2011. december 9., péntek

Mocskos macska

Néhány napja többen megosztottak a fb-on egy blogbejegyzést, ezt. Csilláról az jutott eszembe, hogy nem csak kutyafajta...
Én szeretem a macskám. Tisztelem, de most komolyan, Csendbelenn szólójára gondolok mindig, amikor azt mondom, tisztelem. Kijár neki. De egy nagyon nehéz természet. Tegnap reggel úgy lefárasztott negyed óra alatt, hogy ha nem kell vezetni mennem, visszafekszem aludni, hogy kipihenjem a reggeli performanszát. Este pedig, mikor hirtelen gyanússá vált a csend, és az az érzésem keletkezett, hogy figyelnek, oldalra fordulok, és mit látok? Ül a pulton (azon a részen, ahol nem szabad neki, ugyanis csak az ablak előtt szabad, csak azért, hogy nézelődhessen), és néz a bérgyilkostekintetével. Így:



Hátborzongató. Máskor viszont olyan kis édes, ahogy befekszik a helyemre nappal aludni, újabban már a szoptatós párnámra is igényt tart. Ilyenkor felébrednek bennem az anyai ösztönök...

És az is rendkívül édesen pofátlan, amikor este elhelyezkedik rajtam természetesnek véve, hogy innentől kezdve nem fogom olyanokkal zavarni álmát, mint helyzetváltoztatás. Ha kérhetné, még a nagyobb sóhajtásoktól is tartózkodjak. Nem valami kényelmes, mikor végül mégis szeretnék megmozdulni, de valahol megható. Ezt a Maoz fényképezte le a minap (mieste). Így fest:



Időnként teljesen neurotikus, máskor meg egy cukorborsó. Pl. amikor a szomszéd megkért, hogy csináljak képeket róla egy lila lufival a Mese az öt lifuról-hoz, amit el akarnak készíteni az oviban saját képekkel, Katje rendkívül együttműködőnek bizonyult.



A másik dal (Micsel Rumli), amit sokszor érzek hozzá passzolónak, akkor szokott eszembe jutni, mikor reggelente két nyávogás után elveszti a türelmét, úgy dönt, nem vár tovább, hogy kikeljünk az ágyból, és kiengedjük őt, ezért a két centire nyitva maradt fiók résén keresztül kipakolja a fehérneműimet. Ez jár egy minimális zajjal, ami viszont tudja, hogy elég ahhoz, hogy meghalljam, felismerjem, és hogy zavarni kezdjen a gondolat, hogy az összes bugyim a földön van halomba rakva, mellette pedig az "én szóltam" kifejezéssel az arcán ő. Erről sajnos nincsen képem, pedig megérné, sőt videót kellene készíteni róla, a mulasztás oka ugyanaz, ami miatt az ajtót sem nyitjuk ki neki két nyávogásra: hogy isssszonyú korán van.
Mindig szerettem ezeket a dalokat (a musicalt sosem láttam), de mióta macskám van, látom, hogy T. S. Elliot egy zseni volt. Minden szava színarany igazság.
"Ha cirógatják, dühös, pedig ez kell neki...."

1 megjegyzés: