2013. december 23., hétfő

Első nap az iskolában ill. az elmaradt beszámoló a hóról

Tegnap voltunk Édennel iskolában. Az első órán szerintem sokkot kapott. Két osztály együtt volt, mert a miénk vitázott, a másik meg nézte. Annyian voltunk, hogy az emberek majd' kiestek az ajtón. Úgyhogy Éden a menekülőre fogta, vagyis habár megetettem az óra elején, az óra végén is meg kellett. Mihelyt ráborítottam a szoptatós kendőt, és betettem a mellem a szájába, megnyugodott, és elaludt. A második órán végig aludt, bár a kezemben, és minden kilégzésnél elégedett hangokat hallatott. Mellettem Jennifer, aki maga is hat és fél hónapos terhes, teljesen odavolt. Egy másik nő meg mesélte, hogy kérdezte a tanár(nő), hol vagyok. Mármint mikor nem voltam. Mondták neki, hogy bizonyára megszületett a babám. Mire ő: Terhes volt? Mondták neki, hogy határozottan az voltam. Vicces. Aztán a harmadik órát nem találtam meg, mert összesen egyszer mentem el rá eddig, és már elfelejtettem, hol volt, a két lány, akikkel együtt járunk, most döntött úgy, hogy nem jön, és mivel a telefonom is szerelőnél van, és Maozét használom, aki meg megvette az öccse (le)használt blackberryjét, és nem volt benne a számuk. Szerencsére mikor megnéztem a táblán, ahol fel vannak tüntetve az órák és a helyük, megláttam a tanárt, és a nyomába szegődtem. Szerencsére, mert a táblán ez az óra nem szerepelt... Éden nagy sikert aratott itt is. Főleg mivel csendben volt.

A telefonom azért van szerelőnél, mert folyton kikapcsolt. Volt valami folt is a képernyőjén, úgy nézett ki, mint amikor a nylon alá befolyik egy kis víz. Mondta is a csajsziliba a teflonboltban a Maoznak, hogy bizonyára az a baj, hogy víz került bele, ki kell tisztíttatni, belekerülhet 500 sékelbe is. Maoz persze rosszul viselte a hírt, és rákezdett, hogy mert én nem vigyázok a dolgaimra. Mondtam neki, hogy nem mondom, hogy az ő hibája, de múlt péntek előtt nem volt baja, ő rohangált vele egész pénteken az áramszünet alatt, és azóta nem jó, és nem emlékszem, hogy valaha is víz került volna a közvetlen közelébe.
Na, elment a szerelőhöz, akit mondtak neki. Addig én elmentem a fotóshoz, hogy már nyilván kész vannak a képek, ott találkozunk. Gondoltam, hogy csinálnak valamit a telefonnal, mert sokáig vártam, mire megjöttek. Maoznak fülig ért a szája. Na, gondoltam, ez olcsó volt. Kiderült, hogy a leányzó csak józan paraszti eszére hagyatkozva mondta, hogy víz került bele, mert egy nagy frászt. Teljesen jó állapotban van az egész, csak az akkumulátor ment tönkre, felfúvódott, mint egy lufi, és az nyomta a képernyőt belülről. Kicserélte 150 sékelért, aztán szevasz.  Illetve nem, mert nem töltődött, hiába volt egész szombaton töltőn. Ugyan előzőleg azt mondta a pasi (Jacques), hogy visszavihetjük motzeshabatkor, mikor Maoz felhívta, közölte, hogy nem dolgozik, és nem is tud bemenni. Mindez Kiryat Gatban, ugye. Így vagyok én most telefon nélkül. Nati (Maoz öccse) tegnap elvitte a telefonom hozzá, és feladták ajánlott küldeményként. Remélem, hogy holnapra megjön. A képeket is azért hivattuk ott elő, mert Kiryat Gatban minden olcsóbb... És tényleg: Míg a jeruzsálemi tachana merkazitban fél sékel egy kép ára, ennél a Srulik nevű fószernél csak 49 agora! Tehát a 227 képünkkel megspóroltunk 2 sékelt és 30 agorát. Nyilván a telefonszerelés is olcsóbb. Kérdés, mennyi ajánlottan küldeni egy bazi nehéz iPhone-t. Nyilván a hülyének is megéri. Amúgy mindegy, lo nora, b"H, ahogy a haredi nőci mondta minden mondata után a telefonban a kórházban, ahol napokra ott ragadt, mert a kislánya úgy besárgult, mint egy kis mandarin. Gondoltam is, hogy ezt meg kell tanulnom tőle. Aztán a múlt szombat adott is leckét arról, hogy vegyünk mindent besababa.

 A hó. Jeruzsálemben kezdte, Maoz már csütörtökön nem ment dolgozni. Joel meg fura volt reggel, úgyhogy nem vittük bölcsibe. Ő később be is lázasodott, a hó pedig megérkezett hozzánk is. Így:



Irtó nyugodt és csöndes volt minden. nem is tudom, a hótól valahogy még a zajok is puhábbak lesznek. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy kiszabadultak a gyerekek (nem az enyéim),  és randalíroznak az éjszakai hóban. Péntek reggel Maoz megállapította, hogy nincs elég meleg idebent, és éppen felvázolta volna a stratégiát, amikor elment az áram. Egy idő után aggódni kezdtünk, ugyanis kint szakadt a hó, a vacapon azt írták, az egész környéken nincs áram, és aligha lesz a közeli órákban. Mondtam a Maoznak, hogy akkor összepakolom a táskát, és iszkiri. Felhívta a rendőrséget, mert úgy hallottuk, hogy a Holt tenger mellett a megáradt patakok miatt szintén le vannak zárva az utak (ugye Jeruzsálem már egy napja le volt zárva). Az én kérdésem az volt, hogy hogy vannak lezárva: fizikailag el van az út torlaszolva (a rendőrség által, mert meg voltam róla győződve, hogy ezek az ostoba izraeliek megint csak drámáznak, nincs itt pánikra semmi ok), vagy csak áll egy rendőrautó az út szélén, és az arra tévedőket visszafordítja? Mert ez utóbbi esetében nincs miért aggódni, nem állok meg neki, aztán kész. Maoz viszont nem találta ezt olyan jó ötletnek. A hőmérséklet mindeközben csökkent és csökkent. Mikor 15 fokhoz érkezünk, kezdtem sajnálni, hogy nincs parkettánk, amit felszedhetnék, hogy meggyújtsam a nappali közepén. Ugyebár nekem szoptatni kell, amihez ki kell dugnom egy részem a ruhákból, Édent pelenkázni kell, vagyis még nagyobb részét kell kivenni a ruhákból, Joel pedig lázasan kókadozott Maoz karjaiban. Ekkor futott be Barak, Maoz egy barátja fentről, hogy ők Horovitzéknál vannak, akiknek van egy gázkályhájuk a nappaliban, és van hely még egy családnak, ha gondoljuk. Persze gondoltuk. Összekészítettem, amit még kellett, megsütöttem a halat serpenyőben (mert a sütő is árammal működik), aztán mentünk. Ayala már ott melegedett a kanapén, a kislányuk egy rácsos járókában aludt. Betettük mellé Édent. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt szombatig nem lesz áram, Maoz hazajött a kajáért is. Volt sok gyertya, kislámpa, gázra tett lap, mint plata, és egy csapat mosdatlan ember. De jó volt. Aztán Horovitz anyuka, Horovitz apuka, Avia, az egyetlen még otthon élő gyerek és a fiúk elmentek aludni a hideg szobákba, mi meg Ayalával meg a gyerekekkel kint aludtunk a nappaliban. Felváltva dédelgettem Joelt, aki beteg és bújós volt és Édent, aki nem viselte jól, hogy tőlem relatív távolságban, a babakocsiban kell töltenie az éjszakát, és másfél óránként ellenőrizte, hogy a közelben vagyok-e. A nappal is áram nélkül köszöntött ránk, de nem volt rossz. Nekem jó volt, jó társaság, tűrhető, sőt szinte kellemes hőmérséklet. Mindenki tök jó kedvű volt, na gondoltam, ezt is meg kell tanulni. Horovitzékat nem is ismertük előtte (bár az egyik lányukat igen, mert a mazkirutban dolgozott), ők mégis meleggel és szeretettel fogadtak minket, és tényleg otthon éreztették magunkat. Mikor havdala után még mindig a gyertyafényben ültünk, kezdett kicsit elegem lenni. Joel még mindig lázas volt (adtunk neki nurofent, attól mindig fel is éledt egy időre, evett egy kicsit, kifárasztotta Aviát meg engem, aztán visszatért a láza), és szerettem volna lezuhanyozni. Maozék elmentek újabb adag ruháért meg pelenkáért, és míg a küldetésük teljesítették, visszajött az áram. Én majdnem elbőgtem magam, és akkor jöttem rá, milyen védtelenek is vagyunk. És hogy mi mennyire szerencsések. Mi ugyanis nem szenvedtünk különösebben az áramszünettől, viszont a családok többségének nincsen más fűtése, csak a légkondi. Ők max. 13 fokban töltötték a szombatot. Kisgyerek, kisbaba minden házban. Adi ikreinek pénteken volt a britje. Vele semmiképpen nem cseréltem volna. 
Voltak helyek, ahol nem csak áram, de víz se volt. Volt, ahol még napokig nem jött vissza az áram. Most azt halottam, hogy két hónap múlva várják a következő ilyen hóviharokat. Azt nem tudom, honnan tudnak ilyesmit két hónapra előre, de mostantól nagyon odafigyelünk az előrejelzésre,  és időben elmenekülünk. De lo nora, baruch haShem.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése