2010. július 16., péntek

Első

Megérkezett Herta, és már teleaggattam a Maoz sógornője konditerméből hozott reklámhűtömágnesből készített saját, egyedi készítésű hűtőmágnesekkel. A fő projekt a bevásárlólista, vagyis az összes zöldség és mindenféle alapanyag nevét felírom rájuk, de van Pindúr Pandurokat ábrázoló is, néhány szivecske, és persze a meghívós fénykép rólunk.
Reggel óta fúrják a falat, nagyjából szünet nélkül, és azt hiszem, ha a mai napot sikítozás nélkül túlélem, akkor minden, a testi erőszakot nem bevető vallatási módszernek ellen tudok állni. Még csak nem is ebben a lakásban fúrnak, de olyan, mintha a koponyámat feszegetnék. Pedig jöhetnének ide is, mert a konyhaszekrény továbbra is a pulton van. Ha azt felraknák, legalább a pakolás lefoglalna egy ideig. Ugyanis ebben a zajban nem sok egyebet lehet csinálni. Zenét hallgatni, ugye, kapásból megmosolyogni való ötlet, olvasni sem nagy élvezet, bár a reggeli kávém mellé fogyasztottam egy-két fejezetnyi Harry Pottert, Internet nincs, kint meg száll a por, és a lépcső is tele betontörmelékkel, rejtély, hogy honnan. Idáig azzal szórakoztattam magam, hogy a fényes padlócsempéről vakartam föl a rácsöpögött ragasztót, amit az ügyeskezű munkások hagytak maradandó emlékül. Most jobban néz ki, de ha párszor átrohanunk rajta koszos cipővel, gyanítom a maradék épp úgy elfeketedik majd, mint a teljes adag. Próbáltam körömlakklemosóval is, de nem jártam sikerrel. Nem tudom, akarom-e tudni, hogy mit fúrnak ilyen kitartóan. Azzal biztatom magam, hogy mi is profitálunk belőle: mondjuk lukat az internetzsinórnak. Amikor a betontörmeléket megpilantottam az ajtónk előtt, már megörültem, hogy kapunk egy kültéri lámpát, hogy kevésbé legyen kalandos esténként kinyitni az ajtót, de semmi változást nem észleltem a falon. Most abbahagyták a zajongást. Ez addig tart majd, amíg a fülem már épp abbahagyná a csengést. Akkor majd újrakezdik.
Bepakolhatnám a tonnányi szennyesruhát, amit utazótáskában viszünk a Maoz szüleihez, ahol a szombatot tölteni szándékozunk. Őrültek, mind őrültek. A múlt héten Jeruzsálemben voltunk a hatgyerekes bátyjánál, és az nagyon jó volt, van kisbabájuk is, tartottam tőle, hogy a Maoz egy óvatlan pillanatban őt is berakja a hátizsákba, és hazahozzuk. A második legkisebb meg a karomban aludt el, aminek épp ideje volt, mert egész nap rohant, és csak annyi időkre állt meg, amíg újabb adag édességet vett magához. Ettől függetlenül messze nem csináltak akkora kupit, mint elképzeltem, és egyáltalán nem rosszak. Az ötéves Noam például szó nélkül elpakolta a játékot, amivel játszott, és még a mimemóriakártyáinkat is, amit az asztalon hagytunk. Ha jól emlékszem, ezért Bolognában minimum félórát kellett érvelnem a gyerekeknek, majd együtt pakoltuk el, de rendszerint a felénél már faképnél hagytak. Szóval a gyerekek csak a gereblyével csí-vonalasra kapirgált kerthez és a gondosan fényezett, hipószagú belső terekhez képest rosszak. Ha szerencsém van, a Maoz testvérei is férjhez mennek, és megnősülnek, de legalábbis elköltöznek, mire nekem akkorák lesznek a majdani gyerekeim, hogy beléjük köthessenek. Mondjuk próbálják csak meg, kiosztom őket, hogy fülük, farkuk kettéáll. Abnormális egy népség.
Közben megjegyzem, hogy miután a falat is megpróbálták kidönteni, újra nekikezdtek a fúrásnak. Lassan átérnek, gondolom. Mindjárt belefúrnak Hertába, de akkor megölöm őket. A húsos késsel.
Lehet, hogy megkapjuk a mosógépet a Maoz előző lakásából. Nem tudom, örüljek-e, mert mindent szürkére mos. Szerintem egy liter ecetet el fogok használni, mire kitisztítom belőle a vízkövet. Vagy mi teszi szürkévé, nem a vízkő, ami megköti, aztán a következő mosásnál kiengedi a festéket bele egyenesen a fehér ruháimba?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése