2011. augusztus 29., hétfő

Az első táltos

Ma megint elvittük sétálni Szotyit (rátettük a hámot, a pórázt, és húztuk), ám olyan sebesen haladtunk, hogy beértek minket az utcánkban lakó (és ebből kifolyólag) ismerősök, akik egy kétéves gyerekkel sétáltak. Szerintem soha életemben nem beszélgettem még velük (anya, lánya, unokája), de így, hogy nem lakom itthon, és még babát is várok, roppant érdekes személyiség lettem... Kérdezte a lány, tudjuk-e már, mi lesz, mondtam nem, de a jövő héten lesz ultrahang, mire az édesanyja egyet hátralépett (ilyennek képzelem Richard Gilmore festményszemrevételezési módszerét, a "hunyor, hátralép, ráncol, sóhajt"-ot), jól megnézte a hasam, majd megállapította: egészen biztos, hogy lányunk lesz. Az udvariasság határain belül kinevettem, majd ezt mondtam, hát igen, erre 50% esélyünk van (valójában pedig kevesebb, mert valamennyivel több fiú születik). De aztán a húgom is rákontrázott később, hogy de ez tényleg így van, és hogy tényleg mindig bejön, hogy ha hegyes, akkor kutya, ha meg kerek a has, akkor macska vagy valami ilyesmi. Mit tehetnék? Nekem ez vicces. Hogy is lenne hegyes, ha eleve párnás hassal kezdtem a terhességet? A nem domborodó részeket kitölti a Milka csoki.

2011. augusztus 28., vasárnap

She's mighty fine and says she's all mine...

A gyermek ráérzett az ízére, és kirúgja a ház falát. Jó arc lesz, ezt már most tudom, onnan, hogy két napig semmi jelét nem adta annak, hogy ébren lenne, hiába könyörögtem, majd a hajnali ötös pisilést követően belelendült. Úgy képzelem, erre a számra ropja. Persze elég kicsi annak a valószínűsége, hogy a méhlepény mellé növesztettem volna egy hifitornyot (vagy akár egy zsebrádiót is) a komfortérzetét növelendő, mégis mindig ez a szám jut eszembe róla. Azért az tényleg érdekes lesz majd, ha erőteljesebben érzem mindezt. Legalább kikísérletezhetem jó előre, hogy mivel lehet lenyugtatni.
Egyébként semmi bajom a választott zenével, ez egy nagyon optimista dal tulajdonképpen, meg vagyok vele elégedve.

2011. augusztus 26., péntek

Cola

Érdekel már egy ideje, hogy a cola növényből (merthogy az egy növény) miért csak üdítő készül. Én legalábbis nem találkoztam vele még más formában, pedig - mint tudjuk - például a hányinger csillapítására is jó. Simone de Beauvoir Minden ember halandó című könyvét olvasom:
"Napokig lovagoltunk. Elképedtem indián teherhordó szolgáink teherbírásán; szemrebbenés nélkül megtettek akár tizenöt mérföldet is naponta, súlyos csomagokkal, takarókkal. Megtudtam, hogy erejük forrása egy cola nevezetű növény. A coladió zöld leveleit rágcsálták reggeltől estig. Egy-egy útszakasz végéhez érve ledobták terhüket, és mintegy letaglózva a kimerültségtől, elnyúltak a földön, de egy pillanat múltán újra rágcsálni kezdték az üde levelekből gyúrt gombócot, és ismét felfrissültek."




2011. augusztus 25., csütörtök

Ó, anyám!

Kata dolgozik, a hőség miatt pedig eszemben sincs kimozdulni. Gondoltam, megkeresem, hogyan lehet a macskát az újszülött okozta változásokhoz hozzászoktatni. Google macska+újszülött, és ezt találtam: "Bár a Biblia nem ír a macskáról, a keresztény néphagyomány megemlékezik arról, hogy az újszülött Jézust jászolban egy macska tartotta melegen. A történet egy másik változata szerint a macska pusztította el azt a mérgeskígyót, amit a sátán küldött, hogy végezzen Jézussal. Köszönetképpen Szűz Mária megsimogatta az állatot, melynek fején M betű, hátán pedig sötét sáv vált láthatóvá, amely a cirmos leszármazottain is megmaradt."
Erről az jut eszembe, amikor egyszer a facebookon én is kattintottam, hogy adja ki nekem életem szerelmének kezdőbetűjét. Kaptam egy N-t, és azt mondtam, milyen okos ez a fb, hiszen ez nem N, ez egy mem.

Gyűlik a babaruha

Csak felkerült ide is az a visszaszámláló. Gondoltam, majd csak a finishben, de úgyis meg-megnézegetem folyton, akkor meg nyugodtan ide is ki lehet tenni. Félidős vagyok, vagy kevesebb. Lassan lesz akkora a hasam, hogy egyértelmű legyen, mert eddig azok, akikkel előre nem közöltem, a találkozáskor diplomatikusan hallgattak a megnövekedett hastérfogatról. A gyakorlottabja (Janka anyukája) úgy tett, mint aki észre sem veszi, bár ő egyszer már gratulált valakinek, akinek nem kellett volna, érthető az óvatosság, a kevésbé gyakorlottat (Robi) rajta lehetett kapni, hogy odapillant és töpreng. A pasi a villamoson egyszerűen megkérdezte, nem vállalta egy felesleges helyátadás kockázatát.
Rendkívül nagy ötlet volt nyolc könyvet rendelni a booklineból, megint. Mert átnéztem az itthoniakat, és ezek közt is bőven akad, amit elolvashatnék. De a terv úgyis az, hogy egy részüket itthagyom, és a húgom majd hozza januárban. A babaruhákon gondolkodom. Itt akartam hagyni őket, de mikor ezt az ötletemet megosztottam a Maozzal, azt kérdezte, ugyan miért, és mi lesz, ha a Kata valamilyen előre nem látható okból mégsem tud majd jönni? Mondtam, hogy akkor majd postán feladja, de ezzel nem nyugtattam meg, és hogy az különben is drága, magam mondtam. Pedig egyik babaruha sem akkora, amihez ne kellene majd legalább 2-3 hónapig jó minőségű anyatejen gyarapodnia a babának, hogy ne vesszen el benne. A legkisebb az a három rugdalózó, amiket tegnap vásároltunk a teszkóban 590 Ft-os darabáron a nagy-nagynéni nyújtotta támogatásból. Be is ugrottunk hozzájuk hazafelé, hogy megnézze, mit vett. Neki tulajdonítjuk majd a Vidám meséket is, a baba még csak távoli terv volt, már akkor meg akartam venni, de irtó nagy pofátlanságnak tartom, hogy ilyen drágák a mesekönyvek. Ez az egyetlen olyan könyv, amire emlékszem, hogy az oviban megvolt, otthon nem, és nagyon szerettem. Kata is, ezt megbeszéltük tegnap. Halásztam egy antikvár példányt, az sem olyan olcsó, de hát ajándék, nem is én veszem... Aztán Angiéktól kaptunk még egy piros tornacipőt és mellé két pólót. Egy piros-fehér csíkosat és egy másikat, amin a felirat egyértelműsíti, hogy fiúknak való, tehát ha lányunk születne, vagy majd addig adjuk rá, amíg nem olvas angolul, vagy eltesszük a következőnek. Kész szerencse, hogy a Janka és anyukája által a PeCsa zsibvásáron vásárolt kiskabát unisex. Olyannyira, hogy két irányba is gombolható. Viszont kb. egyéves gyerek mérete, abban az esetben, ha nem akarom pólyának használni, ami egyébként nem kizárt. Nem előre megfontolt szándékkal vásárolták, csak megvették, mert cuki, és valakinek előbb-utóbb csak jó lesz. Nem várattam őket sokáig. Eszterék (ez egy másik Eszter) azt mondták, ők kivárják az eredményt, és majd akkor megveszik a habos rózsaszínt vagy a dögös kockás inget, merthogy nagyon élesen elválik a fiú-lány kollekció. A lényeg, hogy most aztán még a ruhák sem képesek egy irányba befolyásolni, mert itt ez a sok inkább fiú cucc, a Kata meg valahol dugdossa a szobájában a nyuszis papucsot (amit Eszter Andrisa kapott volna, ha nem húzza keresztbe a számításokat és lánynak születik), amit még megtoldottunk egy fodros, pudlis trikóval, és egy pici. rózsaszín sapkával szintén a turkálóból. És itt megállunk, egyébként, nem szeretnék nagyon előre vásárolni, egyrészt mert várjuk csak ki a végét, másrészt meg mit fogok csinálni, mikor rámtör a fészekrakhatnék, ha addigra minden meglesz?
Ó, és meleg van. Nagyon-nagyon meleg.



2011. augusztus 23., kedd

Dr. Hirschler Imrének üzenem

És Eszternek, mert alighanem ez lehet a könyv, amiről beszéltünk.
Ki is ez az Imre? Egy nőgyógyász, akinek utolsóként a mi generációnk csusszanhatott még a kezébe a szülőcsatornából. Rövidebben itt, hosszabban itt lehet róla olvasni. A blogomba úgy kerül, hogy egyrészt Eszter említett egy orvost, aki olyanokat írt a könyvében, hogy a szülési fájdalom egy hazugság, hiszen valójában a szülésnek, természetes élettani folyamat lévén, nem kellene fájnia, a fájdalom, amit a nők tagadhatatlanul éreznek, csupán félelemből következik be, illetve abból, hogy a nők bebeszélik maguknak, hogy ennek fájnia kell. Másrészt amikor anyukám tizenegy év várakozás után valahára teherbe esett velem, alighanem maga is felvásárolta az akkor kapható szakirodalmat, köztük a Szülőszoba, tessék belépni! című könyvet, amiről később azt állította, ennek köszönheti könnyű szülését. Hozzáteszem: velem, mert a húgommal már megszenvedett. Tegnap este beleolvastam, mit mondtak az okoskönyvek huszonévekkel ezelőtt. Az első szórakoztató különbség, hogy úgy szólít engem, 'Asszonyom'. Aztán ahogy olvastam, rájöttem, hát ez az a könyv, amiről Eszter beszélt, és ez az a muki! A lényeg, hogy ha megértem, a testem min megy keresztül, és hogy hogyan zajlik a szülés, amiben aktívan részt veszek a helyes légzés és izmaim ellazítása, majd végül a baba kitolása által, nem a félelem fog blokkolni, és az agykérgemben (nagyon divatosak lehettek az agykérget érintő kutatások akkoriban) nem a fájdalomérzet kialakítása fog dominálni, hanem értelmes feladatom lesz, kontrollálom a zajló folyamatot, és bár kifáradok, hiszen nagy erőt kell kifejtenem, és a méhem is nagy erőt fejt ki, akarom vagy sem, de nem fog fájni. "A szülés és a fájdalom között kilakult feltételes reflex, melyhez félelemézet társul, az egykéreg rendellenes működését okozza és létrehozza normális szülés esetében is a fájdalmat." A kitolási szakasz végén pedig kifejezetten gyönyört fogok átélni, amitől kár is lenne megfosztani az újdonsült anyát.
Hogy miért is volna valóban fájdalommentes a szülés, azt két dologgal támasztja alá, az egyik, amit már említettem, hogy a szülés természetes élettani folyamat, márpedig az ilyesmi nem fáj. Nem fáj, ha eszünk és emésztünk, nem fáj, ha ürítünk stb. Erre én azt mondtam, azért az néha fáj, még ha nem is mindig, és azt nem is tekintjük nagyon jó jelnek, de ezt Imre megmagyarázza: a fájdalom kóros jelenség, ha jelentkezik, azt baj, a nem megfelelő működés jelzésére használja a testünk. Ezzel mondjuk az emésztőrendszer fájdalmai esetében nincs értelme vitatkozni, de akkor mi a helyzet Eszter sokkal jobb példájával, a menstruációval, ami kicsiben hasonlít is a szüléshez, de legalábbis van köze hozzá? Bárki elhiheti, hogy nem szuggeráltam magamba zsenge gyermekkoromban, hogy majd ha egyszer megnövök akkorára, akkor ez fájni fog, sőt, már éveket lehúztam elviselhető fájdalmakkal vagy anélkül, mikor egy éjjel a kollégiumban arra ébredtem, hogy a méhem minden erejével ki akar szakadni a hasüregemből. Félóráig nem tudtam megmozdulni, még a gyógyszerért sem volt erőm a fiókba benyúlni, és közben arra gondoltam, ha a szülés ennél rosszabb, tényleg nagy hiba volt megenni azt a tiltott gyümölcsöt. Amit egyébként Dr Hirschler szintén példának hoz fel arra, hogyan szuggerálja még a társadalom és a vallás is a nőkbe, hogy fájdalommal kell szülniük gyermeküket, ez a nem csak természetes, de helyes is. Azt is mondja, gondolkodjunk csak el rajta, hogy a nagy erőkifejtések közben és után lehetünk fáradtak, de nem panaszkodunk fájdalomról. Az attól függ... Az az olimpiai hosszútávfutó, aki évek óta a nagy napra edz, vagy az a súlyemelő, aki nap mint nap emelgeti a mázsákat, valószínűleg a megmérettetés után is csak jóleső fáradtságot érez (amit a dr szerint a nőknek is kellene a szülés után), de kérdem én, ha engem, aki nem vagyok edzésben, kényszerítenek arra, hogy fussam körbe kétszer az olimpiai stadiont vagy emeljek fel 150 kilót, biztos az, hogy nem fog fájni? A lábam, a derekam... Fix, hogy sérvet kapnék, és valószínűleg idő előtt ki is dőlnék. A végén egész biztosan orvosi segítségre szorulnék, és mentősök vakarnának fel a padlóról. Nos, hiszi vagy nem, doktor úr, a nők ritkán gyakorolják a szülést. Nem lustaságból, hanem éppen azért mert ez egy élettani folyamat, és a méhemnek nem adódik meg, hogy 3-4 kilós tömeget nyomjon ki magából (vagy gyakorlásnak 1-2 kilósakat) a szülést megelőzően. Gyakorolhatom a légzést, megtanulhatom, mi a helyes testtartás, de a spontán méhösszehúzódásokat nem tudom akaratlagosan produkálni, és spontán - minden kismama nagyon reméli - a szülésig nem jelentkeznek. Aztán, csak hogy egy másik példát is felhozzak, a bölcsességfog növekedése is természetes dolog, mégis millióan mennek fájó fogsorral a fogorvoshoz. Minden erős és egészséges, mégis az a vége, hogy húzni kell. Nálam ez nem következett be, de attól még nem gondolom, hogy mindaz, aki megszenvedett vele, tömeghipnózis áldozata. Ezzel el is érkeztünk a másik fő érvhez, ami a szülés fájdalmatlanságát támasztaná alá, ez pedig az a sok feljegyzett eset volna, amikor a nők minden fájdalom nélkül hozták világra gyermeküket, különösen hajdanában... Az a baj az egyébként százalékban megadott adatokkal, hogy olyat mondani, "minden fájdalom nélkül" vagy "csak jelentéktelen fájdalom mutatkozott", nekem gyanús. Ugyanis azt, hogy "egyáltalán nem fájt" hajlamos vagyok rámondani olyasmire is, ami fájt ugyan, csak kevésbé, mint gondoltam volna, és azt, hogy "kicsit fájt" olyasmi fájdalomra, amit könnyedén elvisel az ember. És persze kinek hol a fájdalomküszöbe. Ezen kívül el tudom képzelni, hogy egy nő, akit terhessége egész ideje alatt azzal zaklattak, hogy nem szabad fájdalmat éreznie, így lélegezzen, úgy ernyesszen, így meg úgy nyomjon, ha mégis fájdalom jelentkezne, az az ő felkészülésének sikertelensége, aztán teszem azt 14 óra vajúdás után megszüli a gyermekét, majd megkérdezik tőle: "Ugye nem is fájt??" nem is meri azt mondani, hogy de, te vén kecske, kedvem lenne felnyomni az orrodba egy kígyóuborkát, hogy tudd, milyen az. Látja, hogy kint a baba, sír, egészséges, nem érdekli már semmi, ráhagyja a pszichoprofilaktikus módszerbe belehabarodott orvosra, igen, nem is volt olyan szörnyű, és kész. Na de mindegy, ha netán olvasná olyasvalaki a blogom, aki ismerte a könyvet, és szült is, nyugodtan írja le a véleményét, érdekel.
Azt elhiszem, hogy a félelem csökkentésével csökkenhet a fájdalom, azzal, ha tudom, mikor mi történik, úgy érzem, nem járok ismeretlen terepen, ha tudom, hogyan kell nyomnom, mit kell tennem, és megbízom az orvosban, szülészben, nem csak magam csökkentem a fájdalmam, de rövidebb idő alatt is kijöhet a baba. Elhiszem, hogy a gyakorlatilag nulla felvilágosítást kapott nők számára valóban megváltó lehetett ez a könyv, és a többi, amit Hirschler írt, és gyanítom, hogy az anyám nem hazudott, amikor azt mondta, sokat köszönhet ennek a könyvnek. De hogy egyáltalán ne fájjon, azt nem tudom neki elhinni. Hogy a fájdalom elviselhető, hogy nem kell, hogy lebénítson, hogy kezelni tudom, igen, hogy kellő felkészüléssel teljesen elkerülhető, nem. Lehet, hogy az emésztés nem fáj, de emészteni gyakorlatilag folyamatosan emésztek, szülésre meg aránylag ritkán kerít sort az ember lánya, és az, hogy a testem erre van kiképezve, az annak a feltétele, hogy képes legyen rá, nem annak, hogy teljes fájdalommentességben legyen rá képes.

2011. augusztus 22., hétfő

Itthon

Meleg van, én meg csak kóválygok ebben a hazai közegben, mint aki nem is itt van. Ennek a meleghez semmi köze, nem tudom, miért érzékelem ilyen távolról a valóságot. Persze abban nincs nagy meglepetés, hogy a buliban, ahová beugrottunk köszönni a Janka nővérének (és meglesni annak relatíve új barátját), nem éreztem magam nagyon helyemen, de hasonló érzéseim vannak a villamoson is vagy az utcán sétálgatva. Persze szétszórt is vagyok, ezt rákenem a terhességre.
Ami vigasztaló, hogy így is el tudom verni a pénzem. Vettem már egy csomó ruhát a turkálóban, csupa kincs minden darab. Megvettem a tervezett táskát a megfelelő méretben és formában, és vettem ízesített teát. Nagyon kedves volt az eladó, végül még kaptam ajándékba egy kis licsis teát is kóstolónak. Ma pedig rendeltem háromféle szappant, kókusz- és mangóvajat a mannától. Még hátravan a könyvvásárlás. Beugrottunk ugyan a Robival az Alexandrába, hiszen óriási leárazások vannak, 60-80%-osak, de egyetlen olyat sem találtam, ami érdekelt volna. Hosszú polcok könyvekkel tele, és egy sem olyan, amit el szeretnék olvasni. Volt viszont sok, amit már olvastam. Sebaj, majd az antikváriumban.

2011. augusztus 18., csütörtök

Dagad a láb

Valószínűleg az sem véletlenül került bele az okoskönyvekbe, hogy a kismama, akinek eltolódott a súlypontja, megnövekedett a térfogata, és egyébként is szórakozott, vigyázzon oda. Arra például, hogy hova lép. Amennyiben így tesz, valószínű, hogy nem lép bele egy egészen kicsi gödörbe, egészen apróba a járda mellett a füvön, nem megy ki (hallható reccsenés kíséretében) a bokája, és nem esik a hasznavehetetlen végtagtól többé nem alátámasztva fenékre. Hál' Istennek nem ütöttem meg magam, egészen kényelmesen estem, csak a bokám fájt nagyon, és a húgom kapott frászt. Kicsit megijedtem, mert ugyanezen boka egyszer már csinált hasonlót, akkor nagyon sokáig alig tudtam járni, bedagadt, bekékült, van róla egy csomó fényképem, olyan ronda lett. De aztán megmozgattam, és mivel mozgott, elkezdtem nevetni, mert a Harry Potter jutott eszembe és Stan Shunpike.
Egyébként itthon jó, ma már elmentünk turkálóba, a szajré kint szárad, most már a ruhatáram is felkészült rá, hogy tovább terebélyesedjek.
Most pedig kibotorkálok zuhanyozni. Valószínűleg nem kellene minden este megvárnom, amíg ennyire fáradt leszek. De nálam ez már csak így megy. Ha nem bolhátlanítottuk volna a kutyákat valami hígítószagú löttyel, és ehhez nem én nyírtam volna meg a Happy-t (nem én neveztem el), biztosan elsunnyognám a fürdést ma este. De így nem lehet.

2011. augusztus 14., vasárnap

Eszter, nekem is!

Tüsszentés után kifejezetten ugrál, ezt érzem. Mivel már többször is így volt, levontam a következtetést. Ezen kívül néha csak úgy is. Zsákbamacska-érzés, amit úgy értek, hogy olyan érzésre, mint az látványra, amikor a Katje bemászik a szatyorba, én meg felemelem, ő meg kapálózik.
Pakoltam a ruhákat a ferdére épített szekrénybe. és megállapítottam, hogy nincs egy rongyom se!! Mert lassacskán semmi nem ér körbe. A pólók többsége még igen, azonban felcsúsznak, tökre nem cniut, ezen kívül nem is valami kényelmes érzés.

2011. augusztus 11., csütörtök

Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit...

Szeretek költözni, költözni szeretek. Mert költözni jó. Jó költözni. Ragasztószalag, szike. Dobozok, dobozok, dobozok.

- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?

- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?

- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.


2011. augusztus 10., szerda

Szuper

Vége, túléltük a böjtöt. Nem hittem volna, hogy kibírom. És ezennel lehet zenét hallgatni, hamburgert enni (csak a Maoz meg ne tudja), örülni. Annak például, hogy voltam ma orvosnál, aki (hiába, egy látnok) ránézésre megállapította, hogy semmi bajom (jó, a múltkori pisivizsgálat eredményeire is ránézett), majd meghallgatta a baba szívét (ami most már nem úgy csinál, hogy s-s-s-s, hanem úgy, hogy tuk-tuk-tuk), megtapizta a hasam, azt mondta, szépen nő, minden ok, és hogy amikor úgy érzem, hogy mintha érezném, hogy valami van, akkor azt érzem, majd egy idő után egyértelműbb lesz. Aztán vettem egy mérőszalagot (amivel a hasamat mérem a collstok helyett köldök magasságban, jelenleg 105 cm, tegyük hozzá, nem 60-ról kezdtem...), és ha már ott voltam, vettem egy világoskék sapkát is (35 sékelre leértékelve 45-ről), arra az esetre, ha furán néznének a letkési népek, mikor kendőben vonulok. Persze lehet, hogy ez eszembe se jutott volna, ha Tamar nem hozzá rám a frászt azzal, hogy őt hogy megbámulták Romániában, mikor először ment haza az esküvő után, és hogy azóta kalapban (sapkában? ez héberül ugyanaz a szó, bár lehet, hogy angolul mondta) jár, ha hazamennek. Szerintem a kalappal durván kihúznám a gyufát, akkor már inkább a tehénfejős poénok a kendőmre. Mindenesetre a sapka szép, és ugyan megint elkövettem azt a hibát, hogy többször áttekerős kendőben mentem el itthonról, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a próbát, jó rám, és szerintem jól is áll (nem úgy, mint az a szürke, amit Vikivel vettem a King George-on, és ami talán akkor állna valahogy, ha kétszer ilyen sűrű, háromszor ilyen hosszú hajam lenne, ami kitömné). Aztán a "szuper"-ben vettem egy csomó dolgot, például egy olyan (gondolom) trópusi gyümölcsöt, amiről fogalmam sincs, mi a neve, és csak itthon kísérleteztem ki, hogyan kell enni (félbevágva kiskanállal). Finom. Majd viszek a Katának, ha nem felejtem el. Már az utazásra készülve vettem egy csomag (400 gr) füstölt pulykafelvágottat, amit remélem, kivételesen nem felejtek itthon. Nincs szerencsém a felvágottakkal. A közepes zacskós csipszből három csomag 7.99 volt akcióban, ami a hülyének is megéri. Aztán a buszvégen megettem egy BigMac-et, és jelentem, elég volt. Tudtam, hogy türelmesen ki kell várni, amíg elmúlik, minden évben van egy ilyen McDonald's időszakom, és mázli, hogy a rosszullétekkel egy időben jött el, mert az ilyen szenny kajával az ember úgy össze tudja zavarni a gyomrát, hogy az hirtelen nem tudja, mihez kezdjen, és inkább nyugton marad. És ha mégsem, egészen jól hányható étel (bocs), ezt még akkorról tudom, amikor a pofátlan barátnőt alakítottam annak a szörnyű pasinak a lakásán, akivel a Vickinek volt randija, és akitől a fent említett alakítással kellett őt megmentenem, és aminek a keretében őszibarackével kevertem valamilyen átlátszó alkoholt, amitől hazaérve a gyomrom igyekezett mielőbb megszabadulni. Meggyőződésem amúgy, hogy az őszibaracklé volt a hibás, mert azóta irtózom tőle, hogy az unokatesóm esküvője előtti dekorációgyártáskor romlottat ittam, és megmérgeződtem tőle (úgy 12 éve). Na mindegy, ezen a fenti hajnalon, miután kiszabadultunk abból a nagymagyar ereklyékkel gazdagon díszített földszinti lakásból, ettünk valami gyomornyugtató célú sültkrumpli-hamburgert az Oktogonon, innen a tapasztalat.
Most itthon vagyok, és azt énekli az Elvis Presley, hogy You are always on my mind (vagy Mindig csak rád gondoloook), mégpedig azért, mert az Átkozott boszorkák zenéjét hallgatom, ami meg azért vicces, mert erről a filmről megint csak a Vicki jut eszembe azon egyszerű oknál fogva, hogy a közel 100 alkalomból, ahányszor a filmet láttam, legalább 60-szor vele, minek során eldöntöttük, hogy mi is együtt fogunk élni egy szép házban a tengerparton, és majd csokitortát reggelizünk, és lesz egy csomó macskánk, ha már a szerelem nyilvánvalóan nem jön nekünk össze. Megvan a macska, a csokitorta bármikor előállítható, de közben ránktalált a Gyula meg a Maoz, úgyhogy egyelőre nem költözünk össze.
De még nem fejeztem be, az is szuper, hogy kaptam három antikváriumtippet a Nyugatitól gyaloglótávolságra, így ha szerencsém van, a bookline-nál olcsóbban veszek pár könyvet, és még a válogatás öröme is meglesz. Azzal kicsit bajban vagyok, hogy mit olvassak, mióta elvégeztem az egyetemet, rámszakadt a szabadság. Addig egyértelmű volt: Évközben, amit muszáj, vizsgaidőszak után Agatha Christiet. Nyáron pedig előre olvastam néhány élvezhető (ritkábban: valóban élvezetes) regényt az őszi félévi vizsgáimra. Na de most? Lopom az ötleteket a Gergő goodreads listájáról, ami egyrészt jó, mert sokra emlékeztet, hogy rég el akartam olvasni, és meg is bízom az értékeléseiben, mivel azon nem kevés könyvre, amit mindketten olvastunk, rémisztően magas arányban adtunk pontosan ugyanannyi csillagocskát, másrészt pont azért mert olyan sok az átfedés, nem nagyon ad új ötleteket. Amúgy a goodreads itt, jó volna, ha mások is felraknák, amit olvastak, mert szükségem van az ötleteikre, a facebookon meg be fog krepálni a bookshelf. Még arra gondoltam, hogy elolvasom az összes könyvet, amiről Rory beszél a Gilmore-ékban, ha más nincs. Az Üvegbura elolvasásában is nagy szerepet játszott a padon Sylvia Plathról olvasó Rory, is azt sem bántam meg.
Meggugliztam, sárkánygyümölcs. (Amúgy mi a 'pasziflora', passion fruit magyar neve? Golgotagyümölcs? Mert golgotavirágos tusfürdőm volt egyszer.)


Most fejeztem be.

2011. augusztus 6., szombat

Az én véleményem (a tüntetésről)

CSI-t akartam, élő közvetítést kaptam Tel Avivból
Sajnálom, de egy olyan tüntetést, még ha félmillió ember vonul is az utcára a keretei között, ami azzal kezdődött hetekkel ezelőtt, hogy drága a sajt, nem tudok komolyan venni. Egy tüntetőt, aki mikor megkérdezik, miért ment ki a tüntetésre, azt válaszolja, a gyermekei jövőjéért, mert ugyan neki van háza, autója, semmije sem hiányzik, de drága a benzin, nem tudok komolyan venni. A mellette álló másik tüntetőt, aki ugyanerre a kérdésre annyit tud mondani "én meg vele tartok", szintén nem. Egy szervezőt, aki az ország legdrágább helyeinek egyikén lakik, nem tudok komolyan venni, mikor a társadalmi igazságtalanságról beszél, illetve jelszavakat üvölt a mikrofonba.
Egy percig nem állítom, hogy nincs drágaság és drágulás, hogy a problémák, melyekről beszélnek, nem léteznek, vagy hogy nem problémák. Arról, hogy hogyan és kinek kellene ezt megoldania, hogy megoldható-e, és egyáltalán a nézőpontról, ahonnan szemléljük az egészet, tudnánk vitatkozni.

Kevesebb a kipa, mint a vörös zászló
A vörös zászló korántsem annyira vörös posztó a szemeimnek, mint sokakénak, de azért valamit jelent, azt hiszem. Izraelben számomra azt, hogy a naivitás sem irtható ki az emberekből. Aki vörös zászlót lenget, az nem a jelen keretek között akarja megoldani a problémákat, hanem egy olyan keretet választ, ami világszerte bizonyította és bizonyítja, hogy a problémamegoldás nem az erőssége, és hogy a társadalmi igazságtalanságokat nem felszámolja, hanem lakatot tesz mindazok számára, akik szólni mernek ellene. Könnyen lehet, hogy a vörös zászló közben átértelmezett jelkép lett, míg nem figyeltem, de ha az a bizonyos tömeg az egész nép érdekében vél megszólalni, ne vonultasson fel olyan jelképeket, amikkel egészen biztosan nem tud az egész nép (még csak a nép jó része sem) egyetérteni, azonosulni, sőt, ami már önmagában is képes visszatartani sokakat attól, hogy csatlakozzon. (Ez, mellesleg, nem az én véleményem, egy interjúból vettem.)

Világfájdalomból vonulni
Rendszeresen kritizálom az esti híradó kapcsán azt a hozzáállást, ahogy az árakat, a fizetéseket megítélik. Bezzeg az USA-ban! Bezzeg Európában! (Jó esetben legalább hozzáteszik, Nyugat-) Aztán, mikor a közoktatásról van szó: Bezzeg például Magyarországon ingyen van! Megkérdeztem, miért kell fizetni az iskolában Izraelben, az oktatásért? Nem, de a könyvekért meg a kirándulásokért meg az egyenruháért! (Elnézést, ez Magyarországon sincs ingyen, én legalábbis mindig fizettem...) Csak tudnám, mikor a fizetésekkel volt a baj, miért nem Magyarország volt a példa... Vagy mikor arról, hogy hány ilyen fizetésből lehet négyszobás lakást venni. Mert akkor az elégedetlen izraeli kénytelen lenne magába szállni, és azt mondani, nem is olyan rossz nekünk. Könnyen lehet, hogy az én hozzáállásom sem ideális, nem kell megvárni, amíg olyan rossz lesz a helyzet, talán prevenciós megfontolásból vonulnak már most. Ugyanakkor miért is pontosan? Lakásprobléma, világi/szekuláris (hiloni, na) (!) oktatás problémája, Gilad Shalit, drága benzin, drága sajt (a repülőjegyért nem panaszkodnak, hál' Isten, azt mindenki megengedheti magának) stb. Mindennel baj van! Természetesen mindenért a kormány felelős. Bibi bácsi, tessék nekünk házat építeni, Bibi bácsi, tessék befolyásolni a világgazdasági folyamatokat! Nekem még személyim sincs (rejtély, ha olyan élhetetlen ország ez sötét jövővel, miért küzdök érte ennyit mégis, mikor van jó kis tejjel-mézzel folyó Kárpát-medence), így aztán a konkrét politikai állásfoglalással is várok, úgy is mint pro vagy kontra Netanyahu, de az elvárás, hogy most azonnal oldjon meg mindent, röhejes, akárhogy is nézem.

By the way
Én vallásos vagyok, ugye. Ezért vannak dolgok, amik piszkálják a csőröm. Azért mert alapvetően hiszem, hogy igaz, ha am Iszrael megtartana két Shabatot, eljönne a Messiás. (Ez sem az én véleményem, ilyeneket nem találok ki, az ilyeneket csak elhiszem.)
Azt mondja a lány, ti, akik az otthonaitokban ültök, várunk rátok! Erre én azt mondom, csak ő nem hallhatta, mert ide nem jött ki a tv, hogy én meg álló Szombat őrá vártam, csak nem jött, pedig sehova nem mozdultam a lakásból. Kivonul az elégedetlen (főként) fiatalság sátorozni a Dizengoffra meg az Óváros falaihoz meg Mevasseretben az út mellé (az is még a legszegényebbek lakhelye, Mevasseret...), hogy felhívja a figyelmet magára és a problémára, de ki vonul közülük majd sátorba Szukkotkor? Ti, akik az otthonaitokban ültök... Mi, akik az otthonainkban ülünk, éppen csak túl vagyunk a Havdalán, és elmosogattuk az edényeket. Ha megfeszülök, se értem volna oda politikusok fotóiról nagyított plakátokat lengetni. Az agyam eldobom attól is, hogy külön kiemeli a "hiloni oktatást". Nem arról van szó, pontosan értem, hogy csak mert nekem a meggyőződésem az, ami, nem dughatom le a Tórát senki torkán. Ugyanakkor nem lehetne, hogy az, aki szót emel a gyereke szekuláris nevelésének érdekében, elgondolkozzon azon, hogy a vallásos embereknek legalább olyan fontos a gyermekük nevelése? Hogy ott (itt) éppúgy vannak problémák? Amíg az oktatás falak közt folyik, a nevelésbe kéretlenül is belead az egész világ, és amíg ő kikéri magának, hogy rátukmálják a vallást, addig eszébe nem jut, hogy kikerülhetetlenül és kivédhetetlenül dugja le ő is a szennyet a vallásosok torkán. Hát megválogathatom én, hogy milyen óriásplakátokat látok a házak falán? Van rajta ruha, nincs rajta ruha... Megválogathatom én, hogy a buszsofőr által bekapcsolt rádióból milyen zene szól?I'd like toplay a little game with you, a little game espesially made for two... (Ami szerintem egy klassz szám, de érdekesen hatott egy harediakkal teli buszon.) Érdekel az bárkit, hogy engem zavar, ha hallom egyik autót a másik után húzni el a házunk előtt Szombaton, vagy az, ha a szomszédban bömböl a zene? (És nem, nem arabok.) Az egész (nyugati) világ a ti kezetekre játszik, a ti ízlésetek szolgálja ki, a ti igényeitek kielégítésére van berendezkedve, mégis veszélyeztetve érzitek magatokat, ha szőrmekalapot láttok? Jó része ennek a "mi"-nek, aki az otthonaiban ül, noha küzd anyagi gondokkal, és szintén drágán veszi a sajtot és a benzint, olyan helyen ül az otthonaiban, ahol hely van bőven, ahol időnként építeni is lehet, de ahová pontosan többek közt a gyermekei jövőjéért aggódó egyébként gondtalan és a saját jövőjéért aggódó, koszos patkánylyukat horribilis összegért bérlő fiatal tüntető szerint nem kéne betenni a lábunkat. Úgyhogy Bibi, amikor malteroslapátot ragadsz, és fejvesztve elrohansz építkezni, jól gondold meg, hol, mert aztán kapsz a fejedre, hogy nem Tel Aviv belvárosában húztál fel egy lakóparkot! Bár a tévedésed csak a fele ország írja majd plakátokra (és az egész világ), az otthonaiban ülő "mi", egy része legalábbis, megköszönné.

A kertben, a fáról szüreteljük a pénzt
Mindehhez, ahogy mindenhez, pénz kell. Amúgy ez végképp olyan dolog, amihez nem értek, de: Azt mondja az IcikNemtomki a színpadon a mikrofonba, hogy egy szebb jövőért jöttek tüntetni, és egy olyan kormányért, ami jobban és többet törődik a népével. Nos, én nem sokat keringtem a világ nem túl sok országában, de ha valamit tényleg nem lehet elmondani az izraeli parlamentről, az az, hogy nem törődik az állampolgáraival. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy a fenébe nem megy csődbe egy olyan, a térképen légypiszoknyi állam, amely legalább egy évig támogatja (nem írom, hogy eltartja, mert azért az valóban túlzás lenne, de majdnem) a frissen alijázottakat, 10 hónap intenzív nyelvi kurzust biztosít számukra, kirándulásokat szervez stb. Egy olyan állam, amely a Taglit Birthright keretében ezreket fuvaroz körbe az országban, helyezi el őket szállodákban, eteti, itatja (mintha volna édesanyja) őket, csak azért, mert azok zsidó származásúak, és esetleg egy részük majd a kiránduláson megszerzett élményektől és ismeretektől indíttatva vagy megerősítve alijázni fog (hogy újabb súlyos összegekbe kerüljön az államnak, így persze az adózóknak). Ugyanettől az államtól - mert mostoha a sors - én még semmit nem kaptam, a betérők időnként más tészta. De tényleg? Mennyit fizetek az ulpán giyurért, ahol hetente háromszor elég színvonalas órákat tartanak? Egy büdös vasat se, ez az igazság.
Ebből a pénzből lehetne házat építeni. De csak úgy nem lesz több pénz, azt valahonnan el kell venni.

Hát ez az én véleményem, amihez egyébként még csak nincs is joga mindenkinek, de leírom, mert kikívánkozik. Csak úgy átfutott a fejemen az alatt a két és félóra alatt, amíg a közvetítést kellett néznem (mert aki izraelivel házasodik, az készüljön fel rá, hogy minden egyes hülye híradót és közvetítést meg kell néznie, nem érdekes, ha ugyanazt ismételgetik is ugyanazon képek újbóli és újbóli lejátszása közben).

2011. augusztus 5., péntek

Az eredmény

Az igazat megvallva még nem ettem belőle egy rendes szeletet, de finom lett, kicsit szétesős a gyümölcs miatt, de ez nem igazán zavar minket, a múltkori csokis-mangósnak úgyis az volt a baja, hogy kevés lett a mangó. Persze Maoznak nagyon ízlett, neki, aki saját bevallása szerint nem szereti az édességet, de akinek a sütemény ezek szerint nem számít édességnek, mert ha megteheti, minden reggel azt eszik a kávéja mellé, szombaton még ebéd előtt gyorsan, aztán délután sír (nem igazából, de legörbíti a száját, és szomorú arcot vág), hogy tejes, és nem lehet (tejtermékek nélkül nem érdemes süteményt sütni, én ehhez tartom magam), végül késő este (vagy mihelyt letelt a hat óra...), már eszi megint. Ez fokozottan igaz a csokis sütire, de attól sem félek, hogy a fügés a nyakunkon marad.

À la recherche du recette perdu

Áhh, tudtam, hogy igazam van, nem kellett volna elkezdeni még a dobozolást. Sütit csinálok (csinálnék), de a receptfüzetem már valamelyik dobozban van (itt a piros, hol a piros). Most nem tudom az arányokat. Egy bögre liszt, fél bögre olaj, 1-2 tojás, fél (egész?) tejföl, fél bögre cukor? Vagy ez két bögre liszthez van? Áááá! Lehet, hogy a nő evett először az almából, de a kígyó biztosan férfi volt!!!!

Utólagos hozzátoldás:
Úgy 1,5 bögre lisztből, fél bögre olajból, fél bögre cukorból, kb. 3/4 tejfölből (a maradék truma a macskának, különben most lesz nekem jaj) és két tojásból készült tészta sül a sütőben a tetején fahéjjal (és kevés cukorral) megszórt fügével. Nem feledem el közölni a végeredményt.
Maoz pakol, és igazából igaza van, hogy pakol, a receptfüzetet hagyhattam volna a végére a szidurokkal, és kész.

Csokimálna

Nagyjából három napja akarom leírni ezt a szót. A reggelim. Csokis, kis pöttyökből álló müzli, izé, valamiből készült pehely, ami engem félbetöredezett málnára emlékeztet. Van cini minisem is. Nem finom.

2011. augusztus 3., szerda

We do it our way

Rendhagyó család vagyunk, vagy csak én vagyok rendhagyó, a gyerekem meg rám üt, ezért nem törődik a könyvekben leírtakkal. Azt írják ugyanis, hogy mikor anyuka (én) először kezdi érezni, hogy ő* mozog odabent, általában nem biztos benne, mit is érez (én igen: egyelőre a világon semmit), és hogy amit mégis könnyebben fel lehet ismerni, az az, ha a baba csuklik, mert más ilyen ritmikusan ismétlődő rángatózás nem zajlik az ember hasában. A babák gyakran csuklanak, és ezért ne aggódjak, ez természetes, és egyáltalán nem kellemetlen nekik (biztosra veszem, ezt onnan tudják, hogy megkérdezték őket). Na, az én méhem érlelődő gyümölcse nem csuklik, én viszont elég gyakran, elég erősen, és számomra igenis kellemetlen. Ez úgy a harmadik hónaptól van, időnként rámjön, és csak úgy ráz. Ha ez így marad, úgy hozzá fog szokni, hogy később majd úgy kell megnyugtatni, hogy időnként rántunk egyet a babakocsin. Imádni fogja a fekvőrendőröket.

*Egyelőre nem tudom, hogy hívjam, az összes cuki elnevezés idegenül hat nekem, nem visz rá a lélek, hogy mindenféle beceneveket adjak neki, a keserédes természetemhez jobban illő elnevezéseken mint a "kis alien" (egy blogban olvastam), a "thing", vagy (dr House nyomán) a kis "parazita" érzem, hogy nem teljesen helyénvalók, a távolságtartás süt belőlük, nekünk meg valahogy közeledni kéne érzelmileg. Igyekszem, de tényleg, időnként odaköszönök, hogy heló, gyerek, kérsz egy kis sült krumplit? ígérem, este adok valami egészségesebbet, meg hogy pici baba (ez határozottan haladás, szerintem), rendesen nőj nekem, szép legyél, okos és egészséges. Ilyenek. Azt már elmondtam neki, hogy van egy macskánk, de egyelőre még nem szabad meghúzni a farkát, mert harap, és hogy igyekszem megnevelni, hogy majd ne feküdjön a fejére, mert szeret társaságban aludni (ő a kiskifli). Ezen kívül még azt szoktam mondani neki, hogy na mozogj már. Elengedi a füle mellett. Esetleg azt mondja, itt kallimpálok már több hónapja, nem tehetek róla, hogy hájas a hasad, anyám.

2011. augusztus 2., kedd

Mézesmadzag, köldökzsinór

Szóval én már az elejétől kezdve mondom, hogy Hollywood is, meg konkrétan az egész társadalom megint átvert. A terhesség szívás. Még jó, hogy nem dolgozom, mert kb. az 5. vagy 6. héten kiütött. Hetekig annyi volt az alvásigényem, mint egy újszülött macskának. 10-11 óra körül ébredtem, majd 2-kor már megint ágyban voltam, és minden gond nélkül aludtam 2-3-4 órát délután is. Mindezt úgy, hogy semmit, de igazán semmit nem csináltam, amiben elfáradhattam volna. A hányingerrel való küzdelmet nem számítva, mert az aztán minden hézagot kitöltve elfoglalta az összes ébren töltött órámat. Mivel az átlaghoz (vagy a rémtörténetekhez?) viszonyítva nem hánytam sokat, megbeszéltem magammal, hogy hamarosan el fog múlni, és a 10. hét táján valóban enyhült is, ám aztán újult erővel tért vissza. A védőnő természetesen nem látott még ilyet. Kaptam új gyömbéres, B6 vitaminos kapszulát, ami egy álom, rögtön jobban lettem tőle. Tehát most volt egy kéthetes nyugalmi időszak (melyet a hűtő nyitásakor abból kiáramló, számomra elviselhetetlen szag keltette rohamémelygés szakítgat meg) gyomortájon, amit az agyam arra használt fel, hogy aggodalmas gondolatokat gyártson. Biztosan megfelelően nő a hasam? Biztosan minden rendben van? Miért nem érzem még, hogy mozog? Elég kálciumot eszem? (Nem.) Elég egészségesen étkezem? (Nem. Nem minta tudnék, akkora béke még nincs a gyomromban.) Miért nézek még mindig úgy ki, mint akinek csak a hasára rakódott a milka csokoládé? Biztos hogy terhes vagyok? (Nekem ezt folyamatosan alá kellene támasztani ultrahangfelvételekkel és érezhető magzatmozgással, de még mindkettőre várnom kell.)
Azért hogy mégis mutassa valami, nem csalás, nem ámítás az egész, egyre kényelmetlenebb minden alvásra alkalmas testhelyzet, szombat óta dagad a lábam (most még reggel van, egész bokaformájú a bokám, majd csak később kezd briósra hasonlítani), és ma reggel először megtörtént a csoda. Még nem volt nagyon erős, de határozottan érezhető és felismerhető: begörcsölt a vádlim. Hát nem csodálatos? Szokásos keddi programom keretében pedig (elolvasom az aktuális hétre vonatkozó infókat és tanácsokat az összes babaoldalon) rám hozták a frászt, hogy több kálcium kell és több magnézium. Ááá! Honnan? Miben van? És hogy fogom azt megenni? Kitalálhatnák a vitaminos gumicukrot, mert azt még a leghányósabb időben is gond nélkül meg tudtam enni, míg vitamintablettákat csak a hányinger elmúltával ajánlják. Mivel nem merem abbahagyni a gyömbérkapszulát, sosem fogom megtudni, hogy volna-e még hányingerem nélküle. (Volna.)
Persze elméleti síkon nagyszerű terhesnek lenni, és egy percig nem gondolom azt, hogy nem jó, hogy gyerekünk lesz, sőt, mivel előtte szó volt róla, hogy nem biztos, hogy nekünk (nekem) ez csak úgy rásegítés nélkül menni fog, külön ajándéknak tekintem. (Nem kell hinni a PCO-val ijesztgetőknek.) Csak hát az ember test és lélek, sőt és elme, úgyhogy míg a lelkem boldog, az elmém aránylag kiegyensúlyozott és elégedett, addig a testem azt mondja: Maoz, a következőnél te hánysz! És várja a pozitív élményeket. Ma pozitív élményként megpróbálok kicsit tornázni, mert beállt a nyakam, és a lapockám alatt is kezd megint fájni, meg állítólag ez fontos, és a közérzetemnek is jót tesz majd. Lássuk!

2011. augusztus 1., hétfő

Még egy kis cionizmus (nem utoljára)

Normális esetben nem különösebben érdeklődöm a történelem iránt. Noha alapjában véve érdekesnek találom, mivel megjegyezni általában inkább csak sztori szinten sikerül, a szárazabb tények és az évszámok meg aztán végképp kiesnek, nem foglalkozom vele. Na de mióta először mások által annak kikiáltott zsidó-szimpatizáns lettem, majd zsidó, majd gyakorlatilag izraeli (az elmélet még várat), most pedig költözünk az ún. megszállt területekre, és ezért kapok is néha a képembe direkte vagy indirekte, és az is érint, amit nem az én képemnek címezek, belátom, hogy ha mindenképpen válaszolni akarok az ilyesmire, nem árt tudnom, mi, mikor hogyan volt.

Amikor ilyesmit olvasok, arra gondolok, na, ezt is jó lesz megjegyezni, és arra, hogy ezek nem titkolt tények, elhallgatott információk, amikhez lehetetlen hozzáférni, és különösen ha politikusokról van szó, az ember azt gondolná, utánanéznek annak, amihez hozzászólni készülnek, de nem. Mert ha így volna, nem mondhatnák, amit mondanak. De mondják.

"In a recent interview, Norway's Ambassador to Israel has suggested that Hamas terrorism against Israel is more justified than the recent terrorist attack against Norway. His reasoning is that, "We Norwegians consider the occupation to be the cause of the terror against Israel." In other words terrorism against Israeli citizens is the fault of Israel. The terrorism against Norway, on the other hand, was based on "an ideology that said that Norway, particularly the Labor Party, is foregoing Norwegian culture." It is hard to imagine that he would make such a provocative statement without express approval from the Norwegian government.

I can't remember many other examples of so much nonsense compressed in such short an interview. First of all, terrorism against Israel began well before there was any "occupation". The first major terrorist attack against Jews who had long lived in Jerusalem and Hebron began in 1929, when the leader of the Palestinian people, the Grand Mufti of Jerusalem, ordered a religiously-motivated terrorist attack that killed hundreds of religious Jews-many old, some quite young. Terrorism against Jews continued through the 1930s. Once Israel was established as a state, but well before it captured the West Bank, terrorism became the primary means of attacking Israel across the Jordanian, Egyptian and Lebanese borders. If the occupation is the cause of the terror against Israel, what was the cause of all the terror that preceded any occupation?"

Folyt. itt