2012. január 12., csütörtök

Megmondom a frankót

... a szülésről. Ezt ígértem a Vickinek. Aztán úgy esett, hogy a frankót, azt majd máskor mondom meg egy normál szülésről. De alább olvasható Eszternek írt élménybeszámolóm. Vágatlan, nincs erőm hibákat meg félreütéseket javítani.


"Naszóval, a fájdalomról: Ugye elterveztem, h majd utána jó megírom a nagyigazságot a szülésről... Majdnem meg tudom írni. Csakhogy ez nem ment olyan simán, és alapforgatókönyv szerint. az úgy volt, h csütörtök reggel felhívott Simcha, nem akarok-e sétálni menni velük. Persze akkor ébredtem, mondtam, felkelek, és meglátom. Felkeltem, és mint az őrült, ki letépte láncát, elment a magzatvíz. Visszahívtam Simchát, hogy úgy tűnik nékem, inkább szülni megyek. Miért, fájásaim vannak? Nem, azok még nincsenek, de a víz, az elfolyt. Oké. Fehívom a Maozt, hogy szitu van, de hogy egyelőre még nem tudom, mihez nyúljak, ne riassza a mentőket, majd hívom. Kicsit lezuhanyoztam, felöltöztem, kinyitottam egy éjszakai betétet (amiből öt perc múva kiöntött a víz, és röhögött rám a padlóról meg a papucsomból, h nem gondoltam, hogy ezzel kifogok rajta, úgyhogy átváltottam pelenkaméretűre, nem Tena, de gyakorlatilag uaz), elővettem a már bepakolt táskát, beletettem, ami még hiányzott (előre megírt lista alapján), és felhívtam a Maozt, hogy szerintem most már telefonálhat. Közben toltam magamba a fahéjas csigát kávé helyett tejjel, mert ha még kávét is iszom, biztos, hogy kiugrik a szívem. Az az izgalom, ami kívülről szinte már bágyadt nyugalomnak látszik, de a szívem olyan gyorsan ver, mint egy kisegérnek. Megjött a mentő, a kísérő, aki a faluban lakik, a kutyával, de az én agyam nem dolgozott, hogy ez akadályozni fogja a macska kipaterolását a lakásból... Nem akart kimenni, ezt értettem, csak a valós okot nem, ezért felkaptam egy kézzel, az oldalamhoz szorítottam, másik kezemben a táska, és kimentem vele. Alig értem ki, visítozni kezdett és kieresztett körmökkel kalimpálni, felhasította az oldalam, kiugrott a kezemből, és elszaladt. Beültem a mentőbe, a pasik totál izgalomban, h mennyi időnként fájok, mondtam, én nem fájok egyáltalán, csak a vizem ment el. Megdöbbennek, az egyik ragaszkodik hozzá, hogy megvizsgáljon egy szülésznő, fel is hívja, épp otthon van,megállunk nála, bemegyünk, megvizsgál, efesz, kérlek, efesz tágulás, visszamegyünk a mentőbe, a pasi nem érti, h akkor most kell menni vagy nem kell menni? Kell menni, csak nem kell rohanni. Jó, megyünk, azért szirénázunk kicsit, mert az menő, megérkezünk, felmegyünk a szülőszobára, mármint annak első "bugyrába" (vicc, jó hely az), monitor (ami nem tudom, h ctg-e, két műanyag korong a hasamon zselével, és számolja a magzati szívhangot meg a nem létező összehúzódásaim. Közben iszom, merthogy szülni fogok, az kell, Maoz nem iszik, mert böjt van. Minden rendben, azon kívül, hogy valami eszméletlen kényelmetlen kicsavarodva (a bal oldalamon) ülni-feküdni fél-egy órát egy hátradöntött fotelban kezemmel hasamra szorítva az egyik korongot, máskülönben az elfelejti rendesen érzékelni a szívhangot, mert csak anorexiás terhesek zsírrétegén át képes venni a jeleket... Minden rendben, akkor most várjunk a folyosón, míg megjön az orvos (aki épp ikerszülésnél segédkezik), addig is vesznek vért, meg berakják a kanült. És menjünk le uh-ra. Ott összetalálkoztam Kerennel, akinél a kezdetekben takarítottam, és épp itt dolgozik. Megállapították, h a baba kb 3400 gramm lesz, h fejjel lefelé van, jó helyen, h még mindig maradt bent víz, és hogy haja is van. Vissza a szülőszobára, nagysokára megjön az orvos (csak ezren vártunk rá) (nekem már kopog a szemem az éhségtől, Maoz hozott ugyan egy szendvicset, de nem bírtam megenni, mert utálom, mikor belerohasztják a zöldséget, és romlott íze van), megvizsgál, ami szerintem vicces, mármint nem a vizsgálat maga, az annyira nem móka, és nekem ugye ezen a napon volt részem benne először, mert Izraelben nem nyúlkálnak-kukucskálnak a terhesség alatt, ha minden rendben lévőnek tűnik, szóval az a vicces, amilyen arcot közben az orvos/szülésznő vág: Mintha egy bazinagy táskában turkálna, és próbálna megtalálni valamit, vagy mintha a lottószámokat húzná ki abból a kézzel tekerős átlátszó gömbből. De nem a nyerő számokat húzta ki,mármint nem az enyéimet, mert a szülésre való készülődés egyetlen jelét sem találta odabent. Várunk, addig is menjünk a hatodikra, ott kapok szobát. Felmentünk, bejelentkeztünk, már majdnem öt óra, elmentünk enni, visszamentünk, megint monitor, megint várunk, szoba még nincs, végül este 10-kor kerítettek egy ágyat a folyosón, 10 perccel később valakit leküldtek szülni, így megkaptam az ágyát egy szobában. Kérdeztük, van-e arra esély, h az éjje megindítsák a szülést, mondták, h arra semmi, de talán reggel. Így Maoz hazament.
Én maradtam, ekezdett fájni a hasam többé-kevésbé rendszeresen, felkeltem, sétáltam a folyosón, hátha, hátha, de alábbhagyott, aztán szóltam a nővérnek, h azt mondták, éjjel 3-kor kell kapnom antibiotikumot, mert nem csináltam streptococcus szűrést (persze, ha mondják, h annak is következménye van, ha nem csinálom meg a szűrést, külön kérem, h csináljanak, nem mintha nem csinálhatnának automatikusan, vagy nem mintha említették volna egyáltalán, hogy van ilyen, noha én tudtam az okoskönyvekből). Visszamentem aludni, valaki vajúdni kezdett a szomszéd szobában, ettől nekem is megint fájásaim támadtak, megint elmentem sétáni, nem annyira azért, mert fájt, inkább azért mert elaludni viszont nem tudtam tőle, és az ágy is kényelmetlen volt), ha már a folyosón körözök, akkor csináljunk egy monitort, és megkapom az antibiotikumot is. Ok. Jönnek az összehúzódások párosával, látom őket a papíron, amit köp ki a gép, de a párosával csak sormintának szabályos, összehúzódásnak nem... A hasam kezd viszketni a sok zselétől. Elmegyek aludni, továbbra sem sikerül, végül sikerül 1-2 órát mégis. Jön az orvos, monitor megint, ójaj, hát már egy napja elment a vizem? akkor okvetlen emgindítják a szülést, mihelyt lesz hely a szülőszobán (hogy mindenkinek most kell szülnie!! mikor nyáron kiszáradtam, alig lézengtek ott terhes nők), hívom a Maozt, h ezt mondták. Jó. Újabb adag antib., újabb monitor, ezúttal kérem, h ne a zselével, mert nagyon viszket, jó, vizezi, így nem csúszik olyan jó, de oda se neki. Kis zavar a szívhangban, főleg mikor az ún. álösszehúzódásaim vannak, hívják az orvost, közben már a Maoz is ott van, és újabb adag víz távozott a lefolyón. Orvos néz, aha, aha, jó, akkor msot találunk helyet odalenn a szülőszobán. találtak is, három után lementünk (az összes költözést persze három táskával: szülőstáska, hátizsák, Maoz hátizsákja, és háromnapi hideg élelemmel és innivalóval vittünk véghez). Ott újra megvizsgálnak, nahát, nahát, már egy centire ki is tágultam..., jórendben, mindjárt kapok epitocint, csak tudjam, hogy ahogy megkapom, kaphatok utána epidurált, ha kérem, de nem vagyok kötelezve. De szóljak, ha kell. Ok. Amit nem mondtak, és nem tudtam, mert nem írják az okoskönyvek, vagy elsiklottam felette, hogy az epitocin nem csak gyorsan meghozza az összehúzódásokat, ami nem baj, és nem csak sűrűn hozza őket rögtön, ami szintén, hanem bazi erősek is ezek a fájások. Maoz közben elment a zsinagógába, merthogy az epitocint (infúzióban adják, először öt, majd tíz cseppet kaptam percenként) 16.40-kor adták be, pont a Shabat kezdete után. Szóval kezdődtek a fájások, négypercenként jöttek rögtön, és nem kezdték enyhén, de az eső 3 órában nem is erősödtek.
Godoltam magamban, ezt kibírom még. Jöttek, kérdezték, akarok-e epidurált, mondtam, nem, egyelőre megvagyok. Visszaérkezett a Maoz, masszírozta a derekam két összehúzódás közt. Ami nagyon-nagyon szar volt viszont, hogy feküdnöm kellett, mégpedig az oldalamon, nem ülhettem, nem állhattam, nem mászkálhattam, ráadásul szorítanom kellett a korongokat a hasamra. persze félóránként pisilnem kellett, amit aztán félórát minimum tartogatni, mert nem volt velem senki, mikor Maoz visszajött, legalább őt meneszthettem, hogy szóljon nekik. Na de pisilni a kis edényükbe homorított háttal fekve négyperces fájásokkal még annál is nehezebb, mint első hallásra tűnik. Végül eljöttek megvizsgálni, eheti lottószámunk a hármas, de ne aggódjak, 4 centi után felgyorsul. És ha már úgyis leszedték rólam a tappancsokat, akkor kimehetek a wc-re. Hurrá. Szerencsére elfoglaltak voltak, nem jöttek visszakötözni az ágyba rögtön, ezért üldögéltem kicsit, álldogáltam, köröztem a csípőmmel, és messze könnyebb így (plusz üres hólyaggal) átvészelni egy-egy fájást. De visszatértek, h megint ágyhoz kötözzenek. Ettől fogva viszont felerősödtek a fájások. Kérdezték újra, h akarok.e érzéstelenítst, mondtam, egyelőre nem, de nem tudom, meddig tartok ki ebben. Erre elmosolyodott a nő, h nem érti, és hogy ne aggódjak, megindított szülés epitocinnal mindig nagyon fáj, pláne, ha első szülés. Jórendben, már elég hangosan kezdtem jajgatni, főleg, hogy elfelejtett szünet lenni a fájások közt, vagyis voltak az erős fájások, amik közt a kétperces szünetben csak annyira fájt, amennyire a kezdeti szakaszban az összehúzódások. Mondtam, ok, eddig bírtam, epidurált nekem MOST. Persze, mindjárt, csak várnom kell, mert az összes orvos a műtőben van császáron. (ááááá) Végül áttoltak egy szülőszobába (mert eddig helyhiány miatt ilyen nem tudom, milyenben voltam, vizsgálóban, és beadták az epidurált. Nem egy móka az sem, merthogy ülve előre kell görnyedni, nem mozdulni stb,, ha fájásom van, szóljak, addig nem adja. Szurkálja a hátam, hát, hogy ez nem megy be, van itt valami csont.Jön egy másik orvos, végül csak benyomták. Hogy innentől negyed óra, elvileg nem szabad a fájásokat éreznem, ha mégis érezném, ezzel a gombbal nyomjak, és akkor adagolok magamnak még a jófajta szerből. Gyorsan hatott, így hétórányi szenvedés után (egy jobbfajta második gyerek ennyi idő alatt már kint van, végülis) megkönnyebbültem. újra adagolni kezdték az epitocint (leálltak vele, mikor kértem az epidurált, h ne szenvedjek még jobban). Az egyetlen (khm...) probléma az epitocinnal, h nem csak nekem okoz erős összehúzódásokat, hanem azokat a gyerek is érzi, és nem élvezi különösebben. Ez abban nyivánu meg időnként, hogy lassul a szívhangja. egyszer csak elvesztették. Én nem voltam beszarva, mert tudtam, h a monitor egy szar (aztán ki is cserélték egy másikra), de azért felhelyeztek a baba fejére valami izéket, kábeleket, hogy közvetlenül onnan hallják a szívhangot.az viszont valóban lasssult minde összehúzódásra, ezért leálltak az epitocinnal. Öt-öt és feles tágulás, de hogy a méhszáj 8vagy mi az aminek le kell rövidülnie?) már szinte eltűnt, haladunk. És itt akadtunk meg. Hajnali háromkor még mindig csak hatnál tartottunk, kezdtek ijesztgetni, hogy ebből császár lesz, de várjunk fél hatig, meglátjuk, hátha addigra megoldódik a probléma. Vártunk. Maozt elküldtem, h imádkozzon vagy csináljon valami egyebet, ami segíthet, én meg próbáltam aktívan táguni, meg kopogni a gyereknek minden összehúzódásra (mert azt azért érzed, h most van, csak nem fáj), hogy ne hagyja el magát. Olyan öt körül elhánytam magam, azt hittem, hogy ez a fájdalom nagysága miatt történik szüléskor, nem gondoltam, hogy anélkül is, de mindenki nagyon örült, hogy hányok... , hogy ez jó jel. De nem, mert egész 6 és fé-7-ig jutottam. Persze a kábelektől alig fértek "oda", úgyhogy ahány orvos volt, a mind megvizsgált, én nem tudom, már ettől hogy nem tágultam ki. Jó, várjunk fél hétig... Hiszed vagy sem, ez alatt az óra alatt sem történt csoda (pedig én vártam), úgyhogy közölték, most akkor megyünk a műtőbe. Kész szerencse, h 3 óta már nem ehettem-ihattam, és az is, h amit előtte ettem, már kihánytam... Nem voltam rá felkészülve, h nem szülök a szó hagyományos értelmében, ez tisztára sokkolt. Annyi maradt bennem, h nyugtassam magam, ez azért nem a világ vége, és mindjárt kint lesz, és anyát csinál belőlem így is.
Maoz is bejöhetett végül, bár kellett hozzá engedély, ő mondta, mennyire félelmetes volt, hogy annyi orvos volt bent. Én annyira azza voltam elfoglalva, hogy ez h lehet, h engem császároznak, h ez fel se tűnt. persze valószínűeg a gyerek miatt volt annyir orvos, mert aztán láttuk a kartonján, h milyen vizsgálatok voltak listázva különböző vízelmenés után két napig a hasban lassuló szívveréses epitocinos esetekre, és b'H!!! nem kellett elvégezni a legtöbbet, egyedül a lázát mérték gyakran. Szóval móka ez a császár, nyilván nem kéne, hogy fájjon, de a húgycsövem mégis iszonyúan fájt, nem tudom, h a katéter miatt-e, vagy h a gyerek abba kapaszkodott, h ő márpedig nem jön ki, hanem még bent marad, de fájt. Amikor kivették, na az egy elég fura érzés. A vágás nem egy nagyon nagy, és azon át kell egy kis csomagot kiszedni, a kis csomag meg jól be van helyezkedve, ha engem kérdezel, be van ragasztva, mert kábé éreztem a cuppanást, mikor kivették. És rögtön sírt, eszem a kis szívét, bebugyolálták, odaadták a Maoznak, aki odahozta, de fekvő helyzetből csak a homlokát meg a szemeit láttam. Aztán kérdeztem, h megszoptathatom-e, de nem lehetett a műtét miatt, mert engem még varrogattak, őt meg elvitték vizsgáni. Maoz ment vele, biztos, ami biztos, ha a két kar-és lábszalag nem lenne elég hozzá, h ne keverjék el. Aztán mindenféle vicceseket mondtak a dokik nekem, meg h jövőre találkozunk. Mondtam, én nem bánom, de lehetőleg ne ebben a szobában. Meg h azért nem jött ki rendesen, mert olyan nagy. Mondtam, h nem nagy, én is 3,5 kg voltam. Á, de hogy ő nagyobb. Ok. Mentem az intenzívre két órára, ez nagyon unalmas, ráadásul max. két betegnél lehet látogató, próbáltam aludni, de nem ment, pedig két éjszakát is ébren voltam már. Végül levittek a szülészetre (vagy h hívják), én meg kiakadtam, h de én mondtam, h a 6.ra akarok visszamenni, ahol mindig velem lehet a baba, de mondták, h ő már a "tinokiában" van (ami nyilván nincs a 6.-on, mert az a lényege), de h kérjem át magam. Nyilván már említettem, h teltház volt, szóval nem tudtak felvinni. Két napig próbálkoztam, ztán mondtam, jó, mindegy. Szóval elszállásoltak, a gyerek még mindig sehol, pedig sokkal jobban érdekelt, mint az, h órák múva mikor és hogyan kelhetek majd fel, amit épp magyaráztak, meg h most kapok ilyen infúziót meg olyat. Elkezdtem bőgni, Maoz ement a gyerekért a "raktárba". Úgyhogy akkor nyilván tovább bőgtem, h végre.
A kórházban töltött napok tapasztalatát majd egy más alkalommal osztom meg."


2 megjegyzés: