2012. április 18., szerda

Van elég tejci?

Ezt még sosem kérdezték meg tőlem ebben a formában, szerencsére, mert nem tolerálom az ilyesmit túl jól, már az is idegesít, mikor Joelt "Joeli"-nek hívják. Na de komolyan, ha így akartam volna hívni, ezt a nevet adom neki... De még senkinek se szóltam be, ellenben vannak ötleteim, hogyan utáltassam meg vele. Majd ha mérges vagyok, Joelinek hívom, hehehe. Jó, ennyire azért nem zavar.
Vissza a tejcihez. Örülök, hogy ugyanúgy, ahogy a terhesség alatt megúsztam a lábvizesedős, puffadásos, aranyeres kérdéseket, most sem kérdeznek baromságokat. Például, hogy mennyi tejem van. A kereslet-kínálat megfelelően aránylik egymáshoz, köszönöm minigazdaságunkra irányuló érdeklődő figyelmét... Azt szokták kérdezni, hogy alszik Joel éjjel, értem is, igazából azt kérdik, én tudok-e aludni, és valójában én szoktam azt válaszolni, hogy igen, hál' Istn, Joel szuperjó, alvós kisfiú (éjjel). De még sosem kérdezték, hogy "jó baba"-e. Igen, evés után mindig megtörli a szája szélét, és böfizés után bocsánatot kér. Ébredés után beveti az ágyát, és néha segít elmosogatni... Lehet, hogy itt más a hozzáállás, azért nem kérdezik? Az okoskönyvben (amit amerikai kiadásban vettünk használtan) például az szúrt szemet, hogy tök sok kérdés vonatkozik arra, mikor lesz időnk egyedül lenni, kimozdulni stb. De nemigen van olyan válasz, hogy fogd a gyereked és mozdulj ki vele. Minél hamarabb kettesben vacsorázni a férjjel, olyan van. Hogyan keressünk baby sittert, olyan van. És egyértelműen úgy gondolják, a baba a saját szobájában alszik. Van ugyan egy fejezet(ke) a hol és hogyan alvásról, de miután végigveszi az eshetőségeket, a továbbiakban egyértelműen a külön szoba esetét veszi alapul. Valahogy az egész azt az érzetet kelti, hogy annak ellenére, hogy gyerek került a házhoz, folytatni kell az életet a lehető legminimálisabb változtatásokkal. Mintha baj lenne, hogy változik minden. Olyan, mintha a könyv abban akarna segíteni, hogy ne érezzük csapdában magunkat most, hogy szülők lettünk. Ezzel az a baj, hogy elfogadja a koncepciót, hogy szülőnek lenni csapda. Ismerem ezt gyerekkoromból, amikor a kisgyerekes szülőkből ömlik a panasz. Hogy folyton új ruha kell a gyereknek, új cipő, nem pakol el, nem akar aludni, egész éjjel visít, folyton csak enne meg ilyenek. Én sosem hallottam az anyukámat így beszélni rólunk, már komolyan azt hittem, hogy az a többi gyerek valóban olyan rossz. Milyen szerencsés az én anyám, hogy mi ilyen jók vagyunk! Mindeközben ezek a panaszkodó szülők szeretik a gyereküket, csak valahogy rögzült ez a szemlélet, a gyerek sok gonddal jár. A gyerek akkor jó, ha nem zavar. De ha a 'gond' nemde a 'gondoskodás'-sal rokon? Márhogy nyelvileg, ugye, ez egyértelmű. Mégis aki gondot mond, bajra gondol. Aki gyereket vállal, gondolja meg, vállalna-e kiskutyát. Nem valami vad vagy nagy fajtát, de mondjuk egy dalmatát vagy ilyesmit. Mert a baba is vonyítani fog néha éjjel, és akkor akar majd enni, amikor a gazdi, hoppá, szülők, és nem lehet megérteni, mit akar, és néha lepisili az ágyat, és nem akar egyedül aludni, és nem lehet magára hagyni, aztán az alsó polcokat ő is átrendezi, és összenyálaz mindent, azt is, amit véletlenül nem vesz a szájába. El kell vinni sétálni is, és időnként megharap. Érzelmileg nem ugyanaz, a testi kiképzés hasonló. A gyerekét a legtöbb ember jobban szereti, mint a kutyáját, ami különösen akkor jön kapóra, mikor kiderül: még több gond van vele, mint egy kutyával.
Nem is tudom, mi egész jó pajtik lettünk a Joellel, nem úgy gondolok rá, mint valami zavaró tényezőre. Főleg nem akkor, mikor sír, éhes, nem tudok felszállni rendesen a buszra a hordozóval stb. Azért néha persze "zavar", mikor csak nyafog, hogy ne tegyem le, mert nem tudok tőle takarítani vagy főzni (vagy pisilni), és olyankor mondom neki, hogy te egy kis idegesítő kisfiú vagy, ami nem szép, de sajnos nem találom a nudnik pontos magyar megfelelőjét, lehet, hogy majd kitalálok egyet. De meg is érdemlem, mert most például épp alszik, mégis a blogom írom ahelyett, hogy főznék...
Udi mesélte, hogy a szülőtanfolyamon, még mikor a felesége az első gyereket várta, mondták nekik, hogy az teljesen természetes, ha a szülés közben a nő egyszer csak elkezdi a férjét okolni, és kiabál vele. Ők persze meglepődtek, hogy ma pitom!, de aztán szülés alatt, hallják ám a szomszéd szobából, hogy MIT TETTÉL VELEEEM!!!... Kérdezte, hogy én kiabáltam-e (na, csak vannak hülye kérdések, és milyen nagyon rátartozik ez a vezetésoktatómra!, de kedvelem őt, ezért nem zavart), mondtam, hogy én inkább csak jajgattam, és mikor már úgy éreztem, kezd ez hangos lenni, és engem zavar, kértem az epidurálist. Őyszintén szólva, annyira fájt, hogy a jajajaj-on, meg az Édes Istnem-en kívül semmi mást nem tudtam mondani, előtte meg nem fájt annyira, hogy igazából szenvedjek, de hogy a Maozt okoljam, meg sem fordult a fejemben. Lehet, hogy a kitolásnál, mert az nálam kimaradt. Én az orvosokra voltam mérges, hogy nem hagynak felkelni. És általában Évát szoktam okolni az ilyesmikért, és ha, akkor már Ádámot, mert kérdem én, hol a nyavajában császkált, mikor Évát megkörnyékezte a kígyó?

1 megjegyzés:

  1. Az a kérdés engem se zavarna, hogy alszik-e Dovi éjjel. De attól, hogy nem alszik (de szerencsére általában alszik), még nem rossz baba. Babának nagyon jó, pont úgy funkcionál, mint kéne neki.
    A terhesség alatt volt, hogy már annyian kérdezték aggódva, hogy jól vagyok-e, hogy kezdtem rosszul érezni magam, hogy egy kicsi panasszal sem szolgálhatok nekik. Lehet, hogy ez a gyerekekkel is így van.
    És szerintem sokan magukat szorítják korlátok közé azzal pl, hogy minden szoptatásra haza kell érni, meg hogy mindig pont ugyanakkor kell fürdeni, meg lefeküdni. Akkor persze, hogy előbb-utóbb nyűg lesz belőle.
    Nekem a kitolás már sokkal jobb volt, mint a fájás, mert lehetett valamit csinálni, amitől kevésbé fájt. (eszembe se jutott Pistit hibáztatni, én nyavalyogtam neki évekig, hogy gyereket akarok...) Előtte meg még a vajúdóban azért kiabáltam, hogy hallja meg valaki, és nézzék meg, hogy mi újság. Meg hogy szedjenek le végre a ctg-ről. De én is rosszul éreztem magam, főleg, hogy ott volt mellettem két nő, akik ki tudja mióta arra vártak, hogy induljon be a szülésük. Aztán amikor felkelhettem végre, és kértem fájdalomcsillapítót, azt mondták, most már minek?
    És egyébként én is pont ugyanúgy megérdemlem, mert most sem takarítok, mikor tudom, hogy fél órát alszik összesen (még 20 perc), és a blogokat meg a facebookot szoptatás közben is tudom olvasni.

    VálaszTörlés