2010. szeptember 30., csütörtök

Annak is oka van, ha az ember nem talál címet a bejegyzésének

Az előzőkhöz csak annyit, hogy a legutóbbi Criminal minds-ban két pasi rájött egymás titkára. Onnantól kezdve együtt raboltak és erőszakoltak meg lányokat.
Két napja még viszkettek az ujjhegyeim, hogy írjak, de mára semmi sem maradt bennük, oda a bizsergés. Lehet, hogy csak zsibbadtak.
10 napig szüneten voltam itthon, már csak két nap van hátra. Sírok, rívok, fogaim csikorgatom. Amit nem csinálok, pedig kellene, az a tanulás. Félidős dolgozat lesz ugyanis az ulpánban, és egy csomó nyelvtant volnánk már hivatva tudni. Oda se neki, majd tanulok, mikor nem lesz rá időm.
Közben várjuk a telefont, hogy mikor is kell Brüsszelbe menni. Reméljük, van valami kereskedelmi járat, mert baromi drága a jegy. Úgy 1800 dollár kettőnknek. Magyarországra jelenleg ugyanennyi, és lövésem nincs miért, még csak ünnep sincs. Menjünk inkább New Yorkba, arányaiban jobban megéri, oda csak 3300... Nem jó ez így, de épp semmi nem jut az eszembe, amit tehetnék ellene. Hagyjuk is ezt, mert a pénzügyi gondoktól beteg lesz az ember vastagbele, megmondta a jógakönyv. Lehet röhögni, de a családi kórtörténet inkább alátámasztja, mint körberöhögi a jógakönyv (nem csak ezen) állítását.

2010. szeptember 2., csütörtök

Ha tudnánk egymás titkait, micsoda békére lelnénk! (John Churton Collins)

A rossz feleség: Eltapsol egy csomó pénzt a boltban, hazamegy, majd a két óra sorozatnézés után sem kezdi el a főzést, hanem inkább a blogját írja.
Igazából azért mert azon gondolkodik, tényleg jó lenne-e, ha tudnánk egymás titkait. Már hogy jobb világ lenne-e. Unalmasabb, az egészen valószínű. Moliere meg pont azt mondta, hogy őszinteség sokszor megengedhetetlen, de hát ő csak egy finnyás francia, ki törődik vele.
Mindenkinek van egy csomó hülye tulajdonsága, amiről reméli, hogy más nem nagyon veszi észre, ezer dolog, amit megtett, és reméli, sosem derül ki, és főleg rengeteg vágy, amit titkol. Vagyis nem tudom, olvastam egy csomó könyvet, láttam jó pár filmet, tanultam egy kevés pszichológiát, vannak barátaim, akik nem mindent akarnak eltitkolni, és itt vagyok a végére én. Az így megszerzett tapasztalatokból vontam le a következtetést, hogy mindenki így van ezzel. Persze ez dedukció csupán, az is lehet, hogy tévedés hinni neki, de tegyük fel, hogy nem, és mindenkinek vannak titkai. Ha igaza van ennek a pasasnak (akiről nem tudom, ki majd mindjárt rákeresek), akkor nem onnan kell elindulni, hogy a titkaim gázosak, hanem onnan, hogy mi van, amikor felfedezem, hogy valakinek ugyanaz a titka, mint nekem. Általában sokkal kevésbé tartom viszolyogtatónak vagy akár csak cikinek, ha másról van szó, vagy ha másról is szó van. Általában közelebb érzem magamhoz az illetőt. Például amikor a Janka azt mondta, hogy nagy zugevő, az nagyon megmelengette a szívem tájékát. Még akkor is, ha az én csoki, puding, sajtostészta zugevéseimmel szemben ő valószínűleg mentás borsópürét evett vagy paradicsomlevest zug-. Na mindegy, szóval lehet, hogy könnyebben elfogadnánk saját magunkat, ha tudnánk mások titkait, meg az is lehet, hogy másokat szeretnénk meg jobban, ha rájönnénk, hogy ugyanazokkal a hülyeségekkel küzdenek, mint mi.
Például mióta itt van nálunk a macska (miután Minerva meglépett, erre egy szót sem vesztegetek többet, hűtlensége okozta sebem épp csak behegedt, és még mindig érzékeny), amit az ulpánból hoztam el, és látom, milyen cuki, meg hogy ugrál meg játszik, meg alszik meg néz, azóta sokkal jobban megértem azt a rengeteg és minden valós alapot nélkülöző otrombaságot, amit az egyik fiú a fejemhez vágott utána, tudniillik, hogy a macska még bébi, és nem szakíthatom el az anyjától, az anyja a depresszióba bele fog halni, hogy önző vagyok, szívtelen, és az állatokat tárgyaknak tekintem stb. Merthogy szerencsétlen oleh chadash bizonyára meg van hatva a kismacskától, mint az első izraeli újszülöttől, akihez szerencséje van, ráadásul az állatok tök jótékony hatással vannak az emberre, ha elhagyatottnak érzi magát, magányos, honvágya van, szorong stb., vagyis érthető, ha sértve érezte magát, pláne ha felheccelte a ******, *****, ****, ausztrál csaj, aki előző nap a buszmegállóban üvöltött velem. Na, őt mondjuk nem látom jobb színben. Alighanem azért lehet, mert nagyjából az utolsó lenne a listámon az ordítás, amit kipróbálnék, ha valakinél el akarok érni valamit, akármelyikünknek legyen is igaza. De ebből is tanultam valamit. Ha valaki odalép hozzám, hogy beszélek-e angolul, nem kell feltétlenül igent mondani. Bár talán az "attól függ mit akarsz" kicsit faragatlan.
Ennyi. Most még beszámolhatnék arról, hogy megint voltunk a Maoz régi yeshivájánál a rabbinál, aki most megint azt mondta, hogy mehetünk Brüsszelbe, és minden csodás lesz, de fáradt vagyok én már ehhez, majd utólag beszámolok, amikor már valóban lesz miről. Ellenkező esetben remélem tudom magam fékezni, és nem kell beszámolnom egy börtöngépen pötyögve a rabbi fájdalmas haláláról. Csúnya lenne.

John Churton Collins a századfordulón (az előzőn) élő angol irodalomkritikus volt. Janka biztos ismeri...