétákról meg korán haza lehet érni. Pro, kontra, pro, kontra.


2012. szeptember 10., hétfő

Anya szeme fénye



Ugyanez a gyerek a bölcsiben nem eszik, nem alszik, nem játszik, csak sír, sír, sír. Vigyem el orvoshoz, hogy biztosan nem beteg-e, biztosan nem a füle-e, mert azt is folyton tépkedi. Persze, tépkedi, mert fáradt. Azért elmentünk a rendelőbe, Joel pont úgy nézett ki, mint akinek komoly fájdalmai vannak, fülig ért a szája. Orvos csak délelőtt volt, de legalább foglaltunk időpontot a kilenc hónapos vizitre. Itthon aztán költöttünk egy verset is, most már kívülről tudom: Büszke vagyok magamra,/ ma meglógtam a bölcsiből,/ büszke vagyok magamra,/ ma meglógtam a bölcsiből./Ügyes Joel! Ezt tapsikolás közben kell mondani, és az Ügyes Joel!-nél két kézzel meg kell simogatni az ügyes Joel kis okos fejét. A délután folyamán aztán valamikor az a bizonyos fog is kibújt. Még nem láttam, mert nem enged ujjal vagy arccal a szája közelébe, de a kanál határozottan koccan valamin odabent, és ezt még az előtt vettem észre, hogy elmentünk volna a játszótérre kavicsot enni, úgyhogy csak a foga lehet. Mellette dudorodik a másik, úgyhogy a jókedvnek még nincs vége. Olyan gyorsan nő ez a gyerek!
Ma egyébként (megint) megkérdezték, terhes vagyok-e. Áááá! Szerencsére a mérleg mostanában a barátom, és nem omlottam össze. De fogok, mert tegnap éhesen mentem a sukra macskakaját venni, és beszabadultam az édességboltba. Igen, egy dobozzal. Hogy a csokibevonatos kávészemeket ne is említsem. Szóval meglátszik az majd a fogyigörbémen...

2012. szeptember 8., szombat

Újabb hét

Fárasztó a munkahelyem. A kilencedikesek nagyon nehéz esetnek bizonyulnak, csak 12-en (vagy 13-an?) vannak a csoportomban, de őket még legalább 3-4 másik csoportra tudnám felosztani aszerint, milyen módon, milyen feladatokkal lehet őket lekötni. Igazából az a baj, hogy nem adhatok nekik feladatot olyasmi gyakorlására, amit nem magyaráztam el, és az esély arra, hogy 10 percnél tovább figyeljenek a táblánál magyarázó tanárra, egészen minimális (nincs), ahogy arra is, hogy 10 perc alatt megértsék, miért kell létigét használni angolban ott is, ahol a héberben nem (I am tired), és hogy mikor melyik formáját. Káosz volt, kérem, káosz. Gondolom, megvan az a jelenet, amikor a börtöncellákból wc-papírt dobálnak ki a rabok. Na, ez volt az órán, még jó, hogy nem gyújtották meg. Szerencse, hogy az egyik kilencedik osztályfőnöke a Maoz cimborája és szomszéd, így lehet stratégiát kidolgozni.
Az ulpán meg unalmas, a tanár kicsit idióta, ráadásul egy hete nem is voltam ott, mert kedd este hánytam, és nem volt erőm szerdán hajnalban kelni, hogy unatkozni menjek.
Joel kezd beszokni a bölcsibe, nekem meg lelkiismeret-furdalásom van, hogy be kell szoknia.
Jobban tenném egyébként, ha elmennék aludni, amíg még lehet, mert ha az lesz, ami tegnap éjjel, akkor nagyon fáradt leszek holnap. Aludt édesdeden 12-ig. Akkor sírva ébredt, megszoptattam, de sehogy sem akart visszaaludni. Illetve akart volna, de nem tudott. Persze az önző szülő(k) első reakciója, hogy jaj, mit akar már, miért csinálja ezt, eze nudnik, de aztán belenéztem a szájába, és rögtön megértettem, hogy mi van. Dörzsöltem egy kis fogkenőcsöt az ínyére, azon cuppogot kicsit, de letenni nem lehetett. Fenékpaskolással, susogással lassan-lassan sikerült leülnöm vele, majd felvennem egy aránylag kényelmes, félig ülő, félig hanyatt fekvő pozíciót, és így elaludni Joellel a mellkasomon. Egy idő után viszont beállt a nyakam és a bal karom, úgyhogy muszáj volt lefektetnem őt az ágyra (az enyémre). Így aludtunk reggelig, elég gyakran ébredtünk, ettünk (ő evett, belőlem), nem vicces ez a fognövesztés. Aztán reggel Maoz nagy felháborodással kérdezte, hogy az miért van, hogy a fognövés fáj. A haj nem fáj, a köröm nem fáj, akkor a fog miért?? Kiviláglik a köztünk fennálló kulturális különbség. Normálisan erre azt válaszoltam volna, hogy az teljesen más, mert a csontnövés is fáj, megmondta a Madame Pomfrey, mikor Harry kezéből Lockhart kivarázsolta a csontot. De Maoz nem tudná, miről beszélek, ezért kénytelen voltam értelmes magyarázatot adni.
Bezzeg a Terminátort, azt látta. Joel rákattant egy nejlon bugyira, amit a kisasztalon talált. Na, először is. Nem tud négykézábra állni, és nem tud felülni, de ha már a kanapéra ütettem magam mellé, úgy gondolta, feláll, ráhasal a karfára, és lerámol az asztalról, hogy megkaparinthassa a nejlon bugyit. Semmivel sem lehetett eltéríteni a figyelmét, erre mondta Maoz, hogy most olyan, mint a Terminátor, villog a nejlon-felirat a fejében, és semmi más nem érdekli. Úgyhogy ledobtuk a földre a nejlon tasakot, arrébb letettük Joelt, ő meg odakúszott, hogy megegye. Maoz vérszemet kapott, és mézesmadzagnak használva a nejolnt, végigkúszatta Joellel a konyhát, én meg úgy meghatódtam, hogy csak ültem a kanapén könnyes szemmel. Szerintem irtó kedves tőle, hogy szombatra időzítette, mikor velünk van, és mindketten látjuk.
És a heti parasha (Tóraszakasz) ad egy magyarázatot arra, mit jelent a név, Joel. Ez az első perush rá a Tórában.

2012. augusztus 30., csütörtök

Első hét

Vasárnap nem is tudom, mit csináltam, úgy rémlik semmit. Vagy akkor írtam az előző bejegyzést? Na mindegy. Hétfőn az ulpánban voltam, és úgy tettem, mint aki valóban heti öt napot akar héberül tanulni. Szétuntam az agyam, mert mindenkinél jobban beszélek, az olvasással lenne gondom, de egy szót sem olvastunk. Aztán délben eljöttem, hogy Joelt elhozzam a bölcsiből. Nagyon élvezem, hogy autózhatok (pedig elvileg nem is autózhatok még egyedül). Kedden volt két órám a jesivában. Nem egyszerű kölykök, az biztos, de rendben leszünk be"H. Kilencedikben csak a szintfelmérőt írattuk, hogy egyáltalán ki melyik csoportba jusson. Szerdán elmentem az ulpánba, ahonnan már tizenegykor elsöpörtem, ezúttal azért, mert felhívott Joel óvónénije, hogy szerinte Joel lázas (törvény tiltja, hogy megmérjék neki a bölcsiben), és hogy hányt is. Mondtam, jövök, ahogy tudok, Jeruzsálemben vagyok. A férjem nincs-e a közelben. Nem, dolgozik, Jeruzsálemben. Nyilván azért adtuk bölcsibe a gyereket, hogy ne zavarjon otthon kávézás közben... Mindegy, egy bő óra alatt megérkeztem, közben Maoz foglalt időpontot a gyerekorvoshoz, épp odaértünk, megnézte Joelt, meghallgatta, megtapogatta, belenézett a fülébe, szájába, és megállapította, hogy Joel nem lázas, nincs baja a gyomrának, sem semmi más részének, ellenben jönnek a fogai (mindenhol duzzadt az ínye, de egy fog sem bújt még ki), és szerinte ez okozza. Nyilván rengeteg orvos nem értene vele egyet, de 50 éve meg voltak róla győződve, hogy a fogzás nem okoz lázat, ma pedig bizonyított, 25 éve, hogy nem okoz hasmenést, ma meg mindenki tudja, szerinte igenis okozhat hányást. Most ne mérjem meg a lázát (hacsak nem érzem melegnek), csak majd este, ha se nem hány, se nem lázas, mehet bölcsibe, ahova egyébként odaszól mindjárt, hogy egy hányás nem ok ugrasztani a szülőt. Joel egész délután marha elégedett volt magával, és szuper édes volt. Aludtunk együtt vagy másfél órát, jól kipihentük magunkat, tök jó volt. Ma megint mentem tanítani, a tizedikben egész jól ment, a kilencedikben sokkal kevésbé, ráadásul akkora hülyeséget csináltam, mint a ház. Minthogy diszlexiások a legtöbben, fel akartam hívni a figyelmet a "Do you speak Engish?" kérdésben arra, hogy nyelvet tudni elsősorban azt jelenti, hogy beszéljük azt, nem írjuk vagy olvassuk, szóval ne izguljanak, és akkor fel is tettem ezt a kérdést, mire az egyik fiú bekiáltotta, hogy "Yes,  I am!", aminek annyira megörültem, tudniillik, hogy felelt, hogy angolul, és hogy ilyen optimistán, hogy rögvest fel is írtam a táblára.  Aztán ki is csöngettek, úgyhogy arra már nem maradt idő, hogy tisztázzuk, az különben "Yes, I do", és akkor ha már, akkor keressünk egy kérdést, amire lehet a válasz "Yes, I am", és ez így maradt a táblán. Az óvatos tanár első szabálya: mindig töröld le magad után a táblát! A bölcsiben meg rámszóltak, hogy nem vittem tápszert, és a tej nem volt elég. Mire mondtam, hogy de hát van még egy zacskó tápszer a fiókjában. Nem, elfogyott. De hát ott van, látom! Ehhhhh Megőrjítenek. Mindegy.
Eszterékkel meg nem találkoztunk, mert senki se ment Jeruzsálembe 2 és 3 között, aki el tudott volna minket vinni. Ez marha idegesítő. Ültem a padon, és bámultam az autót. Ilyen hülyeséget, mint ez a három hónapos kísérővezetős szarság! Na mindegy. Majd valamit kitalálunk. Holnap tudtak volna jönni, ha Maoz utána el tudta volna vinni őket Mitzpe Jerikóba, de neki nem jó. Én meg, ugye, elvinni még el tudnám őket, de nem vezethetek egyedül haza. Áhh. Eddig a hét, és még van két nap. Ma happening van a játszótér mellett a füvön, tüzönsütögetés, ilyenek. Maoz sütöget, én majd eszem, aztán bealszom.

Úgy három hete vallásos internetünk van, ami kiszűri az erkölcstelen képeket, oldalakat. Ennek több fokozata van, miénk a leggyengébb. Jó, a filmekeneten-en már nem látom az izomreklámok lányos részét, csak a kockás hasakat, ez azt jelentené, hogy a dolog működik, ámde: semmilyen index.hu cikket nem tudok elolvasni, most nem látom a blogon a valakinek a gyerekeiről készült fényképét, ellenben a fb-on ott van egy pucér (teljesen pucér) nő. Nem rajzolt, fotózott. Most akkor mi van?

2012. augusztus 22., szerda

Bölcsődés nagyfiú

Joel  bölcsiben (beszoktatáson), magam vittem fel autóval. Úgyhogy van még egy órám és tíz percem, hogy takarítsak. Ami belefér. Start!

2012. augusztus 19., vasárnap

A jogosítvány

Megvan, megvan, megvan! Illetve még el kell érte menni, meg utána kell nézni, meddig nem vezethetek egyedül meg ilyenek, de megvan, átmentem! B'H!!

2012. augusztus 14., kedd

Két hét

Hihetetlenül elfoglaltak voltunk. Hogy Katával mit csináltunk másfél héten keresztül, most hirtelen nem is tudnám megmondani.Egy nap elmentünk Jeruzsálembe, hogy kimozduljunk, és folyamatosan fényképeztünk. Betértünk az egyik több emeletes üzletbe, hogy talán ott meg tudom Joelt szoptatni, és a női mosdó előtt volt is egy beugró, aminek a közelében nem volt férfimosdó sem, szóval oda behúzódtunk. Ez a része jól ment, csak azt nem tudtam sehogy kivédeni, hogy Joel időnként felkapja a fejét, és ilyeneket csináljon:

 


Tu beÁvkor (zsidó "Valentin-nap") Maoz elvitt étterembe pofátlanul kihasználva, hogy Katára rá lehet sózni az esti műszakot. Persze én folyamatosan aggódtam, hogy Joel majd biztos órákat fog sírni, és Kata kétségbeesve felhív majd, ezen kívül a tervezetthez képest két órával később értünk az étterembe, mert megálltunk tankolni, beugrottunk dinnyét venni (...), akkor már vizet is, az autót a város szélén tettük le, felszálltunk a villamosra, ahol eszembe jutott, hogy a mágneskártyám a másik táskámban maradt, akkor leszálltunk, vettünk jegyet, vártunk 15 percet a következő villamosra, a 14. percben eszembe jutott, hogy a 8-as busszal is mehettünk volna, ami szinte az étterem mellett tesz le, most már mindegy, a villamos valamiért megállt két megálló közt, és el is időzött ott egy kicsit, aztán leszálltunk, ahonnan rossz felé indultam el, mert térkép alapján ott jó, csak az nem látszik a térképen, hogy lehetetlen a terep, akkor átvágtunk a Mamilán, közben, ugye, veszekszünk, hogy ilyen nincs, aztán fogtunk egy taxit, végül odaértünk. A bejárat előtt megbeszéltük, hogy valójában miért is jöttünk ide, és elhatároztuk, hogy ennek megfelelően folytatjuk az estét. Sikerült is, jókat derültünk a miniatűr adagokon, és a feledékeny pincérlányokon, Maoz hozta az izraelit, én magamat (a szórakoztató énemet), ettünk, eldöntöttük, hogy jövőre gyrosozni megyünk ugyanazen jeles napon. Végül jó volt, még azon se húztuk fel magunkat, hogy útépítés miatt dugóba kerültünk (Hizme után!). Felhangosítottuk a zenét, és végigharsogtam az utat haza. Kata néhányszor felhívott, hogy mikor érünk haza, na nem azért, de ő mégsem érzi magát teljes nyugalomban nálunk egyedül, és különben is ráhoztam a frászt azzal, hogy fel akartam írni neki a mentők számát. Erre hál' Istn semmi szükség nem volt, és másnap készítettem neki egy (hűtőmágnes plecsnit).

 


5-étől Maoz szabadságon volt, és minthogy (idézem) ő megőrül, ha még egy napot (péntek, szombat után) otthon ülve kell eltöltenie, elmentünk Ma'ale Efraimba a strandra, a ffi-női közös időre. Felvettem a direkt fürdésre vásárolt alávevős felsőm meg a szoknyám a fürdőruhámhoz. Ám mikor be akartam menni az úszómedencébe, kiparancsolt az úszómester, hogy csak fürdőruhában. Ember, nekem ez a fürdőruhám. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, én meg, hogy igen, és persze csak azért is bementem a vízbe. De ő vitatkozott, elvitte a Maozt megmutatni, hova van kiírva, hogy csak fürdőruhában, de nem is azon vitatkoztunk, hogy hadd mehessek be nem fürdőruhában, hanem hogy ami rajtam van, az a fürdőruha. Nem hittem volna, hogy ez Izraelben előfordulhat. Merthogy mindenféle betegségeket el lehet kapni, ha az emberek utcai ruhában bemennek a vízbe. Halóó, pucold ki a füled, ez nem utcai ruha. És akkor szólt a Kata, hogy jó lenne, ha jönnék, mert Joel sír. Így esnek el a hősök. Úgyhogy maradtunk a gyerekmedencében (és abban, hogy ide se jövünk többet). Joel nagyon élvezte a vizet, sajnos az úszógumijában viszont folyton előreborult, és nem tudott ülve maradni, gyorsan feladtuk, majd jövőre.

 


  
 

 Aztán megérkezett Tibi, akitől Joel láthatóan félt első ránézésre, hiába, a bizalomért meg kell dolgozni. Hétfőn Jeruzsálembe mentünk, ezúttal nem csak az időt agyoncsapni. Fel akartak menni a mecsethez, ami zárva volt, lövésem nincs, miért, így megnézték a Kotelt, ízelítőt kaptak a jeruzsálemi tűző Napból,

 

 aztán császkáltunk az Óvárosban még egy kicsit, majd bementünk a Dávid-toronyba. Ez Joel első múzeumlátogatása. Itt ráeszméltünk, hogy reggel óta nem ettünk semmit, és lassan vacsoraidő, úgyhogy elindultunk a Café Hillelbe, merthogy ott finom a saláta és a pizza. És a limonana is finom.  Maoz is kipróbálta az Esztertől kapott mei tait, mit mondhatnék, nagyon jól áll neki(k).

 


Kirándulásban nem ismerünk (én) tréfát, másnapra Jafót és a Tel avivi strandot terveztük be. Utaztunk vonaton, ami mindenkinek elnyerte a tetszését, Tibi és Kata le is fényképezték, hogy na, ez nem a MÁV.

 

(Egyébként hazafelé a vonat hamarabb futott be, mi meg nyugisan üldögéltünk a peronon a padon, majd azért megkérdeztünk valakit, hogy ez a vonat az a vonat?, és igen, ugrottunk is fel rá, nehogy otthagyjon bennünket. És csak ültünk, ültünk, ültünk, a vonat pedig kivárta a menetrend szerinti indulási idejét, és akkor indult el. Ez tényleg nem MÁV, kívül büszkeséggel tölt el, hogy az országban, amelynek nyelve megalkotta a balagan szót, valami ilyen jól működik.)
Tel Avivban meleg van. Nagyon. Ez sokat elvesz Jafó szépségéből is, pedig Jafó véleményem szerint nagyon szép.

 

Valamiért mégis mindenki másnál hamarabb telik be a pohár, mint nálam, és alighanem csak azért nem löktek a sziklás partról a vízbe, mikor a távolabbi strandra vezényeltem (hajtottam erőltetett menetben) őket, mert Joel rám volt kötözve. Odaértünk, lerogytunk, Katával elmentünk átöltözni egy étterem (nohiszen) wc-jébe. Itt dőlt el, hogy soha nem utazom majd a trópusokra. Életemben így még nem izzadtam, annyira ragadtam, hogy alig tudtam felvenni a fürdőruhám. Mindezt uv-fényben.
Meg kellett állapítanunk, hogy Joel kis betoji, és fél a tengertől. Pár pillanatig, amíg nem jöttek hullámok, csapkodta a vizet nagy élvezettel, mint a medencében, de ahogy megérkezett az első hullám, kapaszkodott belém, mint egy kismajom, és nyöszörgött. Ha tud futni, elfut, ez fix. Úgyhogy nem (nagyon) erőltettük a dolgot, csak fogtuk, és néztük a vizet.

 


 


A parkolóból (ahol az autót hagytuk, mert TA-ban lehetetlen lett volna parkolni) alig találtunk ki. Már sötét volt, Joel meg fáradt, úgy fáradt, hogy csak az anyai kebel jelenthet megnyugvást, úgyhogy én is előadtam az autós szoptatást. Hogy ez anatómiailag szinte lehetetlen (sokat gondoltam a Hihetetlen családra), az egy dolog, a kellemetlenebb része az volt, amikor Maoz nekihajtott a láthatatlan padkának, és beleállt a szegycsontomba a babahordozó fogantyúja. Azt hiszem, az végül is szerencse, hogy már eleve neki voltam feszülve legjobb tudásom szerint, így csak nyomott, nem ütött. Az autó (eddig úgy tudjuk) rendben van, és én is (úgy tudjuk) hála Istnnek.
Szerdán szünnapot tartottunk, és Maoz "tüzönsütögetett" vacsorára. Finom volt, a környék összes macskája megmondhatja.

 


 Csütörtökre elvileg Holt-tenger plusz Macada lett volna a program, de aztán komolyan magamba néztem, és arra jutottam, hogy sem Joelnek, sem nekem nem volna jó 40 (gondoltam akkor, de valójában 45) fokban hegyet mászni, így elmentünk Ein Gedibe.
 Indulás előtt még Maoz hozzápróbálta Joelt a dinnyéhez.

 


A víz kellemesen testhőmérsékletű+, és ahogy beleért a kezem, sikított az összes ekcémám, a továbbiakban a parti zuhanyzóra szorítkoztam. Joelbe öntöttük a vizet, ivott is, és elvittük neki a lavórt, amiben remekül érezte magát, az igazság az, hogy irigyeltük is.

 


 A tüzet, természetesen itt is megraktuk (Maoz), és Ein Gedi macskái is a szívükbe zártak minket.




 Otthon végre elszántuk magunkat Katával, hogy lecsúszunk a csúszdán. Ez komoly bátorságpróba, ez a csúszda nagggyon magas.


És az ember így néz ki, mikor leér...:

 


 


Aztán ennyi is volt. Sem energia, sem pénz nem maradt további kiruccanásokra, Maoz pedig elkezdte sajnálni, hogy vége a szabadságának, és hiányolni, hogy nem volt velünk hármasban valahol szállodában. You can't always get what you want, mondám neki, és további nehézségekbe ütközöl, ha el sem tudod dönteni, mit akarsz, illetve, hogy döntesz, azt megkapod, majd másra kezdesz inkább vágyni.
Vasárnap délután kivittük Katát és Tibit a reptérre, most kicsit szomorú vagyok, mert nagyon sok ideig nem találkozunk. Maoz viszont hirtelen nagyon kedves, ami meglepő, mert kiderült, hogy 800 sékelünkbe fájna lemondani a bölcsit, és úgy döntöttünk (közösen), nem mondjuk le, hanem inkább nekem keresünk még két napra munkát. Nem tudom, meddig tart nála az érzelmileg támogató üzemmód, de kiélvezem, mert jó. Nagyon.

Itt vagyunk szépen, mind együtt (a Dávid-toronyban):

2012. július 30., hétfő

Az ötödik

Az ötödik blogbejegyzés arról, hogy megbuktam vezetésből. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Meg szeretném ölni a vizsgabiztost, mert egy arrogáns f***, aki bezzeg a srácot átengedte, mit számít az, hogy rosszabbul vezetett nálam. és utálom a Maoz hisztijeit is ilyenkor, meg hogy képtelen megérteni, hogy nem segít, ha csak rinyál, ellenben belegondolhatna abba, hogy mennyire szarul érzem magam az egész miatt már eleve. És ezt nem várom ám el, hogy magától belegondoljon, nem, elmagyarázom, de így se, nem, mert olyan borzasztóan el van foglalva a saját aggodalmaival. Úgyis visszakapja egyszer.Áááh!!

2012. július 29., vasárnap

Tisha beÁv tizedikén

Önkénteseket keresek a Jeruzsálemi Templom újjáépítéséhez. Nem akarok többet emiatt böjtölni. Rossz.
Hogy amiatt, hogy egy nappal el van tolva az idén, és mert szoptatok, könnyebben vehetem, nem segít. Mert az mit jelent, hogy könnyebben? Azért éjjel ittam pár korty kólát, mert elég rosszul voltam, fájt a gyomrom, görcsölt, miegyebek stb. és féltem, hogy hányni is fogok. Azóta nem, de még öt óra. Hjaj.

2012. július 22., vasárnap

Tipat chalav

Voltunk. Joel egy hős, nem is sírt, pedig két oltást is kapott. Azért nem volt tőle boldog, morgott, mint egy kis kutya. Most meg már másfél órája alszik, bizonyára mellékhatás. De nem ez a lényeg, hanem hogy ha nekem kellene fogynom, akkor miért a gyerek nem hízik megfelelően. Alig több, mint 7 kg, és a magassága sem változott olyan sokat. Ennek örömére egy hónap múlva ismét megyünk, hogy megmérjék. Addig pedig tegyek egy kis olíva olajat az ételébe, mert az állítólag segít jól hasznosítani, amit megesz. és hogy gyakorlatilag mindent adhatok neki enni. Tejterméket és mézet nem, de ezen kívül. Én pedig vegyek valami mogyoró-dió speciális keveréket, amitől kevésbé leszek fáradt, mert lehet, hogy emiatt diétás a tejem vagy nem tudom. Kérdezte a védőnő, hogy fáradtnak, gyengének érzem-e magam. Hááát, gyengének nem annyira, inkább fáradtnak. Csak hát a Maoznak vizsgái vannak, tehát a nullához konvergál  használhatósága, Joel 24/7 az enyém (21/ 6 helyett...), ráadásul éjjel két-háromszor kel és egy órán át cumizik rajtam, és a meleg is eléggé kifárasztja az embert, plusz elkezdtem aggódni az angol miatt, még mindig aggódom a vezetés miatt, tanulok is, jobb híján főleg este későn, hogy ne csak a csodában reménykedhessek, persze, hogy fáradt vagyok. De igazából én már rákészültem, hogy ez most így lesz egy 15 évig, és ha csak az én kedvemen múlna, rögtön össze is hoznánk még egy babát, úgyhogy annyira mégsem lehetek kikészülve. De aggodalomra egyébként sincs semmi ok, egy madár leszarta a babakocsit hazafelé

2012. július 20., péntek

Alexandra könyvvásár

Végignéztem a listát:
  • rettenetes, mennyi szemetet kiadnak
  • Ámosz Oz összes könyve akciós
  • rengeteg a Jézus
  • rengeteg a ponyvakabbala
  • rengeteg az útikönyv olyan helyekre, ahova az akciós könyvvásáron vásárló sose jut el (izraeli nincs)
  • bárki, aki kicsit is híres, megírja az önéletrajzát
  • kiadnak egy csomó olyan könyvet, amit csak a jó Ég tudja, ki fog megvenni (mint például a Törpekakas, vagy A 100 leghíresebb traktor)
  • elképesztően sok a könyv a macskákról
  • anno nagyon sokat nyomhattak a Napfogyatkozás Guyanabanból, mert én kb. 7 éve vettem akciósan, és azóta is mindenhol akciós, itt is
  • szerencsém van, mert a Szépségről, amihez (másik) Eszter meghozta a kedvem a blogjában, szintén le van árazva
  • a Mondjátok meg Zsófikának tényleg kapható (sőt), és az Egyetemi Könyvtár 20 éve nem olvasott könyvek kiállítása nem reprezentatív
  • és a végére egy kérdés: Mi az, hogy ajándékkönyv? Persze tudom, olyan, mint a matyómintás fakanál, amivel nem az ételt kell kavargatni, hanem fel kell lógatni a falra.

2012. július 18., szerda

Én még olvasok... ööö.... Szombaton

Nem sok minden hiányzik, ami elmúlt, de érzek bizonyos nosztalgiát azok után az idők után amikor a nyaram azzal telt, hogy nap nap után ültem a szobámban a fotelban az ablak alatt, és olvastam. Sokat, 60 lap/óra sebességgel (mármint oldal), ami egy nagyon kényelmes tempó abból a szempontból, hogy élvezni is van idő, amit az ember olvas, meg egy könyv se tűnik végtelen hosszúnak. A nyomorultakat, A 22-es csapdáját, A gyűrűk urát... Ilyen most nincs. Persze hála Istnnek, ami Joelt illeti (és nem csak azért, mert magamévá tettem Shiri hozzáállását, miszerint baruch haSh-em, hogy fel kell kelni éjjel, mert azt jelenti, kisgyerek van a háznál, b"H, hogy tele a mosogató, azt jelenti, van mit enni), de néha jó volna például, ha el tudnék szakadni a géptől, és leülnék olvasni. Jó, hogy van Shabat, jó, hogy van Shabat!!

Én is fordítva tartom a kamerát



Én azt szeretem, mikor így kiabál, mert azt jelenti, jól elvan. És nagyon szórakoztatónak is találom. A macit nem kérdeztük.

2012. július 16., hétfő

Röviden

Az angol vizsgát újra le kell tennem, mert nem vagyok a megfelelő szinten nyelvtanból, az újabb vezetés vizsga időpontja, mint kilátás a bitófára a cellaablakból, Joel egész nap nyávog és nyüszít, fáradt, a szúnyogok meg össze-vissza csípik, éjjel fel kellett kelnem, hogy fájdalomcsillapítót vegyek be, mert fájt a fejem, tíz perce megint.
Amúgy happy. A múltkor azt álmodtam, hogy egy sokemeletes házban vagyok, aminek emeletein a legkülönfélébb intézmények kaptak helyet. A legfelső emeleten például gyerekkórház volt, alatta bank, de volt repülőtér is. Az egyik emeleten az ékszerárus bódéja alatt találtunk egy bombát (én és Co.), melyet hatástalanítani és eltávolítani kellett volna mihamarabb, mert hát meg kell menteni ezt a temérdek embert itt az épületben. Felmértem a helyzetet, majd azt mondtam a többieknek, én inkább elmegyek. És elmentem. Aztán ők megoldották, legalábbis részben, sikerült időt nyerniük azzal, hogy a bombát betették a liftbe, és rákötötték a nemtudommire, mert így folyton visszaszámlálódott újra, ahogy föl-le ment a lift, és mikor felrobbant, akkor is csak minimális kárt tett az épületben, mert a lift az épületen kívül működött.
És a körmöm is le kellene vágni.

2012. július 9., hétfő

Az első csók

Azt azért sajnálom, hogy tegnap nem vittem fényképezőgépet a játszótérre. Igazából sétálni akartam, de ott volt Tchelet a testvéreivel. Tíz éves, és nagyon szereti Joelt, ezért odahívott hozzájuk. Van egy egyéves+ húga, aki szintén agyon szereti a kisbabákat, rögtön sikítozni kezdett örömében, és rávetette magát Joelre, aki meglepődött ugyan, de nem mutatta nemtetszés jelét. Először csak megsimogatta, aztán megölelte, aztán adott egy nagy, nedves puszit a szájára. Nagyon édesek voltak, aztán Joel mégis inkább szerette volna azt a három babalépésnyi távolságot, és sírva fakadt.
Ma elvileg lesz valami happening, arra majd viszem a gépet.

Virág

Megszületett az unokatesóm kislánya. Maga vezetett a kórházba, a nagynéném ment vele, de ő nem tud vezetni. Mindenesetre beértek, és megszületett a gyermek, sorban a negyedik, Virág. Felhívtam a nagybátyám, gratuláltam (senki másnak nincs meg a száma...), majd még hívom őket este. Joel egész napos nyekergéssel ünnepel. Ebből kifolyólag a bejegyzésnek itt vége.

2012. július 8., vasárnap

Az apám

Ha pszichológushoz mennék, tutira róla magyaráznék egész idő alatt. Aztán ugyanúgy nem jutnánk semmire, mint ahogy egyedül sem jutottam sokra. Így majd' 3000 km-ről, és hogy szinte soha nem beszélünk, elég jó a kapcsolatunk, és csak néha szeretném azért felhívni, hogy mindennek elmondjam, amiért kiborítja a húgom, akinek a mentális épségéért olykor komolyan aggódom. Hogy mennyi lelkiismeretfurdalás van ebben, amiért én leléptem, és ő ottmaradt vele? Bizonyára van benne, de nem sok, borzasztóan sajnálom, de hibásnak azért nem érzem magam.
Az apám nem gonosz ember, nem alkoholista, nem verekedős, nem lépett le tőlünk, csak éppen megmérgezi a levegőt. Egyszer találtam egy fejezetet egy könyvben, amit olvasva leesett az állam, mert úgy tűnt, az apám leírható egy pszichológiai tünetegyüttessel. Belegondolok, és sajnálom, mert szörnyű lehet neki. De kívülről nézve, mindazok számára, akik vele vagy a közvetlen közelében élnek, egy dementor. Néha azt gondolom, az anyám meg egy patrónus volt, mert csak mióta meghalt, ismeri fel a rokonság is, hogy az apám tényleg elviselhetetlen. Mert egyébként ideig-óráig és főleg kisgyerekekkel bűbájos. És segítőkész. És egy Móka Miki. A mókamikiség egy ideje lekopott. Lehet, hogy mi koptattuk le, mert olcsó poénokkal nem lehet feledtetni a (lelki) pofonokat.
Ha belegondolok a helyzetébe, elkomorul minden, mert nem ismerek (talán mert nem sok lehet a világon egyáltalán) nála magányosabb, kétségbeesettebb embert. Dolgozni nem tud, a gyerekei hellyel-közzel beszélnek vele, a barátai, akik voltak, élik a maguk életét, a testvérei valami hasonlóval próbálkoznak, nincs hobbija, az ideje nagy részét évek óta pótcselekvésekkel töltötte és rohangálással, ami ma már a Parkinson-kór miatt nem megy. Még elég jól elláthatná magát, de ehhez önfegyelem és türelem kellene. Apám ezekbe a sorokba nem állt be, mikor osztogatták.

Elesett. Pár hete, talán kettő, lehet, hogy három. Két napig hárította a húgom, hogy neki nem kell orvoshoz mennie, majd hétvégén ugrasztotta, hogy mégis. Az ügyeletes orvos kijött, lecseszte a húgom, hogy az apám hogy eshetett el, miért nem vigyáz rá, majd mentőt hívtak, hogy bevigyék a kórházba, ahol helyretették a vállficamát. Kapott egy rögzítőhálót és azt az utasítást, hogy három hétig pihenjen, a karját egyáltalán ne használja, a hálót ne vegye le. Másnap délután már a kiszökött kutyáinkat kergette a szomszéd utcában, rögzítőháló nélkül, természetesen. A válla ki is ment hamarosan újra, természetesen. Kihívják az orvost, aki ezúttal az apámat cseszte le, majd a mentősöket, akiknek jajgatott, majd az egyik leállította, hogy a másiknak addig legyen ideje az előszobában verni a fejét a falba. Bevitték a kórházba, megint. Helyretették a vállát, megint. A húgom már nem akart bemenni vele, mondván, neki nincsenek felesleges energiái a vizsgaidőszak közepén, munka mellett. Aztán, ha jól emlékszem, mégis bement. Az orvos elnézését kérte, hogy csak négy napig tudja benntartani (a túlzsúfolt kórházban, vállficammal). A napok eltelnek, apám hazaér. Majd egységnyi idő után újra kificmítja a vállát. Ordenáré üvöltés mindenki részéről, hogy ennyire hogy lehet valaki... Mentők, kórház, ezúttal már csak altatásban tudták helyretenni, a húgom már tényleg nem ment be, ellenben engem ismét sírva hívott fel, hogy nem bírja. Kezelőorvos húgomat felhívja, és meleg gondoskodással javasolja az apám idősek otthonában való elhelyezését. (Alternatívák: 1. Húgom nem dolgozik, nem tanul, otthon marad és apámat ápolja addig, amíg vagy megőrül és csorgó nyállal, üveges tekintettel el nem szállítják, vagy önkívületben őrjöngve le nem szúrja az apámat. 2. Felvesz egy ápolónőt, de előtte még sikeres bankrablást követ el, hogy legyen miből.) Szomszéd: Ez milyen már, otthonba küldeni? (Mert neki köze van ehhez. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen még eggyel arrébb élő, alkoholista szomszéd annak idején a műtéten átesett, kemoterápiára járó anyámon kérte számon, hogy dughatta a szenilis, magát ellátni emiatt nem képes nagyanyám otthonba.) Mert egyébként a húgom nem hívott fel ismét, hogy mennyire szarul érzi magát, és hogy mennyire fél, apám azt hogy fogja viselni, és mi lesz ott vele. Ekkor már én is elég szarul éreztem magam. Hogy nekem jó. Nekem van pofám boldognak lenni. Volt pofám a saját életemet élni, eljönni, kilépni, mégpedig lelkiismeretfurdalás nélkül.
Felhívtam az apám, mert szegény. Nem azért nem szoktam felhívni, mert utálom. Mert nem utálom. Nem mindig. Valamiért még szeretem, mert ha nem így volna, nem érdekelne, és nem írnék róla. Felhívtam, beszéltünk, meséltem neki, Joel mit csinál. Ez fáj egyébként, hogy ők még nem találkoztak, és igen, a kind of hibásnak érzem magam ebben. Nem mintha tényleg hibás volnék, csak hát az adott helyzetben, amikor nagyapa nem jön, mert nem tud, de ha tudna se lenne pénze, én meg nem megyek, mert nekem sincs annyi, mert ugye akkor kettőnknek kellene, plusz ha még Maoz is, plusz, ami otthon, nem nagyzolni, csak mondjuk ételre, na mindegy, de mivel a családból én vagyok az, aki dobbantottam, én érzem magam hibásnak. Nem nagyon, csak kicsit. Jelzésszerűen, éppen hogy.
Szóval a nagybátyám meg a szembeszomszéd ismerik az otthon igazgatóját, megígérték, segítenek, csak írjunk kérelmet. Írtunk. Kata pénteken (csütörtökön?) hívott, hogy a nagybátyám szólt, apunak csináltak helyet, hétfőn be kell vinni. Azért mégis úgy hat, mint egy gyomorbarúgás. Hogy apámra hogy, abba nem annyira akarok belegondolni. Azt kérdezi a húgomtól, nem lehetne-e elhalasztani...
Fel kellene hívnom. És nem tudom, mit mondjak. Gesztusaim bírnak lenni felé néha, és imáim, mert csak az Istn tud rajta segíteni, lehet, hogy ő sem, egyébként, de ő az egyetlen, aki legalább a próbálkozásba nem rokkan bele.
És fel akarom hívni a nagybátyám, meg az unokatesóm, a lányát, akinek nemsoká kisbabája lesz, és a nagynéném, a feleségét, akik talán a világon a legjobb emberek, akiket ismerek, és nagyon hiányoznak, és nincs pofám. Nem merem. Nem tudom, mit mondjak, és félek, hogy lecsesznek, vagy hogy nem, de gondolják. Nem tudom. Nem tudom.

2012. július 4., szerda

A (narancs)sárga leves története

Itt van egy ilyen leves. Nagyon finom, nem igazán tudni (ránézésre), pontosan mi van benne, mert püré, otthon lehet, hogy főzeléknek hívnák.Azért nagyon eltéveszteni se lehet, merthogy narancssárga. A baba hozzátáplálásában is fontos szerep jut neki, már hetek (hónapok) óta mondja nekem Orit, Maoz nővére, hogy a mittudomén ki olyan finomra csinálja, hogy a babák rögtön megeszik, míg másét csak tologatják ki a szájukból, és hogy a titka, hogy belefőz egy rúd fahéjat. Joel meg ugyebár nemet mondott a karalábéra is, a sütőtökre is, második körben valamiért a répára is, ezek mind megmaradtak a jégkockatartóban fagyasztva, ételt kidobni pedig csúnya dolog. Ezen kívül maradt még néhány gumisodásnak indult répa a hűtőben, meg egy megpucolt krumpli, ami már túl sok lett volna, ha megsütöm a halhoz, ezekkel mind kezdeni kellett valamit. Sárgaleves!!!
Szóval, ami nyers volt, megfőztem annyi vízben, ami ellepte (só nélkül) egy rúd fahéjjal, majd hozzáöntöttem a jégkockapüréket is. Serpenyőben olíva olajon üvegesre pároltam egy nagy hagyma felét meg egy felvágott gerezd fokhagymát. Ezt hozzáöntöttem a zöldségekhez (tehát: kevés sütőtök, 4-5 közepes-kicsi répa, egy édeskrumpli, kevés karalábé, egy krumpli), összeturmixoltam (a fahéj nélkül), tettem el belőle bébiételes üvegekbe Joelnek, a maradékon meg rottyantotam még, tettem bele őrölt gyömbért, borsot, őrölt római köményt, kurkumát és húsleves-port (kb. vegeta). Baromi finom lett, Maoz is odavan, ilyeneket mond, hogy jobban főzök az anyjánál. Joelnek pár cseppet adtam csak, mert a délelőtti őszibarack után voltunk, de még jóval az esti-délutáni alma és banán előtt, ő mondjuk pofákat vágott, de azt szokott minden első falatnál, viszont megette. Mindenkinek ajánlom, főleg télen klassz, de nekünk most is finom.

2012. július 3., kedd

SOS

Olyan fáradt vagyok, mint a dög. Éjjel Maoz ébresztett, hogy Joel sír. Hülyesgeket álmodok. És még mindig nincs munkám.

2012. július 1., vasárnap

Ez a nap más

Ugyanis ma van (12)יב  Tamuz, azaz Joel fél éves. Az egyévesre majd tortát is kap, most csak énekelek neki, ő meg veri az asztalt.

2012. június 30., szombat

Moces

Kilenc perc múlva kezdődik a nap legrövidebb órája (22:00-23:00). Pénteken jól jön a hosszú nappal, de aztán olyan későn megy ki a Szombat, hogy mire elpakolunk, és Joel is elalszik, nagyon késő lesz. Holnap el kellene mennem a jesivába, hogy rájuktukmáljam magam, mert az igazgató úgy érzi, még rengeteg ideje van iskolakezdésig, nem kell a betöltendő tanári állásokra pályázókkal foglalkoznia. Nem tudom, Joelt hogy vigyem, a mei tait betettem a mosógépbe (még kivehetem), mert felhívott a nő a gmachból*, hogy itt az idő, vissza kell adnunk. A babakocsit meg csak odáig (a falun túl, még kerítésen belül) elvinni autóval (a kollégium igazgatója, aki itt lakik, megígérte, hogy elvisz) tíz perc kedvéért felesleges.
Amúgy megint semmi nem történik, Maozzal időnként összeveszünk, mert megint félóráig felkapcsolva maradt a boyler, meg mikor találok már állást, és ha ne adj' Isten nem találok, akkor ugye gyerekekre fogok itthon vigyázni blablabla. Nem találjuk persze a közös hangot, mert ő hisztérikusan és pánikban kezdi, amitől nekem elborul az agyam és még tovább hergelem, aztán meg bogozzuk a szálakat, amiből az lesz, hogy te kezdted, nem te kezdted, illetve részemről, hogy nem az a baj, amit mondott, hanem ahogy. Az Örökkévaló áldjon meg minket bölcsességgel! És munkát is adhatna.
Na, most kezdődik.

*ingyenkölcsönző

2012. június 25., hétfő

Egy kis baba-

Mármint babatéma. A hozzátáplálás útvesztőjében vagyunk. Annyira azért nem rémes, elveszve nem vagyunk (nagyon), csak vannak felmerülő kérdések. Hogy mennyit, például. Amit szeret, abból egészen sokat is képes volna megenni (azért 5-6 kiskanálnyinál többet eddig nem kapott), és csak a répára ismertünk rá a pelenkában, a többieket megemésztette rendesen. Az almát nagyon szereti, az édeskrumplit is, a körtét, az őszibarackot, a banánt, a dinnyét. Az íztelen sütőtököt nem ette meg, ami nem csoda, de édeskrumplival keverve is csak tologatta a szájában a nyelvével, pedig így egész finom volt, szerintem. A kolorábéra olyan arcot vágott, hogy azt hittem, menten elhányja magát. Majd megpróbálkozom a rizspéppel is, házilag, meglátjuk, mit szól hozzá, legfeljebb keverek bele valami gyümölcsöt. Akkor hol a labirintus?
Az úgy volt, hogy meg akartam keresni a neten, hogyan csináljuk a rizspépet. Találtam is rögtön egy csomó táblázatos cikket és blogbejegyzést arról, hogy a szilárd ételt mikortól szabad elkezdeni bevezetni (hat hónapos kortól, itt már nem stimmelünk), és mivel, milyen sorrendben. Kezdjük almával és krumplival. A krumplit is utálja, persze, és egyébként tényleg sz*r is volt az íze, nem erőltetem, majd eszi, ha rágni tud, pépnek nem finom. Aztán hogy például déli gyümölcsöt csak másfél éves kortól. És mit csinál az, aki délen él? Szóval persze Joel így is fogja kapni azt, aminek épp szezonja lesz, csak majd aggódom.
Joggal merülhet fel a kérdés, miért sietek ennyire a szilárd étellel, a baba emésztőrendszerét nem lehet siettetni. Nem, ezt én is tudom, csak jobban örülnék, ha a bölcsiben zöldséget-gyümölcsöt tudna enni, és nem tápszert kellene kapnia, ha esetleg nem tudok elég tejet lefejni. Persze eddig még nem kaptam állást, könnyen lehet, hogy feleslegesen aggódom.

2012. június 24., vasárnap

Negyven

Na, ez a magától értetődően leadok tíz kilót dolog viccesen alakul. Ha nem tudnám, hogy nem vagyok terhes, azt hinném, hogy az vagyok, folyton éhes vagyok. Ez lehet attól, hogy sokat iszom? Maozéknál töltött Szombatból hazajőve a mérleg 40 dekával többet mutatott reggel. Ááá! De ezen a fogyókúrás táblázaton csak akkor tüntetem fel majd, ha lemegy. Erre jó esély van, mert a hangyák  (icipici barnák) belemásztak a Nestlé Crunchomba, és ki kellett dobnom. Még ilyet!

2012. június 19., kedd

Imádom Izraelt

És most nem a kóser gumicukorért.
És nem is a szemkifolyató meleg miatt.
Hanem, mert kisbabával lehet állásinterjúra menni. Nyilván nem mindenhova, de lehet. És törvény adta jogom, hogy ha megkérdezik, terhes vagyok-e, és igen, de még nem vagyok három hónapos, azt mondjam, nem. Nem mintha lennék, de megkérdezni már kérdezték. De ez nem aggaszt, mert végre a mérleg is beadta a derekát, és szépen, lassan egyre kisebb számot ír ki reggelente.
Tegnap voltam a Misrad haChinuchban, továbbra is gondot jelent, hogy nincs tapasztalatom. De azért happy, és beiratkoztattak angoltanári tanfolyamra. Ez lesz a szerdai programom jövő évben, vagyis az őszi ünnepek után. Egy telefonszámot azért kaptam, hogy hívjam fel állásügyben, de a többi iskola állítólag nagyon problémás, ezért nem akarják, hogy rossz tapasztalatot szerezzek... Még remélem, hogy azért kapok tanári állást, ha nem, kell valami más. Maoz is kezd a pánik helyett konstruktív, számomra is elfogadható ötletekkel előállni (a Rami Levi szupermarketben pénztáros nem volt az).

2012. június 13., szerda

Itt Keleten a helyzet

Mostanában Joel feleannyit alszik, ébren töltött óráiban pedig igényli a közvetlen közelségem, de minimum a figyelmem. Szépen eszik, ma két nagy jégkockányi almapépet nyomott be, nyitja a száját, hogy még kér, és csak néha akarja kiverni a kezemből a kiskanalat. Egyébként most (21:31) is épp ébren van, miután az autóban (nagybevásárlás) elaludt, majd itthon felébredt, majd megetettem, elaltattam, majd újra felébredt. Éppen egy micimackós mély tányérnak örül.

 

 Az egyik alsó foga alighanem napokon belül előbújik teljes pompájában, határozottan fehérlik, bár nem lehet jól szemügyre venni, mert ha eléggé kinyitja a száját hozzá, rögtön kidugja a nyelvét is, amit egyébként a nagyapjától tanult. Ezt a fenti ábra is mutatja. Mindent kényszeresen a szájába dug, a játékaitól kezdve a falon lógó bevásárlószatyron át a zuhanyfüggönyig, és ha végképp semmi sem kerül a keze ügyébe, a lábát.

 


Amikor elalszik vagy éppen hajlandó öt percet egyedül játszani, próbálkozom. Ez az eredmény:





2012. június 10., vasárnap

Másik Micpe

A Shabatot Micpe Jerichóban töltöttük egy magyar családnál. Én természetesen nagyon élveztem, hogy magyarul lehet beszélni, és nem is csak egy nagyothalló nagypapával, akivel semmilyen közös témám nincsen. Valószínűleg azonban akkor is jól éreztem volna magam, ha nem beszélnek magyarul, mert nagyon klassz volt az egész, a gyerekek is irtó helyesek, a Maoz meg el volt ájulva, hogy lehetnek ilyen jól neveltek, pedig mikor hallotta, hogy hat gyerek van, azt hitte, azok lekapják a háztetőt is. Egyébként én is megemelném a kalapom, ha volna, a szülők előtt, csak remélem, hogy én is ilyen türelmesen teszek majd rendet a gyerekeim közt, akik éppen vadulni akarnak.
Azt tudtam előre, hogy Maoz odáig lesz a helyért, mert sivatag veszi körül, tehát barna dombok mindenütt, amerre a szem ellát és reggel a zsinagógába vezető útról (én nem mentem, mert melegnek ítéltem az időt) csodálatos kilátás nyílik körbe-körbe, a Holt tengerre, Jeruzsálmre stb. Azt hiszem, a hely felkerült Maoznál a lehetséges lakóhelyek listájára (Even Shmuel mellé...:))
Joel is élvezte, ami a mi élvezetünkből vont le annyiban, hogy mivel semmiről sem akart lemaradni, nem volt hajlandó aludni.Komolyan fontolóra vettem egy oldalkendő megvételét, bár hamarosan megtanul kapaszkodni belém, és akkor már megint picivel könnyebb lesz őt tartani. Tegnap este már vörösek voltak a szemei, többször lecsuklott a feje, de a végsőkig küzdött az álommal, és bámulta a gyerekeket, még evés alatt sem volt hajlandó elaludni este kilenc után, pedig a puha, meleg anyai mell és a belőle kinyerhető édes nedü általában altatólag hat rá. Meg is lett az eredménye a nemalvásnak, az autóban rögtön beájult, aztán aludt reggel majdnem kilencig, és már egy órája alszik megint. A kezemben aludt el, mint egy rongybaba, míg válaszlevelet fogalmaztam a Diákhitelnek, akik szerint még mindig probléma van a nevemmel. Fárasztanak az ilyen levelek.
Azt hiszem, Joel ébred, heves ujjszopás hangja szűrődik ki a szobából, még a fejem felett zúgó légkondi ellenére is hallom.

2012. június 2., szombat

Aki nem hiszi, járjon utána

Milyen jó, hogy ma már van digitális fényképezőgép, és mindent megörökíthet a megszállott szülő! Most eszik először almát, most eszik először répát... És ha elég szemfüles az ember, akkor a többi, előre nem tudható elsőket is lekapja. Ilyen ügyesek voltunk mi tegnap délután. A sikerhez azért, teszem hozzá, hozzájárult Joel is a kitartásával, ugyanis a gépet csak a félkör utolsó pár centijére kerítettük elő.



Elnézést a pucérkodásért (ezt talán Joeltől kellene), fürdés előtt voltunk épp, ilyenek ruhában és más felületen még nem mennek.

2012. május 31., csütörtök

Old fesön

Receptet keresek hozzávalókat használva kulcsszónak (értsd:  nem vásároltunk be).
Nem ezt készítem, de megosztom, nagyon régivágású recept, van egy bája:


Párolt marha szelet

 Egy lábasba teszünk 1 kanál zsírt s ha forró, a felsál szeleteket mindkét oldalán megsütve, befödve pároljuk egy kissé víz nélkül, míg szép színt kapott s azután ráöntünk 1-2 merítőkanál vizet s lassan párolni hagyjuk. Egy fél óra múlva karikára vágott 1 fej hagymát, 1 sárgarépát, ha van kéznél egy kis érett paradicsomot még és aki szereti zöldpaprikát tehetünk bele s mindevvel pároljuk amíg egészen megpuhult. Időnként megforgatva a szeleteket, hogy egyformán puhuljon és oda ne égjen. Egész zsírjára hagyjuk lepárolódni s azután felszeletelve a mártást reá szűrjük. A legtöbb főzelékhez alkalmas és jó.


Én neki is ugrom, semmit sem készítettem elő tegnap, úgyhogy minden mára marad. Szerencsére a szomszédék már tegnap elutaztak, így van rá valamennyi esély, hogy Maoz is segít.

Mindjárt megyünk fürdeni

csak még előbb megírom, hogy a Joel egy kis manipulatőr. Vagy nem is tudom, minek nevezzem azt a gyereket, aki újabban csak nagy bőgés után és csak ringatva alszik el, majd néhányszor még felsír, felébred, ellenben, mikor az apja van vele, evés után rögtön álomba szenderül, és nem is ébred fel, csak miután az anyja hazaért, és bebújt az ágyba. Akkor azonban rögtön. Mert ez történt tegnap. Csajos estére kivonult a Micpe anyaállományából  (33) huszonnyolc. Apukák teljesítettek otthon. Meg a gyerekek. Van ezek közt valami titkos szövetség, az csak szar duma, hogy az anyuka meg a gyerek alkotnak az apát kirekesztő társaságot.

2012. május 24., csütörtök

Az én mai napom

Hű, hát ez a nap nagyon durván lefárasztott. Úgy kezdődött, hogy reggel hatkor keltem. Ugyan a telefonom (ami a nappaliban volt) nem hallottam, de Joel még mindig kitűnően funkcionál ébresztőóraként is. Maoz a kedvemért késett a munkából, hogy fel tudjon vinni engem meg Joelt (akinek nem találtam baby sittert, így megy ez, ha egy nappal az interjú előtt szólnak) a buszmegállóhoz. Végül Shirivel utaztunk autóval, Joel az ölemben, roppant biztonságos.
Az óra nem volt katasztrófa, de egyezzünk ki annyiban, hogy anno a 34 radnótissal könnyebb volt boldogulni, mint ezekkel, akik 18-an voltak csak. Hangzavar volt, és alig tudtunk valamit is csinálni, az, hogy "gyenge" osztály, ezek szerint azt jelenti, hogy nem tudnak semmit és nem is akarnak...Azért volt egy hármas fiú(!)csoport, akik igyekeztek, de ennyi. Állítom, hogy pár hét alatt lehetne javítani a helyzeten, és egyébként ezen nem is akadt fenn a tanár, aki benn volt velem. Összességében annyit állapított meg, hogy kezdő tanár vagyok és sok tanulnivalóm van, ami cáfolhatatlan, ennél sokkal érdekesebb, hogy ezt a (főleg izraeli kölykökkel való) tapasztalat hiányának tudta be, nem bármi másnak. Egyébként volt egy besült poénom. A past simple-t tanulják, és az egyik lányt, aki jaj, ő nem tudja ezt, megkérdeztem, ismerik-e az Oops I did it again című számot (hogy megmondjam nekik, ha Britney Spears tudja a past simple-t, akkor ők is tudni fogják), de ezek olyan fiatalok, hogy még ezt se ismerik. Na mindegy, a lényeg, hogy az iskola hajlandó lenne invesztálni a tapasztalatlanságomba, most a kérdés az, hogyan és miként fogadja el a diplomám az Oktatásügyi Minisztérium. Ezt megtudjuk, talán, hétfőn.
Innen elbuszoztunk az orvoshoz, illetve nem egészen oda, mert a busz oda nem visz el, hanem a közeli benzinkútig, ahol félóra várakozás után elcsíptünk egy olyan buszt, ami oda is befordul. Az orvos kedves, úgy tűnik, alapos, nem akar lerázni, de a százalékot tőle is kérhetném, mert végül én tettem javaslatot, mit írjon fel. Ha beválik, terjeszteni fogom az ötletet, ha nem....hát nem.Sok szerencsét kívánok magamnak.
És ezek után már csak annyi maradt, hogy hazajöjjünk. Azt nem gondoltam, hogy jó ötlet volna gyerekülés nélkül stoppolni, de nem vetettem el az ötletet teljesen, merthogy még mindig biztonságosabb, mint gyalog... Egyébként meg számítottam a hármas buszra, ami számításaim szerint fél négy körülre kellet volna, hogy megérkezzen. Azt hiszem, láttam is, ahogy elhúz a főúton, de nem kanyarodott be Sha'ar Biniaminba... Aztán még vártunk, vártunk, vártunk ezzel a minden gyerekek legjobbika, legédesebbjike Joellel, aki aztán a nagy várakozásban megéhezett, úgyhogy (mivel nem akartam ma másodszor, ezúttal egy zsúfolt buszmegállóban szoptatni) visszamentünk a rendelő épületébe, hogy legyen erőnk egy újabb félórához a buszmegállóban. Akkor érkezett meg Chana, és vett fel minket, noha baromira nem repesett a örömtől, hogy gyerekülés nélkül vagyunk. Igaza van. De mi a sz*rt csináljak, de őszintén? Nagyon-nagyon szeretnék jogosítványt. Negyed hatra itthon is voltunk. Az orvosnál negyed háromkor végeztünk. Húsz percre van innen. Na, ez a fárasztó.

2012. május 21., hétfő

Alma




Aztán felhúzta magát, hogy ebből csak íz jön, de más semmi, szóval:

2012. május 19., szombat

Szégyen

Írtam egy üzenetet a Tevának, hogy nem akarják-e, hogy náluk dolgozzak. Úgy fogalmaztam, ha szükségük van egy magyarul (és angolul és héberül) beszélőre. A szégyen az, hogy az olaszt nem írtam oda, illetve az, hogy okkal. Au.
És baromi idegesítő, hogy szerdán órát kell tartanom, de nem tudom, milyen osztálynak, és mi az anyag.

2012. május 15., kedd

Meggondolatlanság

Beirattam Joelt a bölcsibe. Ha lemondom augusztusig, mert mondjuk nem kapnék állást, a beiratási díj bánja, ha még később mondjuk vissza, akkor ötszáz sékel. Viszont valószínűleg valamit mindenképpen fogok csinálni szeptembertől, s ha mégsem, hát, nem halunk bele.
Gondoltam én. Mert Maoz megint idegesítő üzemmódba kapcsolt, ráadásul turbóra. Mi az, hogy még nem küldtem el Shirinek az önéletrajzom (Shiri tanár, megkérdezte az iskolájukban, keresnek-e tanarakat, és keresnek), mégis mire várok, mozduljak már meg, jó, rendben, beiratkoztunk a bölcsibe, de semmi nincs a kezünkben, jó lenne ha felébrednék, ne legyek már olyan álmatag, fejezzem már be az érettségi bizonyítványom fordítását (a jegyző visszaküldte, hogy jó, de kell a pecsét szövegének a fordítása is, meg ami a lap alján van), gyerünk, gyerünk, egész nap itthon voltam, mindent neki kell csinálnia, úgy viselkedem, mint egy négyéves. Itt borítottam rá a kakaómat. Illetve borítottam volna, ha lett volna kakaóm, és valóban úgy viselkednék, mint egy négyéves. Az önéletrajzom elküldtem, és azért nem pattogok faltól falig az izgatottságban, mert szombaton Shiriéknél ebédeltünk, aki elmesélte, hogy éve eleje óta kerestek a suliban angoltanárt, és most sikerült valakit felvenni. Szóval hova siessek? Akár év közben is el lehet helyezkedni, ez nem Magyarország, hogy minden diákra jut nyolc tanár... A másik: egész nap itthon lenni a szemében azt jelenti, hogy Joellel nézzük egymást mosolyogva, illetve mikor ő alszik, akkor én semmitteszek a gép előtt. Mert mikor ő van vele, ez történik. Mikor én, akkor rejtélyes mód kimosódnak, kiteregetődnek, beszedődnek, összehajtogatódnak és szekrénybe kerülnek a ruhák, elmosogatódnak az edények, feltakarítódik a padló, megfőződik az ebéd. Ma még a kaktuszok is visszaültetődtek oda, ahonnan a macska kikaparta őket. Nem mondom, hogy nem ültem a gép előtt, de legyünk pontosak, ha már az időmről tárgyalunk. A jegyzőről egyre inkább azt sejtem, hogy nem tud magyarul, ezért kéri (követeli) a lap alján lévő szöveg fordítását is. "K. G. 520/új. r. sz. - Grafika Nyomdaipari Kft. Eng.: OM 2000 III. 21. JJ." Várom a javaslatokat.
Holnap beszélek ezzel az emberrel, aligha tud magyarul, ha mégis, akkor talán elmondja, mindez minek a rövidítése.