2012. március 12., hétfő

Maoz apuka lett

Én úgy megfáztam, csak tudnám, hol és mikor. Pedig direkt vigyázok, hogy ne, és zöldségeket is eszem, úgy látszik, Béres csepp kellene. (Csomószor elsütöm - értő társaság híján magamnak - az Én szedek itt egyedül Béres cseppet?-poént, mikor mindenki kidől, én meg még javában rendezkedem.)
Sok mindenen elgondolkodtatott Ila blogbejegyzése, meg igazából a kiselőadás is, amit a húgomnak írtam. Férfi-női szerepek általában, a zsidóságban, meg konkrétan itt a jobbról a második karavánban. Most úgy érzem, itt igazság van, egyenlőség meg minden. De azért nem mindig ér(e)z(t)em így. Most már jó, de mikor ez a világ legjobb, legokosabb, legaranyosabb gyereke, Joel megérkezett, igen egyedül éreztem magam néha. És nem hiszem, hogy a hormonok miatt.
Maoz hazajött a munkából, megölelgette a fiát, aztán félóra alatt vagy megunta vagy Joel kezdett sírni és/vagy fáradni, és akkor feladta. Persze nem ez volt vele a szándéka, de nekem ez úgy jött le, hogy őt ez ennyire érdekli, meg az is, hogy nekem segítsen. Egyszer elmondtam neki, hogy lehet, hogy ő 8 órát dolgozik, de nekem csak a szoptatás kerül naponta 8 órámba (akkor még annyi volt tényleg), és akkor még nem ringattam, hogy ne sírjon, nem altattam, nem fürdettem, nem cseréltem pelenkát. Mindemelett boldoguljak a fájó melleimmel, és amit nem kell csinálni, de történik, és energiát emészt fel: kitermelni a megfelelő mennyiségű tejet abból, amit a szoptatáspelenkázásringatásaltatás mókuskerekéből szerencsés pillanatokban kiugorva megeszek, és magamhoz térni abból, hogy a testem legyártott egy kicsi embert, és azt megszültem (esetemben felépülni a műtétből). Tudom, hogy soha nem fogja ezt megtapasztalni, de higgye el, ha megtapasztalná, megértené, mi az a fáradtság. Nem, az amit az ember nyolc óra irodai munka után érez. Főleg, ha sír a baba, mert nekem legalábbis az teszi leginkább próbára a teherbírásom. Nem sok sírós napunk volt, de olyankor rendszerint én is sírni kezdtem legkésőbb du. 3 körül, és estére kidőltem, mint egy darab fa (már amikor a kiképzés nem folytatódott este is).
Néha a férfiak azt hiszik, szívességet tesznek azzal, hogy időnként felveszik a gyereket, és nem a kötelességüket teljesítik. Még azok is, akik pedig messze nem így gondolják egyébként, úgy elméleti szinten. Csak valahogy a kilenc hónap alatt úgy hozzászoknak, hogy baba meg a feleség egy csapat, ők meg a nézelődő fél, hogy ezt folytatják utána is. Pedig a szoptatáson kívül mindent pontosan ugyanannyira tudnának, mint anyu, csak anyunak nincs választása, muszáj rájönnie, mit hogyan, ha fél nap sírás után, akkor fél nap sírás után, apuka meg megijed, aztán fut anyuhoz a gyerekkel. Mondtam tegnap a Maoznak, hogy nem szeretem Joelt öltöztetni fürdés után, mert olyankor nincs türelme a fejen áthúzós rugikhoz, és még kevesebb ahhoz, hogy a kezére ráhúzzuk a ruhaujjakat, és sírni kezd, a Maoz meg kimenekül, én meg maradok a síró gyerekkel, és nem jó érzés. Át is adtam neki a terepet, de olyan nem jól húzza fel a ruhaujjakat, hogy mégis nekem kellett folytatni, ő meg azzal a lendülettel tényleg kimenekült a szobából. Mikor mondtam neki, hogy látod, pontosan erről beszélek (nyuszó-muszó), azt mondta, ő nem bírja látni Joelt, hogy így sír. Na, apuka, lettél volna ott az oltásoknál... Én sem szeretem nézni, hogy sír, de mégis mit tehetnék? Fel kell öltöztetni, az oltásokat is meg kell kapnia, nem az a baj, ha sír, hanem ha sír, mégsem foglalkozik vele senki. Az volna a baj, ha nem sírna sosem. Nem mintha nekem nem tellett volna időbe, amíg sikerült megértetnem magammal, amit egyébként úgy elvileg tudtam (és nyilván az apukák is tudnak), hogy a sírás sem mindig sírás, néha csak kétségbeesetten próbál valamit közölni, amit "szép szóból" nem értettünk meg. Nem mindig szenved, mikor sír, csak ő ezen a nyelven beszél. Nem egy kellemes, de mit lehet tenni, valaki a németet nem szereti hallani. Csak ameddig megértettem, sem tudtam kimenekülni a szobából. Ez van. De amint az előző bejegyzés is mutatja, Maoz vette a lapot, és jószerivel átvette az esti műszakot. Szoptatni még nem tud, és a fürdetésnek is csak az ülős részét vállalja, az egy kézen csúszós gyereket egyensúlyozást még nem meri, de már rutinosan altat például, ami óriási megkönnyebbülés a fájó vállaimnak (is) estére. Elaltatja, aztán szól, hogy adjak Joelnek jóéjt puszit, és bugyoláljam be a takaróba, mert azt nem tudja. És egyébként én is egyre kevésbé vagyok benne sikeres, a kis Houdini majdnem mindig kiszabadítja a karjait.
Amúgy biztos kellett neki ez az 1-2 hónap, hogy megértse, apa lett, és ez mivel jár. Most viszont szerintem már irtó büszke magára (egyébként én is rá), hogy ilyen szép fia van, akivel ilyen remekül kijönnek. Meg az is nagy motiváló erő, mikor a baba elkezd mosolyogni, felismeri az apját. Akkor már van kvázi pozitív visszajelzés, "megéri" vele lenni.
Fogok írni a cégnek, aki Joel játékait gyártotta, hogy jó pénzért tudok nekik reklámdokumentumfilmet csinálni. Joel ma már másodszor nézelődi magát álomba. kalimpál, kalimpál, zörgeti a játékokat, aztán elalszik. Lehet, hogy az oltások mellékhatása, és kis hőemelkedése is van, de akkor is. Az előbb vigyorgott rájuk, aztán fölé hajoltam, köszöntem neki, hogy na szia, rám nézett nagy elkomolyodva, majd visszafordult az elefánthoz, és vigyorgott rá tovább. Egy anya ilyen könnyen helyettesíthető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése