2012. január 30., hétfő

Raising Joel

Minden rendben. A következő ilyen kirándulással várunk, amíg Joel kicsit nagyobb lesz, mert Maoz tényleg aggódik. Tegnap negyvenszer kérdezte meg, hogy szolgál Joel egészsége. Joel remekül van, hál' Istn. Persze a bogarat utólag ültette be valaki a fülébe, hogy nem kellett volna vírusoktól és bacilusoktól hemzsegő, azokat légkondival keringető szupermarketbe vinni őt, mert gyenge az immunrendszere. Bár, ami azt illeti, ha jól tudom, ami ellen én védve vagyok, az ellen ő is, ez a jó anyu tejében, abból pedig literszám kap, engem nem vernek át az okoskönyvek a milliliterjeikkel. És szerintem az orvosi rendelő, ami pici, ám annál több valóban beteg gyerek várja benne az orvost, és ahol szintén keringeti a nem képzeletbeli bacikat a légkondi, sokkal veszélyesebb hely. De ez nem lényeges, mert ha tényleg aggódik, akkor várunk kicsit. Viszont így rá fogom bízni a bonyolult vásárlásokat, mint a "sztrecsnadrág" meg ilyenek. Amúgy azt még nem érti, hogy nem attól borult ki a bili, hogy menni akartam, ő meg nem, hanem attól, hogy megbeszéltük, elkészültem, Joel éppen előtte evett, és akkor akarja törölni, úgy, mintha az egész csak ötlet szinten került volna eddig elő.
Most visszajött az áram. Azt sem vettem észre, hogy elment. Mert telefonáltunk egyet közben. Most meg az az álláspont, hogy vasárnap megyünk Jeruzsálembe, mert Maoz vizsgázik, mi meg addig sétálunk, intézkedünk (mégsem marad rá a nadrágvásárlás). Az előrejelzés szerint szép idő lesz. Az jó. Joel általában szeret sétálni, ma is el akartam menni, de még nem világos, hogy mi lesz, felhős az ég, és kezd nagy szél lenni. Ha eláll, megyünk.
Kezd rendszeressé válni ez a nyitott pelenkába (és mellé) kakálás. Én nem értem, ennyi erővel máris szoktathatnám bilire. De már annak is örülök, hogy egyáltalán sikerül neki, akár a pelenkába, akár mellé (még külön mutatvány, amikor a félig levett pelenkával próbálom elkapni ezt a mozgásban lévő, magos mustárnak kinéző dolgot), ugyanis tegnap úgy fájt a hasa, folyamatosan erőlködött, miközben szopni próbát, amitől még több levegőt nyelt, tehát még jobban sírt. Már nem tudtam, mit kezdjek vele, gondoltam, megvárom, míg kierőlködi magából, amit ki kell, mielőtt újabb emésztenivaló érkezne a pocijába. De ettől nagyon mérges lett, mert persze éhes volt, és úgy sírt, hogy mikor végre abbahagyta, csengett a fülem. Azért segít, hogy éveken gyakoroltam lemenni alfába és megkeresni a gyógyító állatomat, egészen higgadtan viselem, mikor bömböl. Mondjuk múltkor már sok is volt a higgadtságból, annyira aranyosan sírt (hisztisírás, jegyzem meg, mint aki az egész világban csalódott, holott annyi volt a gond, hogy nem vettem fel az első nyikkanásra, sőt, hogy egyáltalán letettem aludni), olyan édes lefelé görbülő szájjal, hogy kinevettem. Ringattam, és közben rázott a nevetés. Nem győztem szégyellni magam, és bocsánatot kérni tőle, de nem bírtam abbahagyni. A legcukibb mégis az, mikor álmában vonyít. Mint egy kiskutya, pontosan úgy. Lehet, hogy teliholddal álmodik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése