2012. január 1., vasárnap

Jan. 1.

Az éjjelem csodálatosan alakult. Már délután sem éreztem magam tökéletesen, valami volt a gyomrommal, igazából szokásos terhesség végi szombat délután érzés. Maoz talulni akart este, én összedugtam a gépet a tv-vel, és sorozatokat néztem úgy éjfélig, amikor úgy gondoltam, ideje lesz aludni. Ehelyett durva has- és gyomorfájást kaptam, mentem a fürdőszobába, úgy éreztem, menten elhányom magam a fájdalomtól. Nem hánytam, kitámolyogtam, mondtam a Maoznak, hogy nem vagyok valami jól. Jellemző, hogy bár azt hittük szuperjól fel vagyunk készülve, az éjjel közepén mégsem tudtuk, kinek telefonáljunk. Illetve én nem akartam senkinek sem, de a Maoz igen. Na mindegy, felhívta a mentőállomást jobb híján, beszélt valami egészségügyhöz többé-kevésbé kapcsolódó emberrel, aztán kiderítette az itt lakó orvos nevét és telefonszámát. Mondtam, szerintem várjunk, mintha jobban lennék. Csak ez a gyomorégés múlna el. Átment a szomszédhoz Rennie-ért, bevettem egyet, talán segített valamelyest, de aztán újult erővel tért vissza a fájdalom. Újból fürdőszoba, a gyerek fészkelődik, a hasamon diót lehetne törni, olyan kemény, Maoz úgy gondolja, én most szülni fogok, én úgy, hogy lehet, de akkor miért felül fáj jobban a hasam, és miért van mindenféle gyomorproblémám? Felhívja a doktornőt, beszélek vele, kérdi, hogy most épp fáj-e, mondtam, most épp nem annyira. Jó, akkor mérjem le, mennyi idő múltán kezd újra fájni, és hogy meddig fáj. Hát ugye, ha az ilyen egyértelműen kezdődne, de nem. Több, mint egy óra múltán hívom újra, hogy én nem tudom, mit mondjak, olyan félóránként jön, és tart is 10-15 percet. Jó, akkor ezek nem összehúzódások, az nem tartana több percig, vagy valami vírus, vagy valamit ettem, amit nem kellett volna, ha nem lesz jobb, menjek orvoshoz holnap. Oké. Lefeküdtünk aludni, még háromszor ébredtem fel has- és gyomorgörccsel reggel ötig, aztán hatkor, hogy kicsit fáj, majd sikerült nyolcig aludnom, amikor is muszáj volt kelnem, mert nekem ma jelenésem van a Misrad HaKlitában. Csak frissen, üdén, fiatalosan. Csináltam egy kamillateát, vittem magammal termoszban is, és meg is érkeztem Jeruzsálembe a megbeszélt időpontnál jóval korábban. A hasam fáj, de oda se neki, már napok óta így van ez. Az rögtön kiderült, hogy Izraelben minden iroda nagyjából azonos hatásfokkal működik, ami alatt azt értem, hogy alaposságuk bőven hagy kívánnivalót maga után. Hogy akkor adjam oda a gijurpapírom. Azt én nem hoztam. Miért nem? Azért nem, mert nem mondták, hogy kell. Kaptam egy listát, mit hozzak, a gijurt még távolról sem említik, ami azért nem gyanús, mert eleve nem alijázhattam volna, ha nem bizonygattam volna már eleget a gijurbizonyítvánnyal, hogy nekem ez jár. Jó, de be kell hoznom, mert addig nem tudnak nekem semmit adni, folyósítani. De mivel látja, hogy mindjárt szülök, ad nekem papírt, hogy jelentkezzek be orvosi rendelőbe. Ó, aranyalma, el vagy te maradva, azon én már rég túl vagyok. Mindegy, akkor menjek át a másik találkozóra (a Fanta nevű nővel), aki ugyan semmit nem tud nekem most lezárni, mert nincs itt a teudám, de elmagyaráz , meg beír meg mittudomén. Mire átérek, felfedezem, hogy a nő, aki felháborodva magyarázta nekem (azt, amivel egyébként egyetértek), hogy egy nő több dolgot képes szimultán csinálni, míg egy férfi egyszerre egy dologgal is nehezen birkózik meg (mondja ezt a fiával lefolytatott telefonbeszélgetés után), nem birkózott meg a címem leírásával. Kérdezi, hol lakom (félreértés ne essék, a személyim odaadtam, abban is benne van), mondom Kokhav haShakhar 447 (négy-négy-hét). Visszakérdez, mi a szám, negyvenhét? Nem, négy, négy, hét. Aztán a másik irodában - minthogy Fanta is erősen gyakorolta az egyszerre húsz dologgal foglalkozást, vagyis feszt telefonált - volt időm a papírjaimat bámulni, és látom ám, a címem: település: Jeruzsálem, utca: Shakhal, házszám: 447. Hogy honnan vette a Jeruzsálemet, lövésem nincs, meg arról sem, hogy nem fogott gyanút, amikor mondtam neki, hogy ma biztosan nem jövök már vissza a papírral, mert stoppal közlekedem, alig lévén busz. Jó, mindegy, Fanta már a helyes címet írta be. Maoz holnap beviszi a cuccot, és utána elvileg majd már dől a lé. Én pedig befejeztem. Mostantól nem megyek sehova, csak szülni. Esetleg a Maozzal bevásárolni, szigorúan autóval, persze. Most is fáj a hasam, nagyon elegem van már, ez a mai kirándulás (és aztán a félóra,míg stopra vártam meg hogy le kellett a dombon sétálnom haza) az utolsó csepp volt a pohárban. Semmi erőm sincsen, baromi éhes vagyok, viszont semmiből nem merek enni, amiből szombaton ettem, ezért zacskóskaját "főzök". Nem tudom, még mennyi idő van hátra, de úgy fest, a szülésig fennmaradó napok minden perce élvezetes lesz...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése