2012. szeptember 8., szombat

Újabb hét

Fárasztó a munkahelyem. A kilencedikesek nagyon nehéz esetnek bizonyulnak, csak 12-en (vagy 13-an?) vannak a csoportomban, de őket még legalább 3-4 másik csoportra tudnám felosztani aszerint, milyen módon, milyen feladatokkal lehet őket lekötni. Igazából az a baj, hogy nem adhatok nekik feladatot olyasmi gyakorlására, amit nem magyaráztam el, és az esély arra, hogy 10 percnél tovább figyeljenek a táblánál magyarázó tanárra, egészen minimális (nincs), ahogy arra is, hogy 10 perc alatt megértsék, miért kell létigét használni angolban ott is, ahol a héberben nem (I am tired), és hogy mikor melyik formáját. Káosz volt, kérem, káosz. Gondolom, megvan az a jelenet, amikor a börtöncellákból wc-papírt dobálnak ki a rabok. Na, ez volt az órán, még jó, hogy nem gyújtották meg. Szerencse, hogy az egyik kilencedik osztályfőnöke a Maoz cimborája és szomszéd, így lehet stratégiát kidolgozni.
Az ulpán meg unalmas, a tanár kicsit idióta, ráadásul egy hete nem is voltam ott, mert kedd este hánytam, és nem volt erőm szerdán hajnalban kelni, hogy unatkozni menjek.
Joel kezd beszokni a bölcsibe, nekem meg lelkiismeret-furdalásom van, hogy be kell szoknia.
Jobban tenném egyébként, ha elmennék aludni, amíg még lehet, mert ha az lesz, ami tegnap éjjel, akkor nagyon fáradt leszek holnap. Aludt édesdeden 12-ig. Akkor sírva ébredt, megszoptattam, de sehogy sem akart visszaaludni. Illetve akart volna, de nem tudott. Persze az önző szülő(k) első reakciója, hogy jaj, mit akar már, miért csinálja ezt, eze nudnik, de aztán belenéztem a szájába, és rögtön megértettem, hogy mi van. Dörzsöltem egy kis fogkenőcsöt az ínyére, azon cuppogot kicsit, de letenni nem lehetett. Fenékpaskolással, susogással lassan-lassan sikerült leülnöm vele, majd felvennem egy aránylag kényelmes, félig ülő, félig hanyatt fekvő pozíciót, és így elaludni Joellel a mellkasomon. Egy idő után viszont beállt a nyakam és a bal karom, úgyhogy muszáj volt lefektetnem őt az ágyra (az enyémre). Így aludtunk reggelig, elég gyakran ébredtünk, ettünk (ő evett, belőlem), nem vicces ez a fognövesztés. Aztán reggel Maoz nagy felháborodással kérdezte, hogy az miért van, hogy a fognövés fáj. A haj nem fáj, a köröm nem fáj, akkor a fog miért?? Kiviláglik a köztünk fennálló kulturális különbség. Normálisan erre azt válaszoltam volna, hogy az teljesen más, mert a csontnövés is fáj, megmondta a Madame Pomfrey, mikor Harry kezéből Lockhart kivarázsolta a csontot. De Maoz nem tudná, miről beszélek, ezért kénytelen voltam értelmes magyarázatot adni.
Bezzeg a Terminátort, azt látta. Joel rákattant egy nejlon bugyira, amit a kisasztalon talált. Na, először is. Nem tud négykézábra állni, és nem tud felülni, de ha már a kanapéra ütettem magam mellé, úgy gondolta, feláll, ráhasal a karfára, és lerámol az asztalról, hogy megkaparinthassa a nejlon bugyit. Semmivel sem lehetett eltéríteni a figyelmét, erre mondta Maoz, hogy most olyan, mint a Terminátor, villog a nejlon-felirat a fejében, és semmi más nem érdekli. Úgyhogy ledobtuk a földre a nejlon tasakot, arrébb letettük Joelt, ő meg odakúszott, hogy megegye. Maoz vérszemet kapott, és mézesmadzagnak használva a nejolnt, végigkúszatta Joellel a konyhát, én meg úgy meghatódtam, hogy csak ültem a kanapén könnyes szemmel. Szerintem irtó kedves tőle, hogy szombatra időzítette, mikor velünk van, és mindketten látjuk.
És a heti parasha (Tóraszakasz) ad egy magyarázatot arra, mit jelent a név, Joel. Ez az első perush rá a Tórában.

2 megjegyzés:

  1. A fognövés se fáj, amikor már kint van az ínyből. A műveltséget meg sürgősen pótolni kell, héberül is megvan. :)

    VálaszTörlés
  2. Hamarabb fogom azt én elolvasni héberül, sőt még Joel is...

    VálaszTörlés