2012. január 30., hétfő

A mi napunk

Tegnap kibújtak az ördögszarvaim, a szoknyából kikandikált a villás farkam, és elkezdtem tüzet okádni. Maoz kis próbálkozásai, hogy valamiről lebeszéljen (a bevásárlásról), illetve a mód, ahogyan teszi (megkérdi, nem lenne-e jobb egy másik nap, pénteken, mire mondom, nem, mire kérdi, miért, mire elmagyarázom, hogy nem szeretek péntekre tervezni semmit, mert csak sietség van belőle, így se készülünk el időben a Szombatra, mire azt mondja, ok, majd ezt eljátsszuk több alkalommal, majd azt mondja, rendben, de legyek kész, mire hazaér, majd hazaér, én kész vagyok, ő pedig kezdi előlről, huszadszor - mely szám nem pontos, de nagyságrendileg stimmel), a testemben keringő hormonok, és személyiségemnek azon eleme, amely eleve képtelen tolerálni, ha valaki nem tartja magát a megbeszélthez, nem a legjobb kombináció. Szóval üvöltöttem. Hogy ő nem érti, mi bajom van. Ááááááááááááááá. Úgyhogy üvöltöttem még egy kicsit. Erre megkérdezi, hogy akkor mit szeretnék. Teeeeeee... És még egyszer: de tényleg nem enne jobb pénteken? És akkor tettem egy ígéretet, hogy ha még egyszer elhangzik a szó, péntek, itt valami el fog törni.
És elmentünk bevásárolni. Nem fogtak el, nem öltek meg, nem karamboloztunk, nem vittek el a földönkívüliek, ellenben megtankoltunk, megvettünk mindent, ami kell (csak a saláta és a szójaszósz maradt ki), Joel végigaludta az odautat és a vásárlást. Hazafelé persze üvöltött egy sort, és bár először azt hittem, éhes, később rájöttem, csak azt akarta, hogy ringassák a fenekét, csak ugye azok, akik ehhez hozzászoktatják, azzal nem számolnak, hogy útközben nem lehet kivenni a biztonsági ülésből, szóval sírni fog, amíg bele nem fárad. És egyébként ezt játsszuk reggel óta itthon is. De kinevelem belőle, cipeltem kilenc hónapon keresztül, most legalábbis aludni nem a karjaimban fog.
Aztán ma reggel, hogy érti,miért voltam olyan, amilyen (mármint Maoz, nem Joel), és igazából jobb is, hogy nem pénteken megyünk, úgyis tanulnia kell. Mindig ez van, utólag jobb is. De akkor minek folyton a veszekedés, a huzavona? Miért kell kivernem a palávert minden alkalommal? kivárná, amíg az országból eltűnnek a palesztinok, Joel meg legalább tízéves lesz, csak a biztonság kedvéért. (Ugye ez a "Miért akarod szegényt kivinni ebbe a hidegbe?" - érv volt)
Furák a férfiak. Lehet, hogy a nőket nehéz megérteni, mikor mi is a bajuk valójában, de a férfiakat szinte lehetetlen. Eddig attól vágott olyan arcot, mint aki citromba harapott, ha valamiért nem akartam Even Shmuelben (a családjánál) tölteni a Szombatot. Mert hát ez fontos, és én értsem meg. Általában konkrét, egy bizonyos Szombatra vonatkozó problémáim voltak az utazással, vagy az, hogy már nagyon terhes voltam, és nem volt autónk (ami utóbbit, mondjuk, megértett), mégis olybá vette, hogy bajom van a családjával, és soha többé nem akarok odamenni, aztán magyarázhattam meg bizonygathattam, hogy nem így van. Most meg pár napja közölte, szerinte az a legjobb, ha most Pészachig nem megyünk. He? Mert be van szarva. Nem bírja a felelősséget, ez a helyzet. Ami azzal jár pl., hogy egy baba ül a hátsó ülésen, és neki kell vezetnie. Erről van itt szó. Meg hogy ki kell vinni a házból, pedig esetleg nem is süt a Nap. Ebben a farkasordító izraeli télben. Nekem meg (aki nem mellesleg decemberben születtem, nem Hawaiin) ilyenkor nem megy megfékezni a cinikus-szarkasztikus Juditot, hogy igen, hófúvás, viharok, lavina...
No de mindegy, az élet úgy szép, ha zajlik, és az, hogy három hét alatt csak egyszer üvöltöttem vele (és ki mással üvöltenék), tulajdonképpen nem olyan rossz teljesítmény, ha büszke nem is vagyok rá. Remélem, hogy nem ismétlődik meg. A reptérre alighanem egyedül fog menni, mert a nagykövetséget nem lehet elérni, és tényleg hülyeség volna ezért buszozni Joellal. Pedig ott vannak, mert mikor először telefonáltam, egyszerűen felvették és visszatették a kagylót. Nem óhajtanak dolgozni. Elvégre hétfő van.
És egyébként ma van a házassági évfordulónk, amire - úgy tervezem legalábbis - csinálok majd valami sütit. Maoz alighanem elfelejti majd, pedig néhány napja közösen állapítottuk meg, hogy ma lesz.
De ne tűnjön úgy, hogy sajnálom magam vagy ilyesmi, Maoz csodálatos férj, és néha elszégyellem magam, hogy milyen keményen kitartok bizonyos dolgok mellett, amikhez pedig az ő erőfeszítései (is) kellenek, mikor pedig eleve körülugrál, lesi a kívánságom, és néha már anyám helyett is anyám, csak vannak olyan dolgai, amikkel egyszerűen pillanatok alatt felhúz, a falra tudnék tőle mászni. Olyan, mintha a legtehetségesebb szakács lenne a világon, de lenne egy hepje, hogy tudniillik a narancsos kacsát és a bolognai spagettit mindig leönti egy pohár ecettel. És akkor mindegy, milyen istenien csinálja szűzpecsenyét, az ecetes bolognait nem nyeled le. Megfőzném magamnak a bolognait, egyébként, ez lenne a megoldás, csak például nincs jogsim.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése