2012. július 8., vasárnap

Az apám

Ha pszichológushoz mennék, tutira róla magyaráznék egész idő alatt. Aztán ugyanúgy nem jutnánk semmire, mint ahogy egyedül sem jutottam sokra. Így majd' 3000 km-ről, és hogy szinte soha nem beszélünk, elég jó a kapcsolatunk, és csak néha szeretném azért felhívni, hogy mindennek elmondjam, amiért kiborítja a húgom, akinek a mentális épségéért olykor komolyan aggódom. Hogy mennyi lelkiismeretfurdalás van ebben, amiért én leléptem, és ő ottmaradt vele? Bizonyára van benne, de nem sok, borzasztóan sajnálom, de hibásnak azért nem érzem magam.
Az apám nem gonosz ember, nem alkoholista, nem verekedős, nem lépett le tőlünk, csak éppen megmérgezi a levegőt. Egyszer találtam egy fejezetet egy könyvben, amit olvasva leesett az állam, mert úgy tűnt, az apám leírható egy pszichológiai tünetegyüttessel. Belegondolok, és sajnálom, mert szörnyű lehet neki. De kívülről nézve, mindazok számára, akik vele vagy a közvetlen közelében élnek, egy dementor. Néha azt gondolom, az anyám meg egy patrónus volt, mert csak mióta meghalt, ismeri fel a rokonság is, hogy az apám tényleg elviselhetetlen. Mert egyébként ideig-óráig és főleg kisgyerekekkel bűbájos. És segítőkész. És egy Móka Miki. A mókamikiség egy ideje lekopott. Lehet, hogy mi koptattuk le, mert olcsó poénokkal nem lehet feledtetni a (lelki) pofonokat.
Ha belegondolok a helyzetébe, elkomorul minden, mert nem ismerek (talán mert nem sok lehet a világon egyáltalán) nála magányosabb, kétségbeesettebb embert. Dolgozni nem tud, a gyerekei hellyel-közzel beszélnek vele, a barátai, akik voltak, élik a maguk életét, a testvérei valami hasonlóval próbálkoznak, nincs hobbija, az ideje nagy részét évek óta pótcselekvésekkel töltötte és rohangálással, ami ma már a Parkinson-kór miatt nem megy. Még elég jól elláthatná magát, de ehhez önfegyelem és türelem kellene. Apám ezekbe a sorokba nem állt be, mikor osztogatták.

Elesett. Pár hete, talán kettő, lehet, hogy három. Két napig hárította a húgom, hogy neki nem kell orvoshoz mennie, majd hétvégén ugrasztotta, hogy mégis. Az ügyeletes orvos kijött, lecseszte a húgom, hogy az apám hogy eshetett el, miért nem vigyáz rá, majd mentőt hívtak, hogy bevigyék a kórházba, ahol helyretették a vállficamát. Kapott egy rögzítőhálót és azt az utasítást, hogy három hétig pihenjen, a karját egyáltalán ne használja, a hálót ne vegye le. Másnap délután már a kiszökött kutyáinkat kergette a szomszéd utcában, rögzítőháló nélkül, természetesen. A válla ki is ment hamarosan újra, természetesen. Kihívják az orvost, aki ezúttal az apámat cseszte le, majd a mentősöket, akiknek jajgatott, majd az egyik leállította, hogy a másiknak addig legyen ideje az előszobában verni a fejét a falba. Bevitték a kórházba, megint. Helyretették a vállát, megint. A húgom már nem akart bemenni vele, mondván, neki nincsenek felesleges energiái a vizsgaidőszak közepén, munka mellett. Aztán, ha jól emlékszem, mégis bement. Az orvos elnézését kérte, hogy csak négy napig tudja benntartani (a túlzsúfolt kórházban, vállficammal). A napok eltelnek, apám hazaér. Majd egységnyi idő után újra kificmítja a vállát. Ordenáré üvöltés mindenki részéről, hogy ennyire hogy lehet valaki... Mentők, kórház, ezúttal már csak altatásban tudták helyretenni, a húgom már tényleg nem ment be, ellenben engem ismét sírva hívott fel, hogy nem bírja. Kezelőorvos húgomat felhívja, és meleg gondoskodással javasolja az apám idősek otthonában való elhelyezését. (Alternatívák: 1. Húgom nem dolgozik, nem tanul, otthon marad és apámat ápolja addig, amíg vagy megőrül és csorgó nyállal, üveges tekintettel el nem szállítják, vagy önkívületben őrjöngve le nem szúrja az apámat. 2. Felvesz egy ápolónőt, de előtte még sikeres bankrablást követ el, hogy legyen miből.) Szomszéd: Ez milyen már, otthonba küldeni? (Mert neki köze van ehhez. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen még eggyel arrébb élő, alkoholista szomszéd annak idején a műtéten átesett, kemoterápiára járó anyámon kérte számon, hogy dughatta a szenilis, magát ellátni emiatt nem képes nagyanyám otthonba.) Mert egyébként a húgom nem hívott fel ismét, hogy mennyire szarul érzi magát, és hogy mennyire fél, apám azt hogy fogja viselni, és mi lesz ott vele. Ekkor már én is elég szarul éreztem magam. Hogy nekem jó. Nekem van pofám boldognak lenni. Volt pofám a saját életemet élni, eljönni, kilépni, mégpedig lelkiismeretfurdalás nélkül.
Felhívtam az apám, mert szegény. Nem azért nem szoktam felhívni, mert utálom. Mert nem utálom. Nem mindig. Valamiért még szeretem, mert ha nem így volna, nem érdekelne, és nem írnék róla. Felhívtam, beszéltünk, meséltem neki, Joel mit csinál. Ez fáj egyébként, hogy ők még nem találkoztak, és igen, a kind of hibásnak érzem magam ebben. Nem mintha tényleg hibás volnék, csak hát az adott helyzetben, amikor nagyapa nem jön, mert nem tud, de ha tudna se lenne pénze, én meg nem megyek, mert nekem sincs annyi, mert ugye akkor kettőnknek kellene, plusz ha még Maoz is, plusz, ami otthon, nem nagyzolni, csak mondjuk ételre, na mindegy, de mivel a családból én vagyok az, aki dobbantottam, én érzem magam hibásnak. Nem nagyon, csak kicsit. Jelzésszerűen, éppen hogy.
Szóval a nagybátyám meg a szembeszomszéd ismerik az otthon igazgatóját, megígérték, segítenek, csak írjunk kérelmet. Írtunk. Kata pénteken (csütörtökön?) hívott, hogy a nagybátyám szólt, apunak csináltak helyet, hétfőn be kell vinni. Azért mégis úgy hat, mint egy gyomorbarúgás. Hogy apámra hogy, abba nem annyira akarok belegondolni. Azt kérdezi a húgomtól, nem lehetne-e elhalasztani...
Fel kellene hívnom. És nem tudom, mit mondjak. Gesztusaim bírnak lenni felé néha, és imáim, mert csak az Istn tud rajta segíteni, lehet, hogy ő sem, egyébként, de ő az egyetlen, aki legalább a próbálkozásba nem rokkan bele.
És fel akarom hívni a nagybátyám, meg az unokatesóm, a lányát, akinek nemsoká kisbabája lesz, és a nagynéném, a feleségét, akik talán a világon a legjobb emberek, akiket ismerek, és nagyon hiányoznak, és nincs pofám. Nem merem. Nem tudom, mit mondjak, és félek, hogy lecsesznek, vagy hogy nem, de gondolják. Nem tudom. Nem tudom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése