2013. május 11., szombat

David Yellin College

Azért ezt még leírom. Hogy micsoda egy nívós iskolába járok én! Legunalmasabb óráim egyike (két borzalmasan unalmas órám van) a Writing process in English, ahol az a baromi optimista célunk, hogy esszét fogunk írni az év végére. Ennek érdekében nagyon lassan haladunk előre, most épp ott tartunk, hogy ki-ki kiválasztotta a témáját, majd szűkítette azt. A múlt órán kellett írni egy bekezdést a megadott témák valamelyikéhez (a majdan írandó esszéhez nincs köze). Kiválasztottam a Könyv, amit el kell olvasnod témáját, és mivel valójában rég nem olvastam olyan könyvet, amit okvetlenül el kellene olvasnia másnak is, Az éjfél gyermekeit ajánlottam. Mivel vannak fel-felderengő emlékeim magyar szakról, emlékszem, hogy bizonyos szempontokból Marquez Száz év magányához hasonlítják, illetve hogy azt meg a mágikus realizmushoz sorolják. Úgy kezdtem, hogy "Ha tetszett Marquez Száz év magány-a, feltétlenül el kell olvasnod Az éjfél gyermekeit Rushdie-tól." Csak hogy nem voltam benne biztos, hogyan is van a Száz év magány angolul. Azt írtam, hogy 100 Years of Solitude, de nem voltam magamban biztos, szóval odamentem a tanárhoz, és megkérdeztem tőle. Visszakérdezett. Na, mondom, biztos nem ejtem jól, úgyhogy megismételtem, ezúttal végigmondva Gabriel Garcia Marquez teljes nevét, hogy ha azt a solitude-ot hülyén is ejteném, az író nevéről biztos beugorjon annak legismertebb regénye. Nem. Azt mondja, nem ismeri a könyvet. Próbáltam olyan arcot vágni, mintha nem egy talárba bújt dokkmunkással állnék szemközt. Mondtam, jó, akkor majd utánanézek, és ha hibásan írtam, kijavítom következő órán.
Engem nem érdekel, ha egy közgazdász, egy orvos, vagy akár egy vallásos hébertanár nem ismeri a könyvet. Nem érdekel az se, hogy Maoz életében nem hallott róla, de hogy egy Angliában született és felnőtt, nem vagy nem különösebben vallásos nő, aki még ha nem is irodalmat, de akkor is angolt tanít a(z egyik) legjobbnak kikiáltott tanárképzőn ne halljon róla, az sok. Nekem sok. Mert köteleznek rá, hogy részt vegyek az óráján, köteleznek rá, hogy részt vegyek a nyelvtan órán, ami még az övénél is kínkeservesebb, mert rengetegen vesznek rajta részt, akiknek a többsége sík hülye a nyelvtanhoz, és meg fog bukni, de az oktatás az ő színvonalukon folyik, és részt kell majd vennem jövőre a Bevezetés az irodalomba kurzuson is, noha megnéztem az éves anyagból összeállított szöveggyűjteményt, és 85%-át olvastam, tanultam az egyetemen (és nem csak szemelvényeket ám, mint itt fogunk, hanem a teljes szöveget), a maradék 15% többsége pedig vers. Olyanok vannak benne, mint Rómeó és Júlia, A hang és a téboly, Huckleberry Finn stb.
És volt olyan, hogy vitába keveredtem a tanárral arról, hogy mi az alany és mi az állítmány egy who-val kezdődő kérdő mondatban,mert nem értette, hirtelen miért nem változik a szórend. Neeem baj, a lényeg, hogy engem ők tanítanak.
Az angol cím egyébként One Hundred Years of Solitude.
Nem az a helyzet, hogy azt gondolom, baromi okos vagyok (bár...), és nincs szükségem semmiféle továbbképzésre. Sem az angolomról nem hiszem, hogy különösebben csodálatra méltó volna. Csak éppen se tovább nem képződöm, se az angolom nem fejlődik igazán ezeken az órákon. Ami kár, mert kb. 7-kor indulok el, hogy odaérjek, és 8500 sékelünkbe fájt ez a tanév. Illetve fáj még mindig, mert részletekben fizetünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése