2012. február 18., szombat

A Dorothy Gale-élmény

Életünk nem legsikerültebb Shabatját tudjuk magunk mögött, ami az én életemet nézve nem nagy szó, de Maoz hasonlóképp írja le az érzést. Az úgy történt, hogy még a hét elején (emlékszünk, napsütés, lágy szellő szárítgatja a babaruhát) meghívott magukhoz Liraz, egyelőre nem tisztáztuk, vacsorára-e vagy ebédre, végül vacsora lett. Közben az előrejelzésben esőről és heves szélviharokról kezdtek beszélni, hogy péntektől erre számítsunk. Péntek: Maoz tanul, én fél kézzel elbánok a szombati előkészületekkel, milyen jó, hogy estére nem is kell főzni. Kint esik, de nem vészes, majd ráhúzom a nejloncuccot a babakocsira. Lemegy a Nap, gyertyát gyújtok, Maoz elenged egy-két megjegyzést arról, hogy nem vagyunk épek ilyen időben kimenni, illetve hogy maradjunk itthon, és együnk tonhal konzervet, de nem veszem komolyan, nem is úgy mondja. Pedig...
Először is a nejlon borítás a babakocsinak nem ehhez az alkatrészéhez van tervezve, sem nem fedi le, sem nem lehet hozzápatentozni, majd nyáron remekül ráilleszthető lesz a sportkocsis üléshez, ha esetleg monszun vidéken szeretnék kirándulni. Azért én megtettem, amit megtehettem, Joelen meleg ruha, a legnagyobb takaró, amire még rá lehet cipzárazni a babakocsihuzatot, két kapucni alatt még egy sapka, van is hozzáfűznivalója. Magam is felvettem az esőkabátot, fejemre kötöttem a nejlon kendőt (magam vágtam ki tavaly a szétszakadt esőkabátból), és noszarajta. Namost, tudósok kikutatták nem olyan nagyon régen, hogy lehetett olyan erősségű szél, ami utat vágott a Vörös-tengeren a zsidók előtt. Ha nem kutatják ki, péntek este magamtól is megállapítom. Amíg még széllel szembe kellett tolnom a babakocsit, egész kivitelezhetőnek bizonyult a küldetés, csak aztán a kanyarban kellett volna a tomkrúz, vagy inkább Hulk Hogan, hogy megtámasszanak minket. Nem túlzok, pedig szoktam, minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne boruljon a kocsi. Az út fennmaradó részét a kocsira borulva tettem meg, olyan lent fogtam a vázat, amennyire a mózeskosár engedte, szorítva rá a nejlont és a lehető legnagyobb stabilitást biztosítva a széllökések ellen. Mindezt persze esőben. Liraz és családja természetesen a falu legszélén lakik, vagyis a lehető legmesszebb és a lehető legkevésbé védett helyen, plusz: földút mellett. A kereszteződésben összetalálkoztam a zsinagógából hazafelé tartó fiúkkal, Maoznak épp lerepült a szemüvege (azóta sem találta meg, mondjuk segítene a keresésben, ha elállna a szél és az eső). Megérkezünk, a házban sötét, csak a két gyertya fénye, valami rövidre zár, nincs áram. Mire jó a gyerek a háznál? Kisszék, kislány rá, visszapöcköli, legalább öt percig volt is áram, majd újra kiment. Jó, most mi legyen? Normális esetben fognánk a kaját, és mennénk a legközelebbi szomszédhoz enni, na de ebben az időben? Közben befut Maoz, aki hazament a kontaktlencséit betenni, heló, heló, shabat shalom, ma este romantika a köbön. A leves még tűzforró volt, a csirke félhideg, Joel rosszkedvű. Nincs áram, nincs fűtés, így megy ez Izraelben, Joel sír, a keze jéghideg, hoppá, maciszerkó vissza. Kézről kézre jár, hogy mindenki ehessen. Sír. Éhes, de nem eszik, hanem előadja a kistrombitát, csak szenved. Tisztába tenném, de ilyen hidegben nem csomagolom ki. Közben reménykedem, hogy eláll az eső. Vagy a szél. De nem. Kösz, a meghívást, jó éjt, ítéletidőbe ki, megint. Ha lett volna nálam elég pelenka, vagy ha nekik lenne akkora gyerekük, aki pelenkát hord bármilyen méretben, maradok éjszakára. Alig teszünk meg két métert, a szél a képembe fújja a nejlont, semmit sem látok, rossz helyen akarok kanyarodni, Maoz kiakad, ordít, hogy majd ő, futunk hazáig, mint az őrültek. Itthon aztán mondja, mondja, mondja. Mintha az én hibám lenne. Pontosan nem világos, mi, hogy a vihar-e, a hideg, a lerepült szemüveg vagy az áramszünet. Persze jórészt a fáradtság beszél belőle, és főleg az aggodalom Joelért. Aki természetesen édesdeden alszik a babakocsiban, szerintem direkt évezte. Ami nem jelenti azt, hogy én ne lettem volna akkor és ott szintén a plafonon, és ne tapiztam volna végig belülről a kocsit, hogy száraz-e, a gyereket, hogy nem hideg-e keze, arca, nózija, hogy nem kívántam a jó francba az egész meghívást, hogy nem sajnáltam a szemüvegét, és hogy nem adtam magamban hevesen hálát az Istnnek, hogy borulás nélkül hazaértünk. Nem, hogy nem az én hibám, nyilván az is, lemondhattam volna a meghívást, de ő éppúgy. Hülyeség volt kimenni a lakásból? Igen. De kettőnk hülyesége, lesz szíves ehhez mérten beszélni. Kimentem a fürdőszobába, mire visszaértem, tüntetőleg (én éreztem így) bevonult Joellel a szobába, és befeküdtek az ágyba. Jól felhúztam magam, hogy miután egész nap semmit nem csinál, csak tanul, majd a félresikerült este miatt engem lecsesz, nem kell eljátszani az apukát, főleg nem, amikor tisztába kell tenni és szoptatni, hogy lefeküdhessek. Kiviharzok, aztán vissza a tápszeres dobozzal meg a cumisüveggel: Kell a gyerek? Ma éjjel a tiéd. Ilyen jól kezelünk mi konfliktust. Kiültem a kanapéra, kijöttek. Mondom, tisztába kéne tenni. Persze nem mozdul. Mikor kérdezi meg, hogy tisztába tegye-e? Mikor elkezdem szoptatni. Na, mondom, kértem már. Úgy egy fél órája. Most nem kell. Jó. Ő elmegy aludni. Hát azt gondoltam. Joel az egész napos műsor után úgy evett, mint a kisangyal, és szépen elaludt. Lefektettem. Hajnali kettőkor arra ébredek, hogy alighanem repülünk. Biztosra vettem, hogy ők is felébrednek, de ezek egyformák, semmire sem kelnek fel, ha egyszer elaludtak. Mozgott a fal, remegett az egész karaván, és olyan hangosan dübörögtek az esőcseppek a tetőn és az alumínium lemezeken, mintha veszett majmok dobálnák kókuszdióval. Reggelre kicsit kisütött a Nap, de a szél nem hagyta abba egy percre se. Maoz morcos volt, de már nem rám, igazából este sem igazán rám, csak én vagyok itt, rám zúdul a rosszkedve. Plántálok bele egy kis öniróniát majd, de időbe telik. Lirazékra baromi mérges, igazából részben értem is. A szemüveg nincs meg, de még nem adtuk fel. Maoz kiment tegnap keresni, elmegy mellette Liraz férje: á, biztos összetört. Tudja, hogy kell reményt önteni az emberbe.
Szóval nem szerepeltünk valami fényesen a vizsgán (mert ha nem az volt, végképp semmi értelme), de a következő dolgokat tanultam:
  • Ha meghívnak, mielőtt elfogadnám, megkérdezem a Maozt, hogy elő akar-e állni valami kifogással, és ha nem, megnézem az időjárásjelentést aznapra.
  • Ha úgy döntünk, megyünk, egy éjszakára való +1 pelenkát viszünk.
  • Mindezek mellett készítek valami kaját, ha mégsem jönne össze.
  • Az utolsó pillanatig fenntartom a változtatás jogát.
  • Ha nem bontják ki az ajándékba vitt bort, kinyittatom én (Maoz: micsoda pofátlanság - tőlem, hogy ezt a bort vittem, tőlük, hogy nem nyitották ki).

Maoznak ma vizsgája van az egyetemen, drukkolunk. Pénteken az utolsó, aztán kicsit szünet. Jó lesz. Azt mondta - bli neder - hogy tervez valamit utána. És már most Pészachról beszél. Úgy tervezi, a szüleinél leszünk, félünnepen kirándulunk, utolsó napra visszamegyünk. Nem szeretnék egész héten ott lenni, és onnan tenni kis kiruccanásokat, de még nem tudom, hogyan adjam be neki, hogy no way. Nem akarok én házisárkány lenni, de egy hét a családjával, aztán kell újabb egy hét a rehabilitációra. És dögunalom. Az nekem nem poén, hogy fogjuk a kaját, kimegyünk autóval valami erdőbe, és a földön ülve, fenekünkbe álló gallyakon, eldobható evőeszközökből öt köbméter hulladékot kitermelve eszük, majd hazamegyünk. Wc nincs, víz nincs, csak kosz van. Tavalyelőtt ez volt, olyan szuperlatívuszokban beszéltek erről a helyről, azt hittem, legalábbis az Édenkertet találták meg, zsenge fű, apró virágok, kolibrik, kristályvizű patak. Aha... Szóval előre szeretném látni a programot, nyomtatásban, aláírva. Jó, lehet, hogy házisárkány vagyok. Ez van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése