2013. július 24., szerda

Megvan! (süti, süti kalácsot)

Utazunk haza. Mármint eredeti haza, Magyarországra. Tekintettel a szűkösen előforduló kóser élelmiszerre, feltankoltunk, megkérdeztük az ELAL-t (végül velük megyünk), lehet-e vinni és milyen kaját (remélem, hogy ennek kapcsán nem fogok majd felháborodott blogbejegyzést írni...), és tegnap sütöttem kalácsot. Valahogy nem úgy néz ki, mint az anyósomé, az övében halvány kakaós csíkok vannak nagyon sűrűn. Kérdeztem, hogy csinálja. Kinyújtja, majd újra felgörgeti a tésztát, miután már benne van a töltelék. Oké, hát én is így fogom csinálni. Hát persze. A tészta nem nyúlik, ellenben kipukkad belőle a kakaó. Jobbnak láttam nem összekenni vastagon az egész konyhapultot (nyújtódeszkám nincs), és félretettem a lapított kalácsot, hogy majd kitalálom, mi lesz vele. A többi tésztából megcsináltam a saját, bejgli kinézetű kalácsaim, a próbakalácsot meg megcsavarintottam, hogy hasonló, rúd alakja legyen, mint a többinek, és felszeleteltem, ahogy a kakaós csigát szokás. Vicces, rózsára emlékeztető kis sütiket kaptam. Betettem őket sülni. Azt még nem tudom, milyen, ha nem öntök rá szirupot egyáltalán. Most a sütés vége felé vettem ki, öntöttem rá a lőtyöt, és toltam vissza. Az alja tiszta ragacs. De nem ez a lényeg, mert iszonyatosan finom! A rudakat nem kóstoltam, de a kis sütik (amik nem is olyan kicsik, miután megkeltek) nagyon puhák és finomak. Joel befalt vagy kettőt, mihelyt hozzájutott, kakaóba borítva ezzel az arcát.
Mit csináltam másképp, mint eddig? Nem volt itthon, csak egy tojás (három kell egy kg liszthez), úgyhogy 1-1 evőkanál krumpliliszttel (ami, mint ezt Attila elmondta nekem, kb. ugyanaz, mint a keményítő) helyettesítettem, és kicsit több olajat tettem bele. Aztán mivel ezer volt a dolgom, és pont akkor voltam már nagyon éhes, mikor a tészta kb a kétszeresére kelt (akkorára kell keleszteni a recept szerint), nem a sütit csináltam meg, hanem leültem enni. Így a tészta hatalmas lett, amit aztán nem gyúrtam át, csak négybe vágtam, és egyenként dögönyöztem csak meg egy nagyon kicsit (vagy egyáltalán), úgy nyújtottam ki őket. A kalácsok jobban megkeltek, ezért puhábbak. És még egy: nem sütöttem túl. Épp csak halvány barna. Siker. Marhára büszke vagyok. A krumpliliszt meg, úgy látszik, tényleg jó kötőanyag, mert nem esik szét, nem morzsál. Most már csak az kell, hogy 1. ne felejtsem őket a hűtőben; 2. az ELAL (vagy a reptér) dolgozói ne vegyék ki a táskánkból és/vagy ne tüntessék el a táskáinkat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése