2012. augusztus 14., kedd

Két hét

Hihetetlenül elfoglaltak voltunk. Hogy Katával mit csináltunk másfél héten keresztül, most hirtelen nem is tudnám megmondani.Egy nap elmentünk Jeruzsálembe, hogy kimozduljunk, és folyamatosan fényképeztünk. Betértünk az egyik több emeletes üzletbe, hogy talán ott meg tudom Joelt szoptatni, és a női mosdó előtt volt is egy beugró, aminek a közelében nem volt férfimosdó sem, szóval oda behúzódtunk. Ez a része jól ment, csak azt nem tudtam sehogy kivédeni, hogy Joel időnként felkapja a fejét, és ilyeneket csináljon:

 


Tu beÁvkor (zsidó "Valentin-nap") Maoz elvitt étterembe pofátlanul kihasználva, hogy Katára rá lehet sózni az esti műszakot. Persze én folyamatosan aggódtam, hogy Joel majd biztos órákat fog sírni, és Kata kétségbeesve felhív majd, ezen kívül a tervezetthez képest két órával később értünk az étterembe, mert megálltunk tankolni, beugrottunk dinnyét venni (...), akkor már vizet is, az autót a város szélén tettük le, felszálltunk a villamosra, ahol eszembe jutott, hogy a mágneskártyám a másik táskámban maradt, akkor leszálltunk, vettünk jegyet, vártunk 15 percet a következő villamosra, a 14. percben eszembe jutott, hogy a 8-as busszal is mehettünk volna, ami szinte az étterem mellett tesz le, most már mindegy, a villamos valamiért megállt két megálló közt, és el is időzött ott egy kicsit, aztán leszálltunk, ahonnan rossz felé indultam el, mert térkép alapján ott jó, csak az nem látszik a térképen, hogy lehetetlen a terep, akkor átvágtunk a Mamilán, közben, ugye, veszekszünk, hogy ilyen nincs, aztán fogtunk egy taxit, végül odaértünk. A bejárat előtt megbeszéltük, hogy valójában miért is jöttünk ide, és elhatároztuk, hogy ennek megfelelően folytatjuk az estét. Sikerült is, jókat derültünk a miniatűr adagokon, és a feledékeny pincérlányokon, Maoz hozta az izraelit, én magamat (a szórakoztató énemet), ettünk, eldöntöttük, hogy jövőre gyrosozni megyünk ugyanazen jeles napon. Végül jó volt, még azon se húztuk fel magunkat, hogy útépítés miatt dugóba kerültünk (Hizme után!). Felhangosítottuk a zenét, és végigharsogtam az utat haza. Kata néhányszor felhívott, hogy mikor érünk haza, na nem azért, de ő mégsem érzi magát teljes nyugalomban nálunk egyedül, és különben is ráhoztam a frászt azzal, hogy fel akartam írni neki a mentők számát. Erre hál' Istn semmi szükség nem volt, és másnap készítettem neki egy (hűtőmágnes plecsnit).

 


5-étől Maoz szabadságon volt, és minthogy (idézem) ő megőrül, ha még egy napot (péntek, szombat után) otthon ülve kell eltöltenie, elmentünk Ma'ale Efraimba a strandra, a ffi-női közös időre. Felvettem a direkt fürdésre vásárolt alávevős felsőm meg a szoknyám a fürdőruhámhoz. Ám mikor be akartam menni az úszómedencébe, kiparancsolt az úszómester, hogy csak fürdőruhában. Ember, nekem ez a fürdőruhám. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, én meg, hogy igen, és persze csak azért is bementem a vízbe. De ő vitatkozott, elvitte a Maozt megmutatni, hova van kiírva, hogy csak fürdőruhában, de nem is azon vitatkoztunk, hogy hadd mehessek be nem fürdőruhában, hanem hogy ami rajtam van, az a fürdőruha. Nem hittem volna, hogy ez Izraelben előfordulhat. Merthogy mindenféle betegségeket el lehet kapni, ha az emberek utcai ruhában bemennek a vízbe. Halóó, pucold ki a füled, ez nem utcai ruha. És akkor szólt a Kata, hogy jó lenne, ha jönnék, mert Joel sír. Így esnek el a hősök. Úgyhogy maradtunk a gyerekmedencében (és abban, hogy ide se jövünk többet). Joel nagyon élvezte a vizet, sajnos az úszógumijában viszont folyton előreborult, és nem tudott ülve maradni, gyorsan feladtuk, majd jövőre.

 


  
 

 Aztán megérkezett Tibi, akitől Joel láthatóan félt első ránézésre, hiába, a bizalomért meg kell dolgozni. Hétfőn Jeruzsálembe mentünk, ezúttal nem csak az időt agyoncsapni. Fel akartak menni a mecsethez, ami zárva volt, lövésem nincs, miért, így megnézték a Kotelt, ízelítőt kaptak a jeruzsálemi tűző Napból,

 

 aztán császkáltunk az Óvárosban még egy kicsit, majd bementünk a Dávid-toronyba. Ez Joel első múzeumlátogatása. Itt ráeszméltünk, hogy reggel óta nem ettünk semmit, és lassan vacsoraidő, úgyhogy elindultunk a Café Hillelbe, merthogy ott finom a saláta és a pizza. És a limonana is finom.  Maoz is kipróbálta az Esztertől kapott mei tait, mit mondhatnék, nagyon jól áll neki(k).

 


Kirándulásban nem ismerünk (én) tréfát, másnapra Jafót és a Tel avivi strandot terveztük be. Utaztunk vonaton, ami mindenkinek elnyerte a tetszését, Tibi és Kata le is fényképezték, hogy na, ez nem a MÁV.

 

(Egyébként hazafelé a vonat hamarabb futott be, mi meg nyugisan üldögéltünk a peronon a padon, majd azért megkérdeztünk valakit, hogy ez a vonat az a vonat?, és igen, ugrottunk is fel rá, nehogy otthagyjon bennünket. És csak ültünk, ültünk, ültünk, a vonat pedig kivárta a menetrend szerinti indulási idejét, és akkor indult el. Ez tényleg nem MÁV, kívül büszkeséggel tölt el, hogy az országban, amelynek nyelve megalkotta a balagan szót, valami ilyen jól működik.)
Tel Avivban meleg van. Nagyon. Ez sokat elvesz Jafó szépségéből is, pedig Jafó véleményem szerint nagyon szép.

 

Valamiért mégis mindenki másnál hamarabb telik be a pohár, mint nálam, és alighanem csak azért nem löktek a sziklás partról a vízbe, mikor a távolabbi strandra vezényeltem (hajtottam erőltetett menetben) őket, mert Joel rám volt kötözve. Odaértünk, lerogytunk, Katával elmentünk átöltözni egy étterem (nohiszen) wc-jébe. Itt dőlt el, hogy soha nem utazom majd a trópusokra. Életemben így még nem izzadtam, annyira ragadtam, hogy alig tudtam felvenni a fürdőruhám. Mindezt uv-fényben.
Meg kellett állapítanunk, hogy Joel kis betoji, és fél a tengertől. Pár pillanatig, amíg nem jöttek hullámok, csapkodta a vizet nagy élvezettel, mint a medencében, de ahogy megérkezett az első hullám, kapaszkodott belém, mint egy kismajom, és nyöszörgött. Ha tud futni, elfut, ez fix. Úgyhogy nem (nagyon) erőltettük a dolgot, csak fogtuk, és néztük a vizet.

 


 


A parkolóból (ahol az autót hagytuk, mert TA-ban lehetetlen lett volna parkolni) alig találtunk ki. Már sötét volt, Joel meg fáradt, úgy fáradt, hogy csak az anyai kebel jelenthet megnyugvást, úgyhogy én is előadtam az autós szoptatást. Hogy ez anatómiailag szinte lehetetlen (sokat gondoltam a Hihetetlen családra), az egy dolog, a kellemetlenebb része az volt, amikor Maoz nekihajtott a láthatatlan padkának, és beleállt a szegycsontomba a babahordozó fogantyúja. Azt hiszem, az végül is szerencse, hogy már eleve neki voltam feszülve legjobb tudásom szerint, így csak nyomott, nem ütött. Az autó (eddig úgy tudjuk) rendben van, és én is (úgy tudjuk) hála Istnnek.
Szerdán szünnapot tartottunk, és Maoz "tüzönsütögetett" vacsorára. Finom volt, a környék összes macskája megmondhatja.

 


 Csütörtökre elvileg Holt-tenger plusz Macada lett volna a program, de aztán komolyan magamba néztem, és arra jutottam, hogy sem Joelnek, sem nekem nem volna jó 40 (gondoltam akkor, de valójában 45) fokban hegyet mászni, így elmentünk Ein Gedibe.
 Indulás előtt még Maoz hozzápróbálta Joelt a dinnyéhez.

 


A víz kellemesen testhőmérsékletű+, és ahogy beleért a kezem, sikított az összes ekcémám, a továbbiakban a parti zuhanyzóra szorítkoztam. Joelbe öntöttük a vizet, ivott is, és elvittük neki a lavórt, amiben remekül érezte magát, az igazság az, hogy irigyeltük is.

 


 A tüzet, természetesen itt is megraktuk (Maoz), és Ein Gedi macskái is a szívükbe zártak minket.




 Otthon végre elszántuk magunkat Katával, hogy lecsúszunk a csúszdán. Ez komoly bátorságpróba, ez a csúszda nagggyon magas.


És az ember így néz ki, mikor leér...:

 


 


Aztán ennyi is volt. Sem energia, sem pénz nem maradt további kiruccanásokra, Maoz pedig elkezdte sajnálni, hogy vége a szabadságának, és hiányolni, hogy nem volt velünk hármasban valahol szállodában. You can't always get what you want, mondám neki, és további nehézségekbe ütközöl, ha el sem tudod dönteni, mit akarsz, illetve, hogy döntesz, azt megkapod, majd másra kezdesz inkább vágyni.
Vasárnap délután kivittük Katát és Tibit a reptérre, most kicsit szomorú vagyok, mert nagyon sok ideig nem találkozunk. Maoz viszont hirtelen nagyon kedves, ami meglepő, mert kiderült, hogy 800 sékelünkbe fájna lemondani a bölcsit, és úgy döntöttünk (közösen), nem mondjuk le, hanem inkább nekem keresünk még két napra munkát. Nem tudom, meddig tart nála az érzelmileg támogató üzemmód, de kiélvezem, mert jó. Nagyon.

Itt vagyunk szépen, mind együtt (a Dávid-toronyban):

1 megjegyzés: