2013. november 24., vasárnap

Van, hogy szeretem a felhőket (18+, és lehetőleg nőknek)

Valahogy tudtam, hogy  nem fog napsütésben megszületni. Még azon a bizonyos szombaton is mondtam Maoznak, mi ez a napsütés, abbamaradnak tőle a fájásaim. Még jó, hogy a Nap végül mindig lemegy.
Két éve lógok vele, hogy megírjam a "frankót" a szülésről Vick kérésére. Akkor csak a császármetszésemről tudtam megírni, most meg Éden születéséről írom meg, mert alighanem tényleg minden szülés más.
Nem fogok cenzúrázni, erről talán jobb, ha előre szólok. És hosszú is lesz.
Orit sógornőm kitartóan nyugtatott, hogy akármilyen kellemetlenek is a hetek óta tartó jóslófájások, ezek kövezik ki az utat a hüvelyi szüléshez, és ne aggódjak, semmi oka nincs annak, hogy ne úgy szüljek ezúttal. Kívántam, hogy a próféta szóljon belőle, ne csak a jóakarat.
Kacsintgattam a ricinus olajra már csütörtök este is, aztán pénteken, de végül hallgattam a józan eszemre meg az orvos tanácsára, hogy csak szombat este igyam meg. Péntek éjjel már fájt a hasam, de ilyen, ugye, már volt. Reggel összehúzódásokat is éreztem, amik elég gyengék voltak ugyan, ám de mégis valamennyi fájdalommal jártak, úgyhogy megkértem a Maozt, vigye magával Joelt a zsinagógába, mert ki tudja, ha ez felerősödik, egyedül jobban boldogulok. Persze mihelyt kitették a lábukat, a fájások is gyengültek, volt is lelkiismeretfurdalásom, hogy lepasszoltam Joelt. Így telt a délelőtt, folyamatos de nem rendszeres és nem erősödő fájásokkal. Ebéd után viszont már nem hagytak aludni, sőt. Ugyan hosszabb időközönként jöttek, de erősebben, amikor feküdtem. Mivel ezt rendkívül idegesítőnek találtam, és még mindig nem voltam benne biztos, hogy ebből lesz valami, elolvastam a rendelkezésemre álló összes könyv vonatkozó részeit (jóslófájás, álvajúdás, vajúdás, a szülés szakaszai), majd úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Elindultam. Mentem, mentem, sehol egy fájás, basszus! Aztán mire a kanyarig értem a Kochav haShachar felé vezető úton, jött egy akkora, hogy meg kellett állnom hozzá. Visszafelé még kettő, aztán bejöttem megnézni, hogy a fiúk felkeltek-e már. Nem. Felvettem egy pulóvert (mert már nem sütött a Nap...), és kimentem a játszótérre. Csak ketten ültek ott a gyerekeikkel, gondoltam, ez jó, velük elüldögélek egy kicsit. Aztán kezdtek szállingózni mások is, nekem meg már kezdtek elég erősek lenni a kontrakcióim ahhoz, hogy ne tudjam fapofával viselni, szóval, búcsút vettem, hogy felébresztem Maozt a minchához. Hazaértem, mondtam neki, hogy szerintem ma itt még akció lesz. A minchát amúgy meg már lekéste, de örülnék ha aravitot is itthon imádkozna, mert nekem kell a jelenléte. Közben ellenőriztem, hogy Joelnek mindene megvan-e a táskában. A fájások jöttek, egyre gyakrabban, és egyre erősebben, havdala után már igen fogytán voltam a türelmemnek, szerettem volna Joelt minél előbb házon kívül biztos helyen tudni (egyébként borzasztóan aggódtam érte, hogy hogy fogja ezt viselni), és csak az előttünk álló - hát nem is tudom, feladatra? kalandra? - szülésre összpontosítani. Maoz megfürdette, pizsamába öltöztette, aztán elvitte Joelt Reuthoz, ahol állítólag marhára örült, hogy játszhat a gyerekekkel, habár nem igazán értette, miért visszük oda ilyen szokatlan órán. Én közben egyelőre csendesen szenvedtem itthon, és megpróbáltam elérni a dúlám. Nem tudtam, sem a férjét. Küldtem neki sms-t, hogy helyzet van, és most elmegyek zuhanyozni. Elmentem. A menés már nem volt egyszerű. A pisilés se. Zuhanyozni jó volt. Nota bene mindenkinek: a vízben szülés nem hülyeség, de ha valaki nem akar vízben, akkor is jó ötlet zuhanyozni. Főleg a derékra irányított meleg víz segít. Lezuhanyoztam, felvettem a hatalmas kék lebernyeget, amit még anyósomtól kaptam, kényelmes, pamut, és nagyon vidám színe van, direkt passzol szüléshez, és leültem a kanapéra. Sikerült olyan pozíciót találni, amiben egész jól viselhetők voltak a fájások. Érdekes módon ülve hátradőlve, de igen kevéssé érdekelt, hogy ez ellentmond a könyvek állításainak  az ilyenkor kényelmes pozíciókról. Maoz közben sürgött, mosogatott meg ilyenek. Minthogy nagyon más hasznát úgy sem vettem volna, ez nem nagyon idegesített, csak egészen kicsit éreztem úgy, hogy nem törődik velem, holott kellene. Közben elértem Talt, aki jött is. Kb 3-5 percenként voltak fájásaim, és erősödtek. Mondta, hogy igencsak úgy nézek ki, mint aki szülni fog, ezen már ne aggódjak, kérdés, mikor szeretnék kórházba menni. Mondtam, nem tudom, nekem most elég jó itt a kanapén. Masszírozott, a hátam, a lábam, meg én már nem is tudom. Aztán mikor már eléggé fájt, és magam is úgy gondoltam, ideje lenne indulni, már csak az maradt a kérdés, vajon mennyire lehet nyitva a méhszájam. Nem akartam volna 3 centivel érkezni a kórházba, azt nem. Felhívtuk Tmimát, aki szülésznő. Át is jött, ő is megállapította, hogy akár indulhatnánk is, ha én úgy gondolom, de mondtam, hogy én nem gondolom sehogy, nem tudom. Megvizsgált volna, de nem volt steril kesztyűje. Felhívott másik két szülésznőt, akik fent laknak, de ők mindketten épp dolgozni voltak. Közben Tal meggyőzött, hogy üljek át egy székre lovagló ülésbe, és dőljek előre az asztalra egy párnára (aminek Joel szaga volt, ami pedig nagyon megnyugtatóan hatott rám). Nagyon nem volt jó megmozdulni (ennyit arról, hogy milyen jó mozogni a vajúdás alatt), de a széken derékmasszázzsal támogatva már tényleg jobb volt. Akkor megemlítették, hogy esetleg indulhatnánk, mert az út viszont kemény lesz, nem kellemes autóban vajúdni. És tényleg nem. Jó tanács: kórházba indulás előtt érdemes kivenni a gyereküléseket a kocsiból. Különösen igaz ez, ha kettőnél többen utaznak majd abban a kocsiban. Szóval kivettük a székeket (na, nem én), Tallal behelyezkedtünk hátulra, az állandó gyakorlatom és a törvény ellenére nem kötöttem be magam, és elindultunk. Ha az átkaim hatásosak, és az illető még nem halott, akkor a fekvőrendőr kitalálójának életét igen megrövidítettem. Ezen kívül nagy élvezetet nyújtottak még az úthibák, éles kanyarok, hirtelen fékezések. Egyébként is nagyszerű volt, úgy huhogtam, mint, hát én nem is tudom, asszem a Vukban van egy rész, amikor Vuk huhog, na úgy, csak hangosabban, ez volt a kilégzésem. Valószínűleg nem így kell, de nekem csak így ment. Őszintén: nagyon-nagyon szar volt. Odaértünk. B"H! Hoznak nekem tolókocsit. Én persze továbbra is huhogok a kétperces (tipp) fájásaimmal. Biztonságiőr lány látva, hogy nem igazán tudok kikecmeregni az ülésről át a tolószékbe, frászt kap: Giveret (hölgyem), érzi, hogy már kint van? (Majd ügyet sem vetve arra, hogy mondom: nem.) Érzi, hogy kint van? Várjon, hozunk egy hordágyat. És már megy is, én meg jajgatok, hogy NEM KELL ÁGY! Jó, átszállok, Tal rohan velem a bejárathoz, persze az út nem sima, jajgatok, ő bocsánatot kér, azért röhögünk, mert vicces is. Maoz közben parkol, mert ahol megálltunk, ott valójában nem lehet (illetve persze mindenki ott áll meg, aki sürgős csomagot hoz a kórházba, de aztán el kell onnan pucolni szélsebesen). Jó, felmegyünk, két haredi velünk a liftben, lihegés-huhogás közben arra gondolok, mennyire nem canua a szituáció, de inkább mulatok rajta, mint aggódom (választás kérdése). A szülőszobán marha nyugodtak, üljek le (mármint egy másik székre), ez ha jól emlékszem a csodával határos módon ment is. Kérdések, kérdések, elővettem a mappám, az orruk elé toltam, hogy ne kérdezzen, olvasson. Ez az előre regisztrálás a kórházba nagyon jó, legalább az alapvető adataim tudják, és kész vannak a karkötők meg miegyebek. Aránylag gyorsan feltűnt nekik, hogy fájásokkal érkeztem, menjek át a vizsgálóba, feküdjek fel az ágyra (Mount Everest), tegyem az öklöm a derekam alá (így könnyebb megvizsgálni, ezt tudom, de adott körülmények közt nem tudtam felemelni a derekam, és a hanyatt fekvéstől egy merő fájdalom lettem). Annyit kinyögtem a nőnek, hogy legyen szíves jó híreket közölni, először értetlenül nézett, aztán leesett neki. A vágyaim és a félelmeim kiegyeztek egy közepesben, öt centi. Na mondom, oké, hát ez van. De akkor megkértek, hogy menjek ki a fotelhoz, hogy rámtegyék a ctg-t. Annyira szenvedtem, hogy páni félelem ült ki minden mindjárt szülő nő arcára odakint, de legalábbis biztos nem szerettek volna velem egy helyiségben tölteni egy percet sem. Közben a nő - miközben görnyedek az ágyra, hogy fáj - megfogja a hasam, és közli, hogy de hát nincs is összehúzódásom. Szerettem volna hasba rúgni, hogy jé, neked se, akkor ne mondd, hogy fáj, de erre nem volt meg a lehetőségem. Mondtam, hogy lehet, hogy nincs, de fájni fáj. Tal közben mondja, hogy ne is hallgassak rá, a testemnek higgyek. Jó, lemondtak arról, hogy nem jajgató emberek közé ültessenek monitoros megfigyelésre. Menjek vizeletvizsgálatra. Oké, futok. Elkínlódtam a wc-ig, ráültem. Ne gondold,ó, ne... Nem tudtam pisilni, ellenben még jobban fájt. Hihetetlen, hogy minden tud fokozódni. Persze már percek óta bent vagyok, Tal be-benéz, én mondom, hogy dolgozom az ügyön, közben az empátia netovábbja nő türelmetlenkedik, hogy hol vagyok már, jó, mindegy, jöjjek ki. A wc-n közben megtörtem, Tal, mi van, ha érzéstelenítést kérek? Tal édes volt, azt mondja, az is nagyon jó lesz, minden nagyon jó lesz, ne aggódjak, nagyon jól csinálom. Milyen jól megtanítják ezeknek a dúlaiskolában, hogy kell dicsérni az embert, gondolom magamban. És akkor itt jegyezném meg, hogy ha nem kell ide-oda mennem, ugyanazon kérdésekre ötször válaszolnom, noha mindent átnyújtottam nekik egy mappában, ha hagynak arra fókuszálni, amire az adott helyzetben kell, akkor lehet, hogy nem szenvedek ennyire, akkor lehet, hogy képes vagyok fájdalomcsillapítás nélkül átjutni a fájásokon. Nem biztos, csak lehet. Például ha úgy ültem volna a széken, mint itthon, vagy a labdán, amit nem próbáltam ki, de állítólag még jobb, ki tudja... Nem biztos, mert később volt egy olyan összehúzódás, amit mondtam is akkor, hogy nagyon nem szerettem volna teljes egészében érezni. Szóval lemondtak róla, hogy együttműködöm, adtak egy szobát (aki zajt csap, azt eltüntetik szem elől, stratégiának sem rossz). Értésükre adtam, hogy nekem epidurál kell MOST. Ezt még megemlítettem néhányszor. Kb. ezt feleltem minden újból feltett hülye kérdésükre, amiket már megválaszoltam korábban is, és ami le volt írva a mappában. Ezek nem filozófiai kérdések, hanem olyasmik mint hányadik szülés, miért volt az előző császármetszés, van-e gyógyszerérzékenységem, általában egészséges vagyok-e, szedek-e gyógyszert, minden rendben volt-e  a terhesség alatt. Akkor már kifakadtam: Mi a fenének készítettem össze a mappát, ha bele se néznek? Minden le van írva. Akkor megjött az orvos, na nem, még nem a fecskendős pasi, hanem a copfos nő. Bemutatkozott (kit érdekel), látja, hogy császármetszés volt az előző szülés, érdekel-e a hüvelyi szülés lehetősége. Én rém türelmetlenül és irritálva: Persze! (Mégis mit gondolsz, mi a szarért szenvedek ebben a szobában ezen az ágyon??) Tudnom kell, hogy van bizonyos veszélye, esetleg kinyílhat a méhseb (Tudom!!!), ennek az esélye 0,1 (vgy valami ilyesmi) %. Jó, tudom!! Közben a szülésznő (nevezett Mirjam) mondja neki, hogy kértem epidurált, és már megkaphatnám. Mire az orvos, hogy érti ő, de ezeket köteles nekem elmondani. Én is értettem ezt, csak kevéssé érdekelt. Na, megjön az orvos, mondtam neki, nagyon örülök, hogy itt van, milyen jó állása van, megjelenik, és a nők rögtön odavannak érte. De ő inkább ijesztgetett, hogy ha nem domborítom jobban a hátam, nem fogja tudni beadni. Én próbáltam, végül segítettek. Tartottam tőle, hogy megint nem fogják tudni benyomni a tűt, de ez alkalommal nem volt ilyen baj, meg is akartam dicsérni, de pont jött még egy fájás. Közölte, hogy kb 10 perc, míg hat, és hogy ha ezen az izén ég a zöld gomb, akkor tudok emelni az adagon. Hál' Istnnek nem tart tíz percig, mire hat. Innentől kezdve olyan voltam, mint aki belőtte magát valami jóféle anyaggal. Arra tippelek, hogy azért, mert elvileg a test az oxitocin mellett termel valami relaxin vagy lehet hogy tök más nevű hormont is, ami viszont segít a fájdalom ellenére ellazulni. Na most a fájdalmat elnyomtuk az epidurálissal, viszont a relaxin ugyanúgy termelődött tovább, ami igen jó kedvet eredményezett a szülőszobán. Csevegtem a szülésznővel, viccelődtem, maximális megelégedettségemet közöltem mindenkivel. Közben turnusváltás volt, és kaptam egy új szülésznőt, Cidkának hívták vagy mi, soha nem hallottam még ezt a nevet előtte, gondoltam is, hogy nehéz lesz megjegyezni. Aztán bejött egy lány, hogy nem adományoznánk-e köldökzsinórvért. Mondtam, tőlem, nekünk már úgysem kell. És akkor vártunk. Iletve beszélgettünk, Tal masszálta a kezem, mindenféle reflexiós pontokat nyomkodott, mire újra megvizsgáltak, már 7,5 centire volt nyitva a méhszáj, és minden nagyon jól haladt, mondtam is, hogy na, legutóbb idáig nem jutottunk el. Már vagy 11 óra volt, mondtam, legalább tudom, miért vagyok ilyen fáradt (igen, nyilván nem a vajúdás miatt). Közben számoltam hány kisbaba sír fel. Tán hármat vagy négyet hallottam. Ez nagyon klassz volt. Amúgy a baba feje még nem illeszkedett be teljesen, de ne aggódjak, mindjárt megreped majd a magzatburok. És tényleg meg is repedt (lehet ám, hogy ez még a 7,5 centi előtt volt). Van abban valami morbid, hogy az ember élvezheti, ahogy a meleg folyadék csurog ki belőle. Elvileg ez nem egy gusztusos dolog persze, de valahogy mégis kellemes volt. Mondtam is, mikor visszatért a szülésznő, hogy kipukkadtam, ő meg tovább pukkasztott, na akkor aztán tényleg Hencidától Boncidáig folyt a (gondolom, nem sárga) lé. Aztán sok minden nem történt, a kihúzott kesztyűs kezekből megállapítottam, hogy most már véres az ügy. Áldás ilyenkor, hogy a nagy has mindent kitakar (már ha az ember lánya félig fekvő, félig ülő helyzetben várja a fejleményeket). Csak sejteni lehet, mennyi vér, folyadék, váladék, miegyéb távozik főleg abból, hogy állandóan cserélik a felfogásukra alánk terített lepedőket.
A lényeg, hogy már egy ideje éreztem, hogy minden összehúzódás erős nyomást gyakorol a fenekemre. Nem mondanám, hogy kellemes érzés, elvégre az ember gondoltaiban mégiscsak a méhére meg a vaginájára koncentrál, a végbél tök más témához kapcsolódik, távol esik. Pedig ott van. Később, mikor bejött a szülésznő, kérdezte, érzek-e nyomást (amire mondtam, hogy érzek valami olyasmit), majd megvizsgált és közölte, hogy tíz, mindjárt nyomunk, akkor rájöttem, hogy alighanem már egy ideje tíz, és ez a remek érzés, hogy már a fenekem tágul, ez jelzi a tolófájásokat. No mindegy, Cidka lekapta az ágy végét, behelyezkedett, mondta, hogy mivel nagy babára számítunk, én pedig még így nem szültem, gátmetszést fog csinálni. Alighanem vágtam egy pofát, mert folytatta, hogy jobb egy rendes, jól varrható vágás, mint egy nagy repedés. Nem voltam vitázós kedvemben egyrészt, mert tartottam tőle, hogy tényleg nagy lesz a baba, másrészt meg mert bíztam benne, hogy tudja, mit beszél. Közben befutott egy orvos meg még egy valaki, aki nem tudom, ki volt, hárman kukucskáltak a széttárt lábaim közé... Közben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy itt majdnem mindenki nő, és hogy jelen helyzetben ezért hálás vagyok. Az epidurális pasin kívül nem is volt ott eddig más férfi. Szóval az egyik oldalról Tal, a másikról tán Cidka segített tartani és felhúzni a lábaim, hogy akkor ha érzem a következő fájást, akkor nyomjak. Nos, én azt hittem, mert ha az ember nem kábítja el a testét, állítólag így is van, hogy a tolóinger egy mindent elsöprő, nagyon erős érzés, és nem lehet nem észrevenni. Epidurális érzéstelenítéssel viszont ez az inger szinte csak jelzésszerű, aminek az ember egyrészt könnyedén ellenáll, másrészt, ha valóban tolni akar, akkor erősen hozzá kell még adnia. Gyakorlatilag fejből kell szülni, nem ösztönből, ami kicsit megnehezíti a dolgot. Itt jó volt, hogy mondták, tartsam bent a levegőt, úgy nyomjak, meg minden ilyesmi, tényleg segített. Kb két ilyen tolófájás után azt mondták, ha nem fog előrehaladni a dolog, mivel nagy a baba is, vákumozniuk kell majd. Ezt szóra se méltattam, mert abszurdnak tűnt, hogy két nyomás után ilyenekkel fenyegetőzzenek, és azt éreztem, ezzel csak azt akarják elérni, hogy jobban nyomjak. Ezt az érzésem később alátámasztotta az, hogy mindenki más is azt mesélte, vákumot emlegettek neki. Tény,hogy tényleg igyekeztem erősebben és jobban nyomni. Közben meg semmit nem éreztem odabentről, hogy a baba hol van, merre tart. Ők meg kiabáltak (nem kiabáltak persze, de határozottan lelkesebbek lettek), hogy jól van, meg hogy adjak bele mindent, mert a következő nyomással kint lehet. Azt azért éreztem, hogy folyamatosan törölgetnek, meg hogy Cidka valami olajjal masszál és tágít. Durva dolog szülésznőnek lenni. Bazi határozott és erős mozdulatokkal nyújtogatni egy másik nő szemmagasságban lévő hüvelyét szerintem nagyon bátor dolog. Azt is éreztem, amikor gátmetszett. Egyébként szerintem kivárta azt a pontot, amikor látta, hogy tényleg kell, de ez szintén csak megérzés. Az nem volt kellemes, de mivel épp nyomtam, nemigen volt időm foglalkozni vele. Akkor bíztatott, hogy csak nyomjak, nyomjak, csinált neki helyet. Akkor Tal is beszállt, hogy Judit, Judit, mindjárt kint van. És valóban, éreztem, hogy megérkezett a feje a kijárathoz (végre valamit éreztem!), úgyhogy nyomtam, ahogy tudtam. Igyekezetemben elfelejtettem csukva tartani a szám, illetve bent tartani a levegőt, és ahogy a nyomás csökkent fent, úgy lent is, szóval gyorsan emlékeztettek, hogy hogy kell ezt csinálni, és akkor már tényleg ment, nyomtam, ahogy csak bírtam annak megnyugtató biztos tudatában, hogy szakadni úgyse fogok, ez már el van intézve. Szóval kibújt a feje, aztán a vállai, aztán csuszz. Hihetetlen, de a baba testének többi része tényleg csak úgy kicsúszik. Noha ezt éreztem, teljesen meglepődtem, amikor feldobták őt a hasamra. Jé, hát itt van! Komolyan féltem, hogy le fog onnan esni, ugyanakkor alig bírtam mozdulni abban a testhelyzetben lábaimmal a kengyelben meg egyébként is. Csak fogtam őt a hasamon, és nagyon örültem. Ő meg olyan nyugodtan elvolt ott nyálkásan és rózsaszínűn (kicsit lilásan). Érdekes, hogy milyen kemény a kis testük először, mintha gumiból lenne vagy nem is tudom, hasonló a köldökzsinór tapintásához, ami egyébként baromi kemény és erős cucc. Kíváncsi vagyok, mennyi lehet a szakítószilárdsága (?). Persze érthető, emberi nyelven megfogalmazva szeretném tudni, nem valami SI mértékegységben megadva. Aztán őt elvitték bebugyolálni, nekem gratuláltak, beadtak egy kis epitocint, hogy serkentsék a méhösszehúzódásokat (amit mondjuk nem feltétlenül kellett volna, de mindegy), közben jött a köldökzsinórvéres lány is, aki levette a vért, visszakaptam a babát bebugyolálva, és vártuk, hogy kijöjjön a placenta. Ez beletelt egy kis időbe, és szerintem egy hajszálnyit lehettek volna több türelemmel ez ügyben, de mindegy, kijött egyben és egészben, meg is néztem, mit mondjak, érdekes, de a falra nem raknám ki. Közben fogtam, fogtam a kis mókust,olyan édes volt, nem is tudtam elhinni, hogy tényleg megszültem, hogy én, és hogy a testem nem mondott csődöt ezúttal. Tal mondta, hogy nagyon ügyes voltam,és hogy akkor ő elmegy. Nem emlékszem kristálytisztán, hogy mi hogy volt már, mindenesetre elment, aztán kerítettek egy orvost, na ez férfi volt, hogy összevarrjon. Viccesen szétválik ilyenkor az ember testének deréktól felfelé illetve lefelé levő része. Le is van a hasa, térde takarva valami lepellel, ráadásul esetemben még az érzéstelenítés is tartott, szóval deréktól lefelé, mintha nem is én lennék. Ott takarítják a romokat, de odafönt már minden csupa boldogság. Azért szóltam a romeltakarítónak, hogy kissé mégis csak fáj, ahogy varr, úgyhogy kaptam lidokaint, aztán megkérdeztem, nagy-e a vágás (merthogy baromi sokáig varrják). Azt mondta, normális méretű. Oké. Meg kell mondanom, hogy szerintem egyébként tök kényelmes ez a félig ülő helyzet széttárt lábakkal a kengyelben, ha nem nézne ki ilyen hülyén, gyakrabban ülnék így itthon is. Na mindegy, akkor már Maoz fogta a babát, és előkerült a műanyag doboz is, amiben a kórházban tárolják őket. Cidka visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok, és elmondta, van most egy szülése, olyan mint az enyém, illetve majdnem, első szülés, epidurál, de a soon-to-be anyukának nagyon nem sikerül nyomnia, pedig jóval kisebb a baba, már kint lehetne. Ettől büszke lettem magamra, és nagyon elkezdtem sajnálni azt a másik anyát, nem könnyű úgy nyomni, hogy az ember nem érzi égető szükségét. Nekem hála Istne ment agyból is, de nem is a fejemben nem bíztam eredetileg. Ha a testem többi része tudja,mit kell csinálni, a többit már hozzáteszem tudatosan.
Az orvos majdnem végzett már, úgyhogy megkértem, ha már úgyis ott van, árulja el, mi a helyzet az aranyeremmel. Mondta, hát, van, és ez két nap múlva csak rosszabb lesz. Kösz, pont ezt és így akartam hallani... 
Maoz ugyan kb semmit nem csinált aktívan egész végig, azért nagyon jó volt, hogy jelen van, és együtt örömködhettünk a végén. Sőt jó volt, hogy sem nem kellett elvárnom tőle, hogy tegyen valamit, sem neki nem kellett úgy éreznie, hogy tenne valamit, de nem tud, vagy nem tudja, mit. Ő is marha büszke volt rám, és rögtön közölte, hogy az új baba egy az egyben Joel, csak jóval világosabb. Én mondtam, hogy egy teljesen új gyereket látok.

Mivel gyanítom, hogy a "frankó" a kellemetlen, hoppá, a könyvek elfelejtettek említést tenni róla, illetve virágnyelven írták le dolgokra vonatkozik, leírnám röviden az első napokat:
Az első nap nem voltam benne biztos, hogy jobban vagyok, mint a császár utáni leső napon. (Bár a császár utáni első 10 órában kb mozdulnom se volt szabad. Nem is ment volna. Hát, mozdulni most se volt könnyű. Fáj. Szerintem annak is fáj ennyire vagy közel ennyire, akit nem vágtak-varrtak. Dől a vér. Jó, hogy (itt legalábbis) a kórház adja a hálóinget, és cserélik az ágyneműt, ha kell (és szólok). Kellett, szóltam. Elgondolkodtam rajta, hogy ha elmegyek szülésfelkészítőre, és megtanulom a légzést, akkor képes lettem volna-e úgy lélegezni, ahogy kell, de kétlem. Világosan értettem, miért nyomja le Tal a vállam a fájások alatt, miért lélegzik hangosan (ő is meg a szülésznő is) úgy, ahogy, mégsem tudtam velük tartani. Alighanem ez lehetett az oka, hogy még két-három napig meg-megszédültem, mikor felálltam, és marha nehezen és kissé fájdalmasan vettem a levegőt. De az is lehet, hogy ez a nyomás miatt volt, nem tudom. Na szóval első nap nem jó. Komolyan felmerül a kérdés,  hogy lehet ezt újra meg újra végigcsinálni. És szoptatáskor tényleg kegyetlenül tud görcsölni az ember hasa. A leggusztustalanabb élményem a második naphoz kötődik azonban, mikor is az ágyból felkelve olyat éreztem, mint mikor a méhlepény távozott... Kimentem a wc-be, és horrorfilmbe illő jelenetnek lettem tanúja. A maxi tena lady méretű betétből egy nagy ökölnyi vérrög nézett vissza rám. Ááááá! Hívtam a nővért, hogy ez normális?? És az. Csajok, a szülés gusztustalan. Közben nem érdekel, hogy az, de utána nagyon zavaró. Ilyen aztán több nem volt, és néhány nap után a varratok is kevésbé fájtak (pl. a harmadik nap már ülve is tudtam szoptatni...). Az aranyérről szólva igaza volt az orvosnak. Akkora gubóim nőttek, mint egy szép nagy cseresznye, majd' szívrohamot kaptam, már elképzeltem, hogy időpontot kérek műtétre, de megnyugtatására mindazoknak, akik ezen szintén keresztülmennek majd, a cseresznye magától lett ribizli, aztán még kisebb, aggodalomra semmi ok. Most, két héttel az események után mind varratok, mind erdei gyümölcsök, mind vérzés terén nagyon jól állunk, és van egy napról napra édesebb kisbabánk.
A kórháznak volt valami nagyon klassz aranyér kenőcse , majd kommentelem a nevét, ha megtalálom, mert valahova felírtam, a gátsebre pedig ajánlom a Weleda Wound care-t. Nincs összehasonlítási alapom, de minthogy én használtam, és mások történeteihez mérten mérsékelten szenvedtem csak, ajánlom.
Ja, az első nagydolog: Jót tennének vele, ha nem ijesztgetnék vele a jó népet. Okosan rendeltem baracklevet a boltból Maozzal, és igyekeztem olyanokat enni, amik nem okozhatnak székrekedést. Egyébként a szülés utáni első pár napra ajánlják még a málnalevél teát is, szóval a koncentrátumból is csöpögtettem tovább az innivalómba, és mindent összevetve az első nagydolog nem volt olyan nagy dolog, akkor már pisilni kellemtelenebb volt. Viszont szabadjon megjegyeznem, hogy lehetőleg ne engedjünk senkit a wc-n magunk elé még az elkövetkezendő pár napban, mert a záróizmok kevésbé erősek, mint általában, és esetleg kevesebb ideig bírják, mint gondoltuk. Én majdnem rosszul jártam. Már itthon, és végül nem, de nem sokon múlt. Csak szólok.

És mivel ez azon kívül, hogy a "frankó" megmondása, egy sikeres VBAC sztori is, íme egy kép arról, hogy néz ki az ember császár, és hogy egy normál szülés után. Szerintem van különbség.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése